Film

Az élve eltemetésnél már csak az a rosszabb, ha valami nem a vízbű’ veszi ki az Oxigént

A Netflix saját gyártású, vagy a platformon debütáló zsánerprodukciói között turkálva finoman szólva is meglehetősen nagy a lutrifaktor. Egy izgalmasan hangzó, sztárokat felvonultató premisszából is képesek gyenge, vagy egyenesen csapnivaló végeredményt kerekíteni (pl. IO, Halálos harcmező). Meg persze akadnak olyan, ha nem is kiemelkedő, de tisztességes darabjaik, amiket kevésbé tolnak előtérbe, és végül kellemes meglepetésnek bizonyulnak (pl. Én vagyok anya, A platform). Alexandra Aja új rendezése szerencsére ez utóbbi tábort erősíti: nem a történet újszerűségével vagy mélyenszántó gondolataival akar kitűnni, de egy érdekes kérdéseket boncolgató, korrekt módon megvalósított kamarathriller. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

Az ezredforduló környékén és a kétezres évek elején, amikor az amerikai horrort a torture porn és a keleti rémfilmek újragondolásai uralták, Európában a francia új extrémizmus darabjai (és lokális leágazásai) váltak dominánssá a zsáneren belül. Innen indult Alexandra Aja is, aki miután megrendezte a stílusirányzat egy sokat hivatkozott filmjét (Magas feszültség), hamar Hollywoodban találta magát, hogy olyan remake-eken dolgozzon, mint a Sziklák szeme, a Tükrök vagy a camp esztétikában és vérfürdőben lubickoló Piranha 3D. Nem mellesleg pedig ugyancsak ő rendezte a Harry Potter szerepéből kitörni vágyó Daniel Radcliffe-et is csatasorba állító Joe Hill adaptációt, a Szarvakat. Legutóbbi filmjében, a Prédában (amivel még Tarantino elismerését is bezsebelte) azonban már a gore egy jelentős részét elhagyva átengedte a terepet a szűk helyeken játszódó thrillerekre jellemző fullasztó feszültségkeltésnek. Ezen a megkezdett úton haladt tovább az Oxigénben is, ahol a horrort szinte teljesen elhagyva alkotott meg egy klausztrofób techno-kamarathrillert, ahol a sci-fi hatás első pillantásra csak hangulatfokozó külsőségekben érhető tetten – de természetesen a felszín alatt jóval többről van szó, mint egy egyszerű, üres hatáskeltő elemről.

Aki látta a Ryan Reynolds főszereplésével készült Élve eltemetve című filmet, annak minden bizonnyal ismerős lesz a rengeteg ember legnagyobb félelméből kiinduló alaptörténet. Omicron-267, leánykori nevén Liz (Mélanie Laurent) egy high-tech koporsónak is megfeleltethető kriogén kapszulában tér magához, ám sem arra nem emlékszik, hogy miként és miért került oda, sem arra, hogy ki ő valójában. Szorult helyzetében egyedül egy MILO névre hallgató, a Winamp és Windows Media Player vizuáljait idéző megjelenéssel bíró mesterséges intelligencia van a segítségére. A kezdeti sokk után persz Liz nem heverészhet nyugodtan, ugyanis a kapszulában rendelkezésre álló oxigénmennyiség egyre csak fogy. A sikeres szabaduláshoz azonban nem rendelkezik elég információval vagy emlékmorzsával, így a szűkös határidőn belül végrehajtandó extrém mutatvány véghezviteléhez igencsak össze kell kapnia magát.

Kamarathriller jellegéből eredően a film sikeressége nagymértékben függ Mélanie Laurent játékától, hiszen a film közel teljes játékidejében őt látjuk csak. Laurent már több hollywoodi produkcióban is feltűnt, és az Oxigénben azt is bizonyítja, hogy tehetségére nem véletlenül figyelhetett fel az álomgyár, hiszen egyedül is képes elvinni a hátán egy filmet. Az ébredés után lényegében saját magát gyászolva végighalad annak minden pszichológiai szakaszán, a tagadástól az elfogadásig. Játéka egy percre sem inog meg, végig magabiztosan és hitelesen nyilvánul meg abban az éppen megjeleníteni kívánt tudatállapotban, amit a karaktere reakciója kíván – egyet kivéve, de ennek kifejtésével már spoileres terepre merészkednénk. MILO (akinek az eredeti hangját A Quantum csendjéből is ismerős Mathieu Amalric szolgáltatja) hasonlóan fontos szereplővé lép elő, hiszen nemcsak a külvilággal való kommunikációban van fontos szerepe, de lényegében Liz egyetlen társaságát is a hullámzó audioeffekt szolgáltatja. Amalric hangjátéka pedig szépen egyensúlyoz a kimért, nyugodt hangú komornyik és az önismételgető robot peremén. Közhelynek tűnhet ugyan, de a helyszín a látható/hallható karakterekhez foghatóan jelentős szerephez jut. A kriogén kapszula kialakításában Jean Rabasse látványtervező képes volt megvalósítani egy egyszerre high-tech komfortot sugárzó eszközt, miközben a szűkös jellegénél fogva és az orvosi eszközökkel, hideg fényekkel kiegészítve mégiscsak egy technofób rémálomba illő szuperkoporsóval szembesülünk. 

A cselekmény egésze azonban nem korlátozódik csupán a kapszula belsejére, Christie LeBlanc forgatókönyve ugyanis néha elkalandozik az emlékképek és hallucinációk időrézékelést is megborító terepére. Ezekkel együtt sem válik a film szürreális, pszichedelikus rémálommá, leginkább a puzzle összerakásában játszanak szerepet – mind Liz, mind a néző szempontjából. A film legnagyobb problémái pedig ezekhez a víziókhoz köthetők. Ugyanis az alapvetően jól időzített információadagolásra építő thriller narratívában ismétlődéseket és némileg kizökkentő döccenőket okoznak, miközben némelyik talán túlságosan is beszédes. Az egész történet középpontjában terpeszkedő rejtély későbbi feloldását figyelembe véve van még egy nagyon árulkodó elem, ami képes tompítani az egyébként valóban szépen megvalósított, a számos (egy ponton kicsit fel is halmozódó) fordulat után érkező lepel lerántás ütőerejét – itt pedig megint csak a spoilermezőre tévednénk, úgyhogy visszakanyar. Bár a rejtély felfedése közben a legfontosabb kérdésekre megkapjuk a választ, az arra érzékenyek számára maradhatnak olyan bosszantó apróságok, amik még a science fiction, vagy a hatáscentrikus thriller logikájába is nehezen illeszthetők be.

Aja rendezése végig következetes és annak ellenére is feszes, hogy az említett problémák miatt a suspense a játék idő közepén néha képes lankadni. Így az Oxigén is azon streaming produkciók sorát gyarapítja, amiket nem korlátoz ugyan a moziforgalmazás szigorúbb játékidőgazdálkodása, és egy kis karcsúsítással áramvonalasabb is lehetne – de szerencsére a figyelmet mindvégig jól tartja meg és irányítja a megfelelő pontra. A szűk tér persze Aja dramaturgiai lehetőségeit is kreatív korlátok közé szorítja, de Maxime Alexandre operatőr segítségével kihozzák a helyzetből amit csak lehet. Meg még talán egy picivel többet is, mint kellene. A kapszulát minden lehetséges nézőpontból bejárjuk, talán nincs olyan szeglete a helyszínnek, ahol nem fordul meg a túlnyomó részben Laurent arcközelijeivel dolgozó kamera. Ugyanakkor a film felénél érkező, egyszeri gegként induló szédítő kameraforgás hamar kiüresedik, miközben tartalommal nem is igen telt meg útközben. Csak úgy, mint az a néhány, a film szövetéből furcsán kilógó, de amúgy jó arányérzékről tanúskodóan szűken mért jump scare, amiknek a zsigeri hatás kiváltásán túl nemigen van más funkciójuk.

A kisebb-nagyobb felróható hibái ellenére is az Oxigén egy olyan, ismert sci-fi koncepciókkal dolgozó, érdekes bioetikai kérdéseket is tartalmazó (bár nem mindig kielégítően feldolgozó) hatásos thriller, ami az említett műfajok kedvelőinek, ha nem is tartogat újdonságot, de megvalósításában mindenképp a streaming szolgáltató jobban sikerült darabjai közé tartozik. Legalábbis a közelmúlt közepesen, vagy gyengébben teljesítő hasonló alkotásait figyelembe véve mindenképp.

Oxigén (Oxygen). Francia sci-fi/thriller. Játékidő: 101 perc. Csatorna: Megjelenés: 2021. május. 12. Értékelés: 7,5/10 kriogenizált raptor

Az Oxigén teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.