Film

Mit adott nekünk a holtak mestere? – George A. Romero zombiverzuma

Már a klasszikus, ’30-as, ’40-es évek horrorjai is szerepeltettek zombikat, mégis, ahogy a legtöbben ma ismerik a mozgóképen megjelenő csoszogó hullákat, az a történelmi szempontból is különösen turbulens 1968-hoz és George A. Romerohoz köthető. Mára a zombik az egyik legtúlhasználtabb horrorfiguráknak számítanak, köszönhetően a rengeteg olcsó és silány zombifilmnek, de egyet talán kijelenthetünk: ha nem készül el a nem csak horror-, de filmtörténeti szempontból is jelentős Az élőhalottak éjszakája, akkor egészen másmilyen lenne a filmvilág. A rendező hagyatékából látványosan merítő Zack Snyder-féle A halottak hadserege okán tekintsük át, mit is adott nekünk a 2017-ben elhunyt rendező zombifilmes munkássága.
Korábban a témában:

Az élőhalottak mestere

Kezdjük is rögtön a legelején: ki az a George A. Romero? Romero 1940. február 4-én született New Yorkban, és már egészen fiatalon bűvkörébe kerítette a filmek világa. Tinédzser korában nagy hatást gyakoroltak rá az olyan westernek és kalandfilmek, mint a Vörös folyó, vagy a Salamon király kincse, de az olyan filmeket is előszeretettel fogyasztotta, mint A földkerekség legnagyobb showja, vagy a Michael Powell és Pressburger Imre társrendezésében készült Piros cipellők és Hoffman meséi. (Ez utóbbit egyébként Martin Scorsese-vel versengve kölcsönözték ki egymás elől.) A későbbi filmes karrierjét azonban jobban meghatározó élménynek bizonyult, amikor az ötvenes évek közepén a televízió elkezdte vetíteni a Universal klasszikus szörnyfilmjeit. A pittsburghi Carnegie Mellon University hallgatójaként művészeti és dizájn tanulmányai után 1961-ben barátaival megalapította a The Latent Image produkciós céget, ahol rövidfilmeket, reklámokat és ipari oktatófilmeket készítettek. A Russell Streinert és John Russot (később még szükség lesz a nevekre!) is soraiban tudó társaság céljai ennél valamivel ambiciózusabbak voltak. Vágyuk egy egész estés nagyjátékfilm megalkotása volt. 

Az élőhalottak születése

Romero korai forgatókönyveit azonban nem csak a potenciális befektetők, de még a barátai is túl szimbolikusnak, és túl érdektelennek tartották. Russoval közösen végül megírták azt a kommerciálisan is vonzó, a grindhouse mozik éjféli kínálatába jól illeszkedő exploitation filmet, amit ma úgy ismerünk: Az élőhalottak éjszakája. A történet szerint valamilyen rejtélyes oknál fogva (találgatások szerint egy lezuhant szovjet műhold miatt) a holtak feltámadnak, megkeserítve ezzel a temető közelében téblábolók életét. Egy kényszerűségből összeverődött társaság pedig kénytelen összefogni, ha nem akarnak a sétáló hullák sorsára jutni.

Nagyjából 114 ezer dollárt kalapoztak össze a Russot társforgatókönyvíróként, Romerot rendezőként is jegyző mozihoz, de Streinernek is jutott egy nyúlfarknyi, de annál emlékezetesebb szerep. Ő játszotta ugyanis a film nyitányában Johnny-t, akinek a halála a korszak zsánerkonvencióit és a nézői elvárásokat is felülírta.

A fehér, szőke férfiszereplő gyors kiiktatása, és a zombiapokalipszis közepén a kis helyre szorult maréknyi túlélő kompetens vezetőjévé előlépő afro-amerikai karakter, Ben (Duane Jones) főszereplővé tétele azonban nem egy előre megfontolt provokatív húzás volt.

Romero elmondása szerint egyszerűen arról volt szó, hogy a társaságban Duane bizonyult a legjobb színésznek. A lépés ennek ellenére nem csak bátor, de utóéletét tekintve korszakalkotó jelentőségű is volt. Romero egyfelől szándékosan akart görbe tükröt állítani a társadalom elé. Európában dúltak a diáklázadások, a vietnami háború még nem ért véget, az USA-t pedig két halálos kimenetelű merénylet (John F. Kennedy, Martin Luther King) is megrázta. Az egész világot átható általános nyugtalanságot gerjesztő problémák tyúkszemére könyörtelen őszinteséggel taposott rá a rendező. Másfelől pedig a filmben szándékolatlanul, de megjelent a rasszizmus is, és ugyanígy tetten érhető az erőszak elleni felszólalás, valamint a kertvárosi családi idill illúziójának felszámolása is.

A kannibalisztikus módon emberi hússal táplálkozó mozgó hullák megjelenése – habár nem teljesen előzmény nélküli – jócskán eltért a filmek akkori zombijaitól. Itt nem a karibi hitvilág voodooból származó, öntudatlan rabszolgáival találkozunk. Romero zombijai mögött már nem áll ott a szörnyeteget irányító varázsló (boko). Lényegében az önmagát felfaló emberiség, a civilizáció bukásának rémképe köszön vissza Az élőhalottak éjszakájában – a fenyegetés nem véletlenül érkezik tömegesen. Egy értelemmel nem rendelkező, lassan vánszorgó hullát önmagában viszonylag egyszerű kiiktatni. A hordában támadó, feltartózhatatlan testáradatot csak összefogással lehetne megállítani, de Romero a korszellemből fakadóan egy pesszimista tanulságot von le a film végén. Nem elsősorban a halottak jelentik a veszélyt. A pusztulás minden esetben belülről következik be, az önös érdekek által vezérelt, az összefogás sikerét aláaknázó emberek miatt.

Az élőhalottak éjszakája egyfajta korszakhatár sorompójaként is tekinthető a horror- és filmtörténelemben. Egyfelől az olyan hitchcocki előképek, mint a Psycho és a Madarak által lefektetett úton továbbhaladva, az addig jóformán csak rétegműfajnak számító horror felnőtt korba lépett, és ismét elismert, komolyan vehető zsáner lett (gondoljunk csak például az ugyanekkor megjelent Rosemary gyermekére, vagy a pár évvel későbbi Az ördögűzőre). Járulékos hatásként pedig abban is jelentős szerepe volt, hogy az exploitation hatáskeltő elemei és népszerű zsánerei beszivároghattak a mainstreambe, hogy az akkor éppen hanyatlóban lévő Hollywood egy új korszakba léphessen a független filmesek merészségének köszönhetően. A film a meglehetősen alacsonynak számító költségvetését többszörösen is visszatermelte, így persze nem kerülhette el a folytatásokat sem.

Holtak trilógiája

Romero nem akarta gyorsan meglovagolni a hirtelen jött viszonylagos sikert, és egészen sokáig távol is tartotta magát a zombifilmektől. A nyomásnak tíz év után engedett: 1978-ban készült el az egyébként csak lazán kapcsolódó zombitrilógia középső része, a Holtak hajnala.

A korszak jelentős olasz horrorfilm rendezője, Dario Argento is beszállt producerként, cserébe a film nemzetközi forgalmazási jogait kérte – de erről bővebben majd kicsivel lentebb. A cselekmény helyszíne ezúttal valamivel nagyobb térben játszódik, mint egy családi ház: a túlélők most a fogyasztói társadalom templomába, egy plázába fészkelik be magukat. A társadalmi kommentár itt már leginkább a konzumerizmus kritikája körül forog, de az értelmetlen brutalitás, vagy a fertőzött rokonok likvidálása körüli morális kérdések is fontos szeletet hasítanak ki a film húsából. Romero következetességére vall, hogy az irracionalitás világából érkező lényt, a zombit nem puszta félelem- és undorkeltő eszközként kezeli. Egyfelől hullákon keresztül mesél az ember embertelenségéről, másfelől pedig a zombi emberségéről is. Az élőholtak egy sajátos evolúció következtében kezdik visszanyerni korábbi mivoltuk néhány elemét. Emberi cselekvésre emlékeztető mozdulatsorokat tesznek a plázában, mintha csak egy eszetlen shoppingolást látnánk. Az egyértelműen szatirikus gesztussal Romero egyrészt a zombira, mint a fejlődésre képes lényre utal, másrészt pedig egy groteszk párhuzamba is állítja a fogyasztásba beletompuló emberrel. A zombik tehát lényegében mi magunk vagyunk, a monumentális méretű zombieposz pedig ismét pesszimista hangnemben záródik.

A trilógia harmadik darabjára bár nem kellett újabb tíz évet várni, de így is elég sok idő telt el a két film között, ám végül 1985-ben felvirradt A holtak napja. Romero filmjeinek talán legvéresebbike ez, és a maga gore-ban tocsogó, gusztustalan groteszkségében is legjobban kinéző felvonása. A speciális effektusokért ezúttal is – csak úgy, mint a „hajnal” esetében (ahol még motoros banditaként is feltűnt) – a legendás Tom Savini felelt. Az „éjszaka” katatón módon csoszogó-vánszorgó, de nagyon is emberszerű, majd a „hajnal” mókásan lilára, kékre, zöldre púderezett hulláit itt már látványban is mogorvább, egészen komolyan vehető halottak váltják – noha a korábbi epizód fekete humorából sok megmaradt. A katonai bázist menedékként használó túlélők belső konfliktusa a tudomány és hadviselés ellentétes látásmódjából fakad,  így ez áll A holtak napja társadalmi üzenetének centrumában is. Míg a katonák természetesen halomra lőnének mindent, és mindenkit, addig a valódi áttörést elérő tudósok a zombik tanításában, idomításában látják a megoldás kulcsát. A zombievolúciónak tehát egy újabb állomásával találkozunk, ahol már egyértelmű, hogy régről berögzült cselekvéssorokat idéznek vissza, emlékeznek a tárgyak használatára, és a Csöpp (Bub) nevű zombi lényegében protagonista szerepbe kerül. Az újra magas lángon égő (vagy inkább mínuszokat súroló?) hidegháború, a nemzetközi terrorizmus rémképe, az új kihívást jelentő és sokakat veszélyeztető betegségekkel szemben tehetetlennek tűnő orvostudomány, valamint a Reagen-éra szociális bizonytalansága szülte kiábrándultság érezhetőek a filmen, de a befejezés már jóval reménytelibb kicsengéssel bír. Ahhoz viszont már húsz évnek kellett eltelnie, hogy kiderüljön, valóban pozitív irányba alakultak-e a világ dolgai.    

A holtak feltámadása

A zombifilm mentes időkben a zsánerek közt ide-oda ugráló rendezőnek sajnos nem sikerült a nagyobb mainstream kiugrás. Ha Romero, akkor mindenki egyértelműen a zombikra asszociált, pedig a rendezőnek azon kívül is (bár jobbára a horrornál maradva) akadtak figyelemre méltó alkotásai. 2005-ben azonban meghallgattattak a rajongók imái, és Romero visszatért a nevével összefonódó alzsánerhez, és elkészítette a Holtak földjét. Az „új” film logikájában követi a korábban megkezdett utat, így kis képzavarral élve azt is mondhatjuk, hogy a trilógia negyedik része (oké, kereszteljük át tetralógiává). Szintén jelen van a csípős, direkte társadalomkritika és a zombievolúció újabb lépcsőfoka is, de a földhözragadtabb miliőt ezúttal felváltja a poszt-apokaliptikus filmek nagyobb szabású, lepusztult látványvilága.

A helyszín immár egy egész város, ahol nemcsak ember és zombi, hanem gazdag és szegény közt is óriási szakadék tátong a kasztrendszerbe szerveződő településen. A szegények és zombik kizsákmányolásából élő gazdagok gátlástalansága pedig előbb-utóbb itt is a közösség, a relatív civilizáció bukását okozza. A 9/11 utáni paranoiát és az egyre éleződő megosztottságot is tematizáló filmbe így nem nehéz belelátni a Bush-korszak paródiáját. Az igazi fenyegetést itt sem elsősorban a lassacskán öntudatra ébredő, munkavégzésre és eszközhasználatra képes, a kizsákmányolást megelégelő, majd bosszúhadjáratra induló halottak jelentik. Sokkal inkább a mesterségesen és feleslegesen gerjesztett ellentétek. Az is beszédes, hogy a Romero filmjeiben rendre pozitív szerepben felbukkanó afro-amerikai karakter ezúttal az élőholtak között tűnik fel, míg az emberek oldaláról akad olyan is, aki kiábrándultságában (és persze furcsa kíváncsiságtól vezérelve) a fertőződése után a kegyes halál helyett a zombilétet választja. A kétezres évek első Romero zombiopusza eléggé megosztó lett mind a kritikusok, mind a rajongók körében, az azonban tagadhatatlan, hogy a rendező következetesen gondolta tovább saját kis zombiuniverzumát, és újabb művéből sem hagyta kikopni a társadalomkritikát.

Ezután csak két évet kellett várni egy újabb Romero zombiskodásra, ám ekkor már kicsit többen csalódtak a Holtak naplójában. A 2007-es film a korszakban burjánzó kézikamerás found footage jegyében készült, de Romero itt már nem ragaszkodott az akkoriban majdnem negyven éve építgetett mitológiájának továbbgondolásához. A „naplót” leválasztotta az „éjszakában” megkezdett világépítés (vagyis inkább rombolás) ívéről, hogy tiszta lappal indítson. A film dokumentarista jellege egy fiatalokból álló filmes csoport szárnypróbálgatásaival van megmagyarázva, akik akkor sem hagyják abba a filmkészítést, amikor nyakukba szakad a világvége. A társadalomkritikai él azonban kicsit tompább és inkább a média aktuális állásáról, átalakulásáról kíván mondani valamit. Romero jól rátapintott az akkoriban felfutóban lévő közösségi média, és az egyre olcsóbbá, könnyen elérhetővé váló házi videózás házasságából születő dokumentáció- és megosztáskényszer problematikájára. A film fogadtatása azonban inkább volt negatív a legtöbb irányból, semmint pozitív – részben jogosan. De igazságtalanság lenne csak úgy szemet hunyni a gondolatiságában és a found footage kihasználásában rejlő pozitívumai felett, minden gyengesége ellenére is. Az ekkorra már jócskán túlpörgetett zombi téma azonban már érezhetően megfáradt annyira, hogy még az élőholtak mestere sem volt képes egyértelműen pozitívan változtatni az irányon. Még két évvel később pedig  lehet már nem is akart.

A Holtak naplója közvetlen folytatásaként érkező 2009-es Túlélni a holtakat már akkora érdeklődést sem volt képes kiváltani a szélesebb közönségből, mint az előzménye.Annak ellenére sem, hogy a torontói és a velencei filmfesztiválon is bemutatták. Nem csak a mozipénztáraknál bukott hatalmasat, de kritikai értelemben is Romero leggyengébb zombifilmje lett. Az előzmény egyik jelenetsorában feltűnő, a filmező fiatalokat kifosztó dezertőr katonákat követhetjük, amint egy potenciálisan biztonságos sziget felé veszik útjukat. A szigetet két régóta rivalizáló család tartja fennhatósága alatt, akik persze a nagyobb tűzerő reményében próbálják a saját oldalukra állítani a katonákat. Romero mintha csak korai hatásai előtt tisztelegve nyújtaná saját munkássága önironikus paródiáját. A western külsőségei és néhány tematikus építőkockája (pl. a korábbról is ismerős ostrom narratíva, cowboy kosztümök, telihold előtti lőpisztolypárbaj), valamint a börleszk elemei (vicces zene, „mókás” halálnemek, csetlő-botló szereplők) groteszk módon keverednek össze a zombihorrorral, ennek eredményeként pedig egészen abszurd, rajzfilmeket idéző jeleneteket kap a néző. Az ideológiailag teljesen különböző értékeket képviselő család torzsalkodásában még így is helyet kap egy kis valláskritika, valamint a feleslegesen fenntartott harag és a bosszúvágy felemésztő természetének kommentárja. De sem társadalomkritikai, sem tematikai szempontból nem tudott már semmit hozzátenni a mitológiához. Öndekonstrukciónak pedig nem elég alapos, így érthető módon válhatott az életmű fekete bárányává – ami azért még így is képes amolyan “bűnös élvezet” jellegű szórakoztató perceket nyújtani a trashfilm és a rendező kedvelőinek.

Romero klasszikus zombitrilógiájának darabjai azonban méltán kerülnek be mai napig is a legjobb horrorfilmeket listázó összeállításokba, és a nagy népszerűségből eredően pedig nem kerülhették el azt sem, hogy újabb korokban, újabb közönségnek értelmezzék újra őket.

Az élőhalottak visszatérnek

A jelentősebb Romero remake-ek követik az eredeti filmek időrendiségét, így a sort természetesen Az élőhalottak éjszakája újradolgozásával kezdte meg 1990-ben Tom Savini. A forgatókönyvet azonban maga Romero írta, mert így szerette volna visszaszerezni műve felett legalább részben a szerzői jogokat. Az élőhalottak éjszakája ugyanis eredetileg a Night of the Flesh Eaters címen jelent volna meg, de amikor azt megváltoztatták a mára legendássá vált címre, elfelejtették levédetni. A banális véletlennek „köszönhetően” pedig közkinccsé vált a film. Nem véletlen tehát, hogy a remake szinte szolgai módon követi az elődöt, de a látványban egyértelműen pofásabbra sikerült feldolgozásban akadnak jelentős változtatások is. Az egyik ilyen az eredetiben a sokk hatására szinte katatón állapotba kerülő, passzív Barbara erős, cselekvő karakterré változtatása. Ezt az alkotók egy szimbolikus jelenettel is megerősítik, amiben a hölgy a szoknyát nadrágra cseréli. A film a jobb horror remake-ek sorát gyarapítja, így az eredeti mellett bármikor bátran előkapható, szintén klasszikussá nemesedett zombifilm. Az élőhalottak éjszakája 2006-ban kapott egy 3D-s remake-et is, ami azonban alig tartalmaz bármi értékelhetőt a pár évvel ezelőtt elhunyt Sid Haig jelenlétén kívül. A cím public domain státuszát kihasználva pedig többen is rárepültek a lehetőségre, hogy nyerészkedjenek a címen – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Holtak hajnala már egészen korán megkapta a sajátos újragondolását. A finanszírozásban és nemzetközi terjesztésben oroszlánrészt vállaló Dario Argento nem pusztán csak forgalmazta Romero filmjét, de az európai közönség számára elkészítette az „Argento-cut”-ot. Az öreg kontinensen így a legtöbben Zombi címen találkozhattak a némileg átalakult filmmel, amihez később Lucio Fulci, Romero európai „mostohatestvére” készített folytatásokat. A holtak hadserege szempontjából azonban érdekesebb a 2004-ben készült „Snyder Cut”. A videoklipek világából érkező Snyder első nagyjátékfilmje volt a Romero remake, korábbi munkássága pedig jócskán visszaköszön a végeredményen. A lassan építkező, nyugalmas közjátékokkal operáló eredetiből egy rohanó zombikat is felvonultató, sok vágást tartalmazó pörgős akció-horror lett. Romerohoz hasonlóan a zombirajongókat is megosztja a kérdés, hogy helye van-e az őrjöngve futkosó zombiknak a zsánerben, de azt még Romero is elismeri, hogy Snyder egy korhű, és működőképes feldolgozással állt elő. Még úgy is, hogy a társadalomkritika helyét jobbára a vagánynak szánt pózolás és a kaszabolás veszi át a cselekményben.

A Holtak napja remake viszont már több ponton is a tiszteletlenség határát súrolja. A 2008-as remake zombijai még gyorsabbak, még ügyesebbek, mint Snyder verziójában (elvégre a plafonon is futkorásznak), és az egész nagyon olcsó benyomást kelt. Ezzel mondjuk szellemiségében még pont párhuzamba állítható lenne az exploitation világából kifejlődött szériával, de  már a készülésének időpontjában is csupasz csonttá rágott műfajban csak a tucat trash egyedszámát gyarapította. Az alapjául szolgáló eredeti erényeiből sem őrzött meg semmit, de még a kortársaival sem tudta tartani a lépést. A vegetáriánus zombi beemelése pedig hiába vicces ötlet, az egész mű paródiajellegét semmi más nem erősíti, hogy legalább akként értelmezhető legyen. Ezek tükrében pedig különösen érthetetlen, hogy még egy kvázi folytatást is kapott 2018-ban Vérvonalak alcímmel, csak az újabb bőrlehúzás kedvéért. A ritkán jobb, de inkább csapnivaló feldolgozások mellett azonban Romero megtermékenyítő hatása más formában is lecsapódott a zombifilm közegén belül.

A holtak hagyatéka

A rendező zombifilmjeit előszeretettel használták fel kiindulópontként a különböző hommage-ok, parafrázisok, paródiák és az eredetibb követőkön is egyértelműen tetten érhető a hatásuk. Meg persze azóta se szeri, se száma az „of the living dead/dead” jellegű címeknek. Az egyik legemlékezetesebb és legkülöncebb ilyen film az egyik korábbi fejezetcímként már használt Az élőhalottak visszatérnek. Külön érdekes párhuzamot találhatunk a Romero életművel, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanaz a John Russo felelt az alapötletért, mint aki Az élőhalottak éjszakájánál is közreműködött. Az azóta önálló horror franchise-zá alakult sorozat első darabja szemérmetlen módon lubickol a belekben és különböző testnedvekben, csak úgy, mint a punk rock életérzésben és a parodisztikus fekete humorban. Szintén a jobban sikerült paródiák sorát erősíti a Simon Pegg és Nick Frost főszereplésével készült Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead), ami néhány snittjében és jelenetében, valamint érintőlegesen még zombievolúciós szellemiségében is humorosan idézi meg Romero klasszikusait. A tisztelet pedig kölcsönösnek bizonyult az alkotók részéről: Pegg és a rendező, Edgar Wright ugyanis egy baráti fricskaként is értelmezhető jelenetben láncra vert zombikként tűnnek fel a Holtak földjében.

Romero zombimitológiájának közvetlen szellemi örököseit viszont nem elsősorban a filmek, sokkal inkább a képregények lapjain kell keresni. Az élőhalottak éjszakája több John Russo  és mások által is írt miniszériában kapott folytatást, valamint az Escape of the Living Dead sorozatok is szorosan kötődnek Romero Russoval közösen lefektetett világához. Romero pedig mind a DC (Toe Tags), mind a Marvel logója alatt (Empire of the Dead) adott ki olyan képregény-minisorozatokat, amik korábban elvetett filmötleteiből születtek. Természetes, hogy ezekben köszönnek vissza leginkább Romero jellegzetességei is: jelentős mennyiségű gore, zombievolúció, társadalmi kommentár és a nyitott befejezések. 

Bár Romero 2017-ben elhunyt, fia, Cameron igyekszik ápolni apja szellemi örökségét. A szintén egy elvetett filmötletéből kiinduló, eredetileg Origins, majd később Rise of the Living Dead címre hallgató projektet azonban Cameronnak sem sikerült filmként megvalósítania. A Heavy Metal magazin viszont folytatásos képregényként vevő volt Az élőhalottak éjszakája előzményeit bemutató, azóta szimplán csak a The Rise címre keresztelt sztorira. A legutóbbi hírek szerint pedig készül az utolsó „igazi” Romero film is, hiszen az elhunyt rendező felesége megerősítette, hogy talpraesett forgatókönyvírókkal kész kipofozni férje egyik félbemaradt forgatókönyvét, a projekt pedig jelenleg a Twilight of the Living Dead címre hallgat.  

Akárhogy is alakuljon a film sorsa, egy biztos: George A. Romero életművének jelentősége megkérdőjelezhetetlen. A zombifilm forradalmasításával a hatvanas évek végén felnőttkorba léptette a horrort, egyúttal pedig megnyitotta a változás kapuit a hollywoodi filmgyártás előtt is. Klasszikus zombitrilógiája egyaránt megkerülhetetlen alkotás nem csak a vérre és társadalomkritikára éhes horror-, de az erősebb gyomrú filmrajongók számára is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.