Film

Nem látta valaki Anthony Hopkins óráját?

A thrillerek ikonikus "Van ott valaki?" mondatát egy demens, önmagában elvesző beteg kontextusába helyezve egy megrázóan hiteles és fájdalmas családi drámát kapunk. Az apa kritika.
Korábban a témában:

Idős emberekről filmet készíteni, őket és az őket érintő problémákat kizárólagos fókuszba helyezni az utóbbi idők bátor filmes vállalkozása. Mert a téma elég szűk réteget érint, akik adott esetben nem is tartoznak a bevételt generáló mozilátogatók közé. A bravúrosabb filmkészítőknek azonban az utóbbi néhány évben mégis sikerül megragadniuk a témát úgy, hogy sokunk számára élvezhető és értkelhető legyen. Az öregedésen belül a demencia jelensége az, ami borzalmával és lassú, elnyújtott tragédiájával sikeresen vihető vászonra és a nézőkre is nemtől és kortól függetlenül képes hatni. Az Egyre távolabb című film, akárcsak Szerelmünk lapjai vagy a Megmaradt Alice-nek mind remekül dolgozták fel a betegséget, Florian Zellernek azonban sikerült újat fognia a témán és egy másik nézőpontból megmutatni ugyanazt. A megközelítés tehát szinte újszerű, de vajon ez elég-e hozzá, hogy a hibáit és hiányosságait feledtesse, vagy megmarad egy erőteljes, de nem különösebben meghatározó alkotásnak?

Anthony (Sir Anthony Hopkins) egy idős férfi, nyugdíjas éveit éli londoni otthonában lányával, Anne-nel (Olivia Colman). Amíg egyedül van otthon, minden átlagosnak tűnik, de amint lánya megjelenik a színen, elkezdődnek a furcsaságok. Anthony állítja, hogy tud magáról gondoskodni, mégis összeomlik a hírre, hogy Anne Párizsba költözne. A nő biztos benne, hogy apjának állandó felügyelet kell, pedig jobbára egy életteli, önellátó öregurat látunk. És a helyzet csak tovább bonyolódik, amikor a nő férje is bekerül a képbe. A feszültség fokozódik, és idővel nem csak az a kérdés merül fel bennünk, hogy higgyünk-e annak, amit látunk, hanem az is, hogy kinek a szemeivel látjuk mindezt?

A bevezetőben sorolt filmek mind szerelmi vagy családi drámák, annak történetei, hogy hogyan rágja ki a kór egy egészséges emberből az anyát, a házastársat vagy a barátot és hagy a helyén egy rá emlékeztető testet. Bemutatják, hogyan épül le, változik a beteg és veszíti el a kapcsolatot a külvilággal. Eközben Az apa azt mutatja meg hogyan változik a világ a beteg körül. A dráma egyenesen pszichothrillerbe csap át azáltal, hogy a stabil kiindulópont egy instabil karakterben kerül leszúrásra. Mivel a befogadó jellemzően reflexből az elétárt valósággal azonosul, így a talaj Anthonyval együtt alólunk is rendre kirántódik és szinte együtt épülünk le az idős férfival. Tudvalevő, hogy a demens betegek tünetei közé tartozik az alkalmankénti agresszív megnyilvánulás és a hangulatingadozások, amelyek ezáltal Anthonytól logikusnak és indokoltnak tűnnek. Úgy érezhetjük, mi vagyunk a normálisak és mindenki más őrült meg körülöttünk. A pszichothriller nyomasztó hangulatába a cselekmény előrehaladtával a félelmen túl düh, mélabú és teljes elveszettség érzése is vegyül. Ettől az utazás, amelyre a készítők invitálnak minket emócionálisan kifejezetten – pozitív értelemben ugyan, de – megterhelő lehet, melynek kulcsa Anthony Hopkins zseniális játéka. Róla valahogy minden újonnan megformált karakterében azt érezzük, hogy “ez élete alakítása”, de most mintha tényleg így lenne, melyet az Akadémia a legjobb színésznek járó aranyszoborral is alátámaszott. Az életigenlő, táncikáló bácsi pont annyira hiteles tőle az egyik percben, amennyire a félelemtől szinte ölni is képes férfi a következőben. A bizarrság egyébként sem áll messze vállalt szerepeitől, ezúttal ennek külön teret is nyújt az alkotás. Olivia Colman sem hagyja cserben a színészóriás Hopkinst, remekül alakítja az aggodalmaskodó, szerető, tűrni kényszerült lányt, aki rendre édesapja mögé sorolja magát és szerelmi életét a prioritási listán.

Az idei Oscar díj a legjobb adaptált forgatókönyvért is az Az apát illette: a rendező, Florian Zeller saját színdarabját vitte vászonra, ami azonban jobban meglátszik, mint kellene. A film maga szinte kamaradráma kategóriába sorolható, így különösen nehéz elkerülni a színpadiasságot, ami Az apának nem is sikerült maradéktalanul. Az enteriőr meghatározó és jól dolgozik alá a zavaros eseményeknek; a visszatérő jellegzetes színek és a nagypolgári berendezés támpontokként szolgálnak az összemosódó idősíkokban és kusza cselekményben való kiigazodáshoz. Amelyek viszont nem negatívumként jelentkeznek, ez ugyanis nem hiba vagy az arányérzék hiánya a készítők részéről, hanem kitűzött cél. A mű talán egyik legnagyobb erénye, hogy szinte látleletként működik a demenciát illetően, feltételezhetjük, hogy valóban ez játszódhat le az érintettekben: a jelen eseményei és az emlékek nem különülnek el, a képzelet pedig végleg bekebelezi a valóságot. 

Az öregedés jelensége is fájóan hitelesen kerül bemutatásra, miközben nem válik hatásvadásszá. Az idős ember, aki nemrég még a biztonságot jelentő apa volt, lassan gyerekké töpörödik vissza, aki nem érti, mi történik körülötte, ezért reakciói is kiszámíthatatlanok; azt állítja, egyedül is képes mindenre, de közben folyamatos felügyeletre szorul, ami óriási terhet ró a családjára. A végső monológ, melyben édesanyját követeli túlzás nélkül szívfacsaró és végleg fixálja ezt.

Mivel minden zavaros és ijesztő számára, Anthony egyetlen dologban bízik, és ezért görcsösen ragaszkodik is hozzá, ez pedig az órája. Az idő, mint a realitás utolsó stabil darabja szimbólumként is működik: az óra rendszeres eltűnése majd indokolatlan helyeken való feltűnései a folyton romló valóságérzékelést szimbolizálják.

Egy, a bizonytalanságot és zavarodottságot eleve célként kitűző alkotásban a befogadó a játékidő alatt – mint a csiga a szemét birizgáló ingerhez – idővel hozzászokik a váratlan fordulatokhoz, így a film végkifejlete bár meglepő, de nem vált ki katarzist csak egy újabb változóként jelentkezik. A néző film végére bekövetkező eltompulásához a játékidő elnyújtottsága is hozzájárul, ami sajnos némi önismétlésnek is teret enged.

Mindezek tekintetében Az apa tehát egy nagyon érzelmes, ezáltal magával ragadó pszichothrillerként tálalt családi dráma, ami azon túl, hogy új nézőpontból és hitelesen mutatja be a szellemi leépülést nem sok újdonsággal képes szolgálni.

Az apa (The Father) – angol dráma. Játékidő: 97 perc. Megjelenés: 2021. június 11. Értékelés: 7/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.