Több mint két év várakozás után májusban visszatért a Netflix egyik, ha nem legeredetibb animációs szériája, a Love, Death & Robots, melynek alapvető koncepciója a Black Mirrorhoz hasonló: bemutatja a technológiai fejlettség árnyoldalát. És ahogyan arról az első évadban már meggyőződhettünk, teszi mindezt hihetetlen öniróniával. A sorozat ötletgazdái, Tim Miller (Deadpool) és David Fincher (Harcosok Klubja, Mank, Mindhunter) különböző animációs stúdiók rendezőivel fogtak össze, aminek meg is lett az eredménye, komoly kritikai és közönségsikert hozott az első etap. A második évad visszavesz a tempóból és a vizualitásból is, viszont tartalmi téren komoly fejlődést mutat az elődhöz képest. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A második évad ugyan nagyrészt megtartotta az első receptjét, és egy vérbeli, geekeknek szóló agymenést mutatott be. Emellett elkezdett végre kikacsintgatni a science-fiction világából, és a lassabb cselekményű, művészibb daraboknak is bizalmat szavaztak. A legnagyobb különbség az előző szezonhoz képest, hogy a grandiózus, 18 részes nyitány helyett ez alkalommal csupán nyolc rész jutott a nézőknek, bár várhatóan hamarosan befuthat a folytatás is.
Hogy ennek mi áll a hátterében, az egyelőre tisztázatlan, azonban biztosan benne van, hogy a Netflix jobban szereti, ha nincsenek több éves kihagyások a szezonok közt. Na most olyan minőségű és mennyiségű történetnél, amivel az első évad bemutatkozott, ez a tempó egyszerűen tarthatatlan, még ha több stúdió is dolgozik egyszerre az anyagokon.
HIRDETÉS
A második évad sokkal visszafogottabb lett, mint az első: kevesebb vérrel, sokkal kevesebb meztelenséggel, és szexualitással töri ránk az ajtót a folytatás és azokban is sokkal egyhangúbb, uniformizáltabb animációs formát használtak a készítők az eszement sztorik életre keltéséhez.. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a második évadra Tim Miller mellé becsatlakozott showrunnernek a Kung-fu Panda 2. és 3. rendezője, Jennifer Yuh Nelson is. Az animátorként is tevékenykedő szakember hatása lehet az is, hogy az első évadban tapasztalt, teljes mértékben kiszámíthatatlan vizuális orgiához képest visszafogottabbá vált a látványvilág.
Szerencsére ez csak a képi világra vonatkozik, a tartalom ugyanis sosem látott magasságokba emelkedik. Bár sok esetben nem kezelik reális jövőképként az általuk bemutatott élethelyzeteket, mint az élőszereplős nagytesó, a Black Mirror, a néző elgondolkodtatásához ez is megfelelő.
A rövid, maximum 15-20 perces epizódokat itt is több stúdió szállította, többek között Tim Miller saját stúdiója, a Blur Studio, amelyik olyan játékokért felel, mint a Far Cry 5, vagy a Shadow of the Tomb Raider. Emellett az Axis Studio, a Unit Image (God of War), a Blink Industries és a Passion Animation Studio is beletette a magáét, melynek köszönhetően,
ha nem is olyan sokszínű animációt láthatunk a második évadban, mint az elsőben, az átlagos sorozatokat szintjét így is röhögve körözi le a Love, Death and Robots.
Amellett, hogy a szokásos sci-fi közhelyek kikerülhetetlenül helyet kapnak a második évadban is, a sorozat elkezdte tágítani a saját horizontját, és már nem csak a geekek alapvető reflexei játszanak rá azzal, hogy minden a halál és a robotok körül forog. Megmutattak ugyanis olyan történetek is, mint például az évadzáró, J.G. Ballard azonos című novellája alapján készült A megfulladt óriás, ami művészi szempontból közelíti meg az elmúlás témáját, teljes mértékben nélkülözve a technológiai újításokat és a valóságtól elszakadt vizualitást.
Animációs szempontból egyértelműen kiemelkedik az évadból az Jég – ami az előző évad legjobb epizódja, a Kék Zima animációs stílusában készült el és egyáltalán nem kizárt, hogy a két történet egy univerzumban játszódik. Emellett ott volt a lovecrafti horrort idéző A magas fű című epizód is, ami egy megelevenedett festményként tárult a nézők szeme elé – viszont sajnos gondolatiság terén messze ez a két epizód volt a legegyszerűbb az évadból.
Ahogy az várható volt, továbbra is központi téma a robotok lázadása, ám szerencsére itt sem érezzük elcsépeltnek a történetek mondanivalóját.
A John Scalzi novella alapján készült Automatizált ügyfélszolgálatban ugyanis karikaturisztikusnak szánt módon, mégis a Facebook és Instagram korának realitását súrolva mutatják be, hogy meghibásodás esetén milyen nehéz elérni a gyártóhoz, vagy egyáltalán bármiféle segítségért folyamodni. Főleg akkor problémás ez, ha az otthoni porszívónk gondolja úgy, hogy a lakást tőlünk is meg kell tisztítani. De ott van az évad sztárvendégét bemutató, Harlan Ellison műve alapján készített Üzemzavar című epizód is, amiben Michael B. Jordannek szintén egy megzavarodott robottal kell élet-halál harcot vívnia.
A történetek tehát alapvetően rendben vannak, mégis úgy érezni, mintha az első évad varázsa megtört volna. Ehhez bizonyára hozzájátszik, hogy a diverz látványvilág beszűkült, amit sajnos nem lehet kárpótolni a tökéletesen élethűvé komponált CGI-technológiával sem. Üdítő volt viszont látni, hogy a Love, Death & Robots elkezdett kikacsintgatni a saját maga által kijelölt futurisztikus, görbetükörmutatogatós tematikából. Ezek miatt megbecsülni is nehéz, hogy mi várhat ránk a harmadik évadban – csak remélni tudjuk, hogy egy hamarabbi bemutató.
