Sorozat

Az Úr a forgatókönyvet is érlelje meg!

A vírushelyzet miatt egy évvel később, de végre megérkezett A szolgálólány meséjének 4. évada. Legalábbis az első három epizód, mert továbbiakban heti bontásban jönnek a részek. De vajon tud-e bármit még mesélni ez a szolgálólány? Aligha. Pilotkritika.
Korábban a témában:

A kortárs presztízs-sorozatok megítélésében A szolgálólány meséjének folytatás-évadai a legmegosztóbbak. Nem az első és egyetlen olyan cím volt, ami a forrásművet lehagyva gördítette tovább az eseményeket. Bár egyértelműen hatásosabb lett volna, ha soha nem tudjuk meg, miképp folyik tovább az élet Gileádban, nem volt ördögtől való ötlet további évadokkal bővíteni az alapot. Margaret Atwood sem tudta elengedni a történetet, a második regény – a Testamentumok – viszont tökéletes példája az írói tehetségének és annak, miképp érdemes továbbvinni ezt a történetet. Bőségesen lenne mit mesélni Gileád közel 150 éves történelméből, az viszont rejtély, hogy a sorozat alkotói miért ragaszkodnak ugyanahhoz a 3 szereplőhöz, mikor a Testamentumok sikere is bizonyítja; a rajongók más karakterekre kíváncsiak.Sajnos nagyon úgy tűnik, a sorozat alkotói középszerű, közhelyes young-adult toposzokkal folytatják a hiúságprojektté vált A szolgálólány meséjét. A negyedik évad első három epizódját látva kijelenthető; vagy hamarosan befejezik ezt a korszakot és továbblépnek a Testamentumok idővonalára, vagy végérvényesen egy jelentéktelen, súlytalan, disztópikus és fiktív szappanoperává válik az egész. Paradox módon a kivitelezés színvonala még mindig rendkívül minőségi, a forgatókönyv csapongása viszont lassan zárójelbe teszi az első évad hatásfokát is.

A második évad fináléja óta rója ugyanazokat a köröket a sorozat állandó hármasa, June, Serena Joy és Fred Waterford. Ők olyanok, mint a nézők: már Stockholm-szindrómában szenvednek, bármi történik, visszavágynak és visszakerülnek Gileádba, annak ellenére, hogy már egy logikus érv vagy narrációs eszköz sem kívánná meg ezt. A szinte eseménytelenül eltelt harmadik szezon után vesszük fel a fonalat. Az egyetlen, előző évados cliffhangerben egy maroknyi szolgálólány több tucat gyereket és Mártát juttatott át Kanadába, és végül megszületett a Mayday mozgalma. (Ami elviekben eddig is létezett, rejtély, miért nem tudunk róluk, hisz nem June alapította meg az első évadban sem.)

Az idei évad már a forradalom ígéretével játszik, aminek mézesmadzagát már évek óta húzza a nézők orra előtt. Olyan lassan, ahogyan June vörös posztója meglibben a szélben, amit premier plánban láthatunk. Zack Snyder nem lassít annyit, mint ahány hatásosnak szánt jelenetben látjuk Elisabeth Moss mindenre elszánt jégkék tekintetét, ahogy végigpásztázza a közönséget és Gileádot magát is, hogy utána mindent és mindenkit veszélybe sodorjon, közvetve kiirtson, hogy halhatatlan istenségként úgy járjon-keljen az ország határain belül, mintha minimum a Kéktúrán venne rész, és legfőbb célja az egészségügyi séta lenne.

Döbbenetes, hogy abban a Gileádban, ahol kikapták egy nő szemét, csak, mert felröhögött a bigottságon, vagy, ahol nemi csonkítást végeztek egy tiltott szerelem miatt, ahol rettegve jár mindenki az utcán, mert a Szemek elviszik, ha csak megkérdőjelezhetően mélázik el egy kirakaton, ahol vaskarikákkal fűzik össze nők száját, hogy ne beszéljenek, ahol állapotos fiatal lányokat kötnek láncra, ahol egy betű elolvasásáért levágják a legmagasabb rangú Feleség ujját, June érinthetetlen.

Természetesen nem a módszeres és explicit fizikai kínzása hiányzik a képernyőről. Újra és újra visszakerül a katonaállamba, ahol körülötte mindenkit meggyilkolnak, akinek köze volt hozzá közvetve vagy közvetlenül. Óriási hibája a forgatókönyvnek, hogy a hős négy évad alatt nemhogy antihőssé, de szinte negatív karakterré vált. June amerre jár, halál van a nyomában, a következményekkel mit sem törődik, logikátlan döntéseket hoz, miközben minden képkockáról próbálják sulykolni, mennyire független és bátor is ő. Az volt és évadokig szorított neki mindenki, döntéseinek megkérdőjelezését pedig eloszlatták anyai ösztönei. Ebben az évadban viszont mindez már frusztráló és dühítő, hisz már egyik gyereke sincs biztonságban. A teljes döbbenetet a felismerése jelentette, mikor didaktikusan ráébredt, hogy ezt a rendszert nem a demográfia érdekli és a konzervatív(nak hazudott) értékek, hanem a hatalom. A frusztráció, ami miatt az ember szíve szerint beszakítaná a képernyőt már nem a világunkkal való félelmetes párhuzamok által kiváltott félelemből fakad, hanem a forgatókönyv logikátlanságaiból. Emellett June-nál minden más eddig ismert vagy újonnan történetbe szőtt karakter érdekesebb.

Látványos, mennyire jól működik a sorozat már az előző szezon óta, amikor vagy Gileádon kívüli cselekményszálakat látunk vagy az államon belül, más karakterekre fókuszálva. Sokkal jelentőségteljesebb a kanadai szál, ahol Moira, Luke és Emily próbálnak boldogulni. Ahogy Moira a folyamatos nemi erőszak traumájából próbál felépülni, új párkapcsolatot kezdeményezni és megküzdeni a bűntudattal, hogy ő kijutott, de a legjobb barátnője másokat menekít ki. Emily, aki talán a legbátrabb szolgálólány, aki nem volt rest fizikailag is támadásba lendülni, hisz már nem volt vesztenivalója, aki átküzdötte magát a határon, most pedig újraépíti a családját, akik lemondtak róla. Luke, aki nevelőapjává avanzsált a kis Nicole-nak, miközben mardossa az aggodalom és a fájdalom. Az új évad bemutatja azt a nagyon fontos szálat is, hogy a frissen kimenekített gyerekeket hogyan lehetne visszahozni az igazi családjuk körébe, hogyan kezeljék Gileád agymosását, milyen szinten törte meg az állam az ő személyiségüket is. Hogy Gileádot tekintik az otthonuknak és vér szerinti családjuktól már félnek. Sokkal jobban működne a sorozat, ha végre ezek a cselekményszál-foszlányok kapnának hangsúlyt, a poltikai helyezkedés mellett, ami most már teljes mértékben hiányzik a történetből.

Nem kell, hogy a nézők ismerjék a Testamentumok cselekményét, de ott van, létezik, Atwood megírta iránymutatásnak. Abban kiderül, miért tehetetlen Kanada és minden más kontinens Gileáddal szemben, hogy milyen szinten hatásos a gileádi propaganda, hogyan épült ki a hierarchia, miképp működik a misszió, amivel külföldieket is oda csábítanak.

Próbálkoznak a készítők a mitológiaépítéssel, de kimondottan erőtlenül. Érthetetlen, mert egyébként még az előző szezonban is tudtak kezdeni valamit ezzel a világgal és muníció is lenne elég. June és a többi szolgálólány az első generációhoz tartozik, megismertük azóta a Gazdasszonyokat, a Mártákat, a Jezabeleket, a Gyerekfeleségeket ezeken a kasztokon kívül viszont nem mesélnek többet a rendszer felépüléséről. Pedig a 3. évadban láttuk a washingtoni helyzetet, Gileád szívét, ahol a rendszer szteroidokon él. Ezúttal sajnos csak a nevetségesen didaktikus Magdalénákat tudták bedobni, ami összhangban sincs a név szimbólumával. Holott érdekes lenne végre megismerni a Testamentumok egyik legijesztőbb kasztját, a Gyöngyleányokat, akik Néni novíciák és elhivatottságuk vizsgamunkája a misszióútjuk Kanadába, ahol Gileád HR munkásaiként toborozniuk kell fiatal lányokat, akik szívesen lennének tenyészállatok. De ott lenne az első évadban megkezdett mexikói szál is, amiről azóta sem hallottunk. Vagy a Gyarmatok, ami mintha már nem is létezne.

Sajnos Serena Joy és Fred szála is tökéletesen érdektelen, a szerecsenmosdatás eszközei, ami külön érthetetlen. Ők is ugyanazokat a köröket teszik meg, szükségtelenül, pedig rajtuk keresztül lehetne jobban megérteni az országok közötti kényes diplomáciai határvonalakat, kommunikációt.Az első három rész után egyértelmű, A szolgálólány meséje három dologról szól még mindig; a három főszereplő szappanopera-szerű szerelmi életéről, a nyomorpornóról és Elizabeth Mossról. Már ebben a három részben konstans fizikai és mentális kínzásnak vannak kitéve a karakterek és a  nézők is, szükségtelenül. Egyszerűen nincs szükség már erre a fajta explicit és hiteltelen tartalomra, enélkül is mindenki felfogta Gileád módszereit. Nem kell látnunk, hogyan rúgnak le Mártákat gyártetőkről, miképp tömik be June-t egy apró dobozba, és hallgatnunk, hogyan erőszakoltak meg egy tizennégy évest, akit utána “traumafeldolgozás” címszóval rávesznek, hogy a tettest késelje halálra.

Elisabeth Moss pedig túl nagy kreatív teret kapott. Éppen ezért kétlem, hogy el tud mozdulni valamilyen konstruktív irányba a sorozat, mert nem csak főszereplője és producere, hanem most már rendezője is a sorozatnak. Tehát még legalább két epizódban követhetjük pilláinak rezdüléseit, pátoszos zenére rebbenő lépteit és logikátlan döntéseinek sorozatát.

De van egy-két pozitívum is ebből a három órából. Mckenna Grace, aki Mrs. Keyest, a tizenéves Feleséget alakítja mindenkit lejátszik a színről. Hihetetlen erőt sugároz ez a kislány, aki módszeresen építi a karrierjét horrorokkal és presztízs-projektekkel. Illetve az operatőri munka és a látvány, ami amellett, hogy gyönyörű, kitartott képeivel, nagy totáljaival helyszíneivel megidézi, a német expresszionista filmeket is.

Hogy mit hozhat a jövő a negyedik évadban?A szolgálólány meséje nem arról szól, hogy egy disztópikus jövőben játszódó fundamentalista állam miképp kínozza azokat, akik nem értenek egyet a hatalommal. Arról szól, hogy minden, amit láttunk az első évadban és esetleg olvastunk a két könyvben, a történelem során már megtörtént, történik a világ számos pontján. Vagy felismerjük ezt, vagy megfővünk, mint a béka, aki nem vette észre, hogy forralják alatta a vizet. De miután újfent ugyanaz történt az első három részben, mint az előző szezonok első három epizódjaiban, valószínüleg végigkövethetjük June “Katniss” Osborne ámokfutását, ahogy mindenki más életét kockára téve szervezkedik, hogy újfent kijuttasson valakiket Kanadába, majd a kamerába fordulva elmondja: a lányom nélkül soha, és visszafusson Lydia nénihez. Esetleg ebben az évadban is kiutalhatják a Waterford családba, hátha nagy vicsorgások közepette egymásnak mennek Serena Joy-jal. De ne legyen igazam és lépjen a sorozat a rendszer bontás mezejére, csak történjen végre valami.

A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) – amerikai drámasorozat, 4. évad. Epizód: 1-3 (45-60 perc). Gyártó: Hulu. 

A szolgálólány meséje összes részét megnézhetitek az HBO GO-n!

A depressziós robot a múlté, megszületett a szuicid hajóelme!

A Nagy Futás néven ismert kivándorlás során számos bolygót gyarmatosító emberiség társadalmi különbségeiről, emlékezetkiesésben szenvedő, öngyilkosságra készülő mesterséges intelligenciáról, és egy titkos küldetés utáni nyomozásról szól a Mindig egyre több.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.