Képregény

A Jupiter hagyatékára nem érvényes a “képregény jobb”-mantra

Kevés olyan alkotó létezik, aki annyi gátlástalan pózerkedést enged meg magának képregényeiben, mint Mark Millar, akinek hiába vannak remek ötletei, a menőség hajszolása, elszabaduló fantasztikus hülyeségek gyakorta akadályozzák meg abban, hogy kihozza a maximumot a műveiből. Nincs ez másként a Fumaxnak köszönhetően most már magyarul is olvasható, a Netflix által sorozatként adaptált Jupiter hagyatéka esetében sem. Képregénykritika.
Korábban a témában:

Alan Moore és Frank Miller mellett talán a harmadik nagy “M betűs” képregényíró, Mark Millar az, akinek neve immáron a hazai közönségnek is viszonylag ismerősen csenghet. Ha/ver, Kingsman, Polgárháború, csak hogy pár címét említsük – ezek mind adaptációt is kaptak, sőt a Kingsman esetében valóságos franchise épül a vásznon. Az adaptálásban rejlő óriási zsét, akarom mondani lehetőségeket Millar is észrevette, ezért adta el kiadója, a Millarworld produktumainak jogait a Netflixnek, akik nemrégiben a Jupiter hagyatékával be is indították saját közös adaptációs képregényes bizniszüket. Ehhez időzítve pedig a Fumaxnál megjelent a képregény-eredeti magyarul.

Kapitalista szuperhősök transzgenerációs viszálya a vasárnapi ebéd utáni műsorsávról
A Jupiter hagyatéka a képregény és a szuperhősök rajongóit is cserben hagyja, drámának meg lapos. Kritika.

Ennyi pályán töltött év után világosan látszik, mi az, ami a legjobban izgatja a skót fenegyerek fantáziáját. Csinált ő már időutazós sci-fit (Chrononauts), kegyetlen leszámolásokkal teli fantasy sztorit (The Magic Order), pukkasztott polgárt vérben úszó rajzfilmfigurákkal (The Unfunnies), de legközelebb kétségkívül a szuperhősök állnak hozzá – pontosabban a köpenyes héroszok és a hatalom, a politika kapcsolata. Ezt vizsgálta már a Warren Ellistől átvett The Authority-ban is, amiben a nagyon kemény fajankókból álló csapat szupergonoszok mellett diktátorokat is likvidált. De a médiát is szereti belevinni a szuperhős-játékba, gondoljunk csak a Különítmény 2-re, aminek világában a hősök hírnévre vágyó tahó celebek, de említhetném a Ha/vert is, ahol az önjelölt igazságosztók voltaképp Myspace/Youtube-sztárok, csak beauty percek helyett egy rablóbanda szétverésével alapozzák meg hírnevüket (és vele mesterséges személyiségüket).

Hiba lenne azonban azt állítani, hogy Millar képregényei a fentebb említett témákat állítják középpontba. Mark Millar művei leginkább a “millarizmusról” szólnak, arról, milyen hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb húzásokkal képes élni, hogy milyen őrületesen stílusos, zabolázatlan is ő. Ez a hozzáállás csak ritkán vezet jóra (Ha/ver), de ha visszafogja óriási egóját, mesteri dolgokra képes: ott van például a Superman: Red Son, amiben az Acélember Kansas helyett a Szovjetunióban landol. Ám mivel általában nem ez történik, hosszú az a lista, amelyen elszúrt alkotásai találhatóak. Szerepel rajta többek közt a pofátlan hatásvadászatban elmerülő Nemesis, a Különítmény, amiben csak és kizárólag az számított, hogy minden nagyon menő legyen, na meg a Polgárháború, amiben féltávnál már nem a morális szempontok, hanem az izmok összeütköztetésére figyelt. A Jupiter hagyatéka sajnos az utóbbi csoport felé gravitál.

Millar és Frank Quitely képregénye alapvetően két szuperhősdekonstrukcióból, Alan Moore klasszikusából, a Watchmenből (alternatív idősík több generációnyi hőssel) és a Polgárháborúból (jelmezesek elvi és fizikai összecsapása) merít. A nagy gazdasági világválság idején Sheldon Sampson egy látomástól vezérelve rejtélyes erő tanulmányozásába kezd testvérével, Walterrel. Többedmagukkal egy különös szigeten kötnek ki, ahonnan visszatérve szupererőkre tesznek szert. Képességeikkel segítik jobbá tenni a világot. Ugrunk egy nagyot az időben: a jelenben gyermekeik botrányokba keverednek, a világ pedig ismét a csőd szélén táncol. Walter Sheldon lázadó fiával átveszi a vezetést Amerika, majd az egész glóbusz felett, mondván, ők jobban tudnák vezetni azt, mint az emberek – csak egy kicsiny, Sheldon lánya, Chloe és unokája vezette lázadó hőscsoport segíthet, hogy visszaálljon a szabadság.

Az alapszituáció jókora potenciállal kecsegtet (a szabadság kérdésköre, generációk eltérő világlátása, a kapitalizmus megújításának kísérlete), Millar azonban nem szerez érvényt a történetének. Nincs kifejtve, hogyan működik pontosan Walterék rendszere, csak azt tudjuk róla, hogy rossz, mivel kemény kézzel fogják az embereket. De hasonlóan semmitmondás-gyanús a cselekmény végén felálló új rendszer képe is, ami visszaállítja az emberek kormányzását, és azt ígéri, tanul ősei hibáiból. Millar csak hangzatos, túltolt tételmondatokban képes kommunikálni, ezért a záró oldalakat nem a szelíd reménykeltés, hanem inkább a giccses patriotizmus jellemzi – Amerika a múltban is mindent megoldott, és a jövőben is minden bajt orvosolni fog (hát, vagy nem), hiszen nincsen nála csodálatosabb ország.

A történet királydráma-jellegét sem sikerül kiaknázni. Utódok fordulnak el örökségüktől vagy éppen találnak vissza hozzá, de ezeket villanásnyi idő alatt, nem túlságosan felépítetten teszik. Szintén karakterépítésből fakadó probléma, hogy bár Walteréknek nem feltétlen gonoszként kéne megjelenni, hiszen mégiscsak a világot akarják előrébb vinni, Millar nem árnyalja, csak démonizálja őket. Hiányoznak olyan momentumok, ahol valaki megkérdőjelezi Walter: tényleg senki nem tagadja meg az öreg azon parancsát, miszerint végezni kell a fivére lányával, illetve annak férjével és gyermekével? Ráadásul az író még direkt következetlen is, hogy minél durvább, frankóbb leszámolást rendezzen: egy ponton az addig legyőzhetetlen mastermindnak beállított szereplőt egy hihetetlen átlátszó húzással idiótává degradálja, csak hogy látványosan megszivathassa.

Igen, elérkeztük ahhoz a ponthoz, ami Millarnak leginkább számít: a zúzáshoz, ahol a következő akciójelenetnek mindenáron felül kell licitálnia wow-faktorban az előzőt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek szórakoztató megoldásai, hiszen ügyesen épít a szuperemberek adottságaira, ráadásul Quitely letisztult és dinamikus, az aranykort megidéző (és ezzel a kötet mítoszromboló rétegével ellentétben álló) rajzai nagyszerűen szolgálják ki az elképzeléseit. Ugyanakkor több mint száz oldal után az olvasó nagy valószínűséggel elzsibbad a minden porcikájában szupercool csinnadrattában, és valami másra is szüksége lenne (mondjuk karakterbeli finomságokra), csak hát arra aztán várhat.

Aki tehát eddig sem bírta Mark Millart, annak a Jupiter hagyatéka után sem fog változni a véleménye. Persze egyáltalán nem rossz, ha egy alkotó meri a saját útját járni, de mint oly sokszor, Millar most is ejt mindent, ami érdekes, izgalmas lehetne vagy ami számít – a történetet, a figurákat, a logikát -, és nem marad más, csak a nagyzolása.

Mark Millar – Frank Quitely: Jupiter hagyatéka
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2021
Fordította: Sepsi László
Eredeti megjelenés: Jupiter’s Legacy, Vol. 1-2. (Image Comics, 2013-2017)
Értékelés: 5 hősies raptorgeneráció a 10-ből

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.