A Fűrész-széria ezúttal sem tud kimászni a maga keltette Spirálból

Ha van olyan kortárs horrorfranchise, amire ráfér a vérfrissítés – vagy kritikusabb hangok szerint még inkább a kasza – az a Fűrész. Az első részével trendteremtővé váló, majd a folytatásaival együtt kisebb kultuszt teremtő sorozat valahol az első trilógia után kezdte elveszíteni a varázsát. A kreatív, látványos, rozsdás fémszerkezetekből és kábelekből álló, brutálisabbnál brutálisabb kínzásokra és kivégzésekre alkalmas csapdákra, valamint a csavaros befejezésekre épülő extrém kiszabadulós játékban folyamatosan vette át a terepet a kínzáspornó a gondolatisággal szemben.

Már James Wan és Leigh Whannel minimális költségvetésből összehozott eredetije is egy erősen megkérdőjelezhető erkölcsi értékrenddel rendelkező szadista játékmestert tett meg főhősnek, akinek társadalomkritikának és morális tanulságoknak álcázott kínzásai mögött valójában személyes bosszú állt. A folytatások szintén ezen az úton haladtak tovább, de az egyre logikátlanabbá, értelmetlenebbé váló motivációk csak amolyan összekötő ürügyként szolgáltak a vérfürdőkhöz. A valószerűség logikáját tehát már egészen korán ledobta magáról a széria, így a lassan önmaga paródiájává fajuló sorozat valódi vonzereje éppen abból a horrorisztikus paradox élményből (egyszerre visszataszító, mégis lenyűgöző) fakadt sokak számára, amit a már-már abszurd módon sok kreatív energiát felemésztő gorefesztivál nyújtott. A Spirál már a második kísérlet a rossz emlékű 2017-es Újra játékban alcímű nyolcadik rész után arra, hogy egyfajta soft rebootként ismét belökje a franchise szekerét (szintén erősen a második epizódra hajazva). A végeredmény minőségétől függetlenül ez még sikerülhet is neki.

Ezekiel „Zeke” Banks nyomozó (Chris Rock) egykori barátja a kirakós gyilkos módszereire kísértetiesen hasonlító körülmények között végzi a metrósíneken. Az öntörvényű és problémás életű zsaru kiharcolja, hogy az ügyben nyomozó csapat élére kerüljön, ám ennek nem mindenki örül az örsön. Mindennek tetejébe pedig egy új társat is kap (Max Minghella alakításában). A már régóta halott John Kramer követőjeként tetszelgő gyilkos Zeke-et célozza meg rejtélyes üzeneteivel, és mint később kiderül, egyik nyomozásban résztvevő rendőr sincs biztonságban. De vajon ki lehet az új gyilkos, és miért pont a törvény őreire vadászik?

A személyes bosszú és az extrémitásig vitt erkölcsi útmutatás mellett a széria már korábban is próbát tett arra, hogy nagyobb társadalmi összefüggéseket tematizáljon kritikai nézőpontból. Kiváltképp a szerhasználat és az egészségügy helyzetének kritikája jelent meg, de a sorozatban kiemelt szerephez jutó rendőrkaraktereken keresztül a rendfenntartók is megkapták így vagy úgy a magukét. A Spirál ezúttal sokkal egyértelműbb kritikai éllel nyúl a könnyen korrumpálható, túlkapásokra hajlamos, „előbb lövök, aztán kérdezek” jellegű rendőrség témájához. Valójában nincs is min csodálkozni a közelmúlt kiemelt médiafigyelmet kapó amerikai eseményeit tekintve. Darren Lynn Bousman filmjének talán legérdekesebb pontja ez, ami irányt mutathat az esetleges következő részeknek. Éppen annyira mászik bele csak a témába, hogy ne legyen tolakodóan szájbarágós, de azért határozott álláspontot képvisel. A Spirál problémái egészen más jellegűek.

Az egyik mindenképpen Chris Rock, aki sokkal jobb komikus, mint drámában helytálló színész. Megpróbálja ugyan hozni a haverzsaru filmekből ismerős tapasztalt, cinikus, kiábrándult, mégis azért lazán humoros figurát, de ha játéka nem is csap át totál ripacskodásba, a görcsös megfelelés és az izzadságszag bőven érezteti magát. Samuel L. Jackson pedig hiába üdítő minden megjelenésénél, ezúttal az ő játéka sem maradandó élmény – mondjuk erre sok lehetősége nem is volt a játékidőben kapott perceit figyelembe véve. 

A Spirál tonálisan is meg-meginog. A Hetedik hatását felvállaltan jobban magán viselő epizód egyszerre akar brutális, haverkodósan poénos és sötéten társadalomkritikus lenni, de egyikben sem jeleskedik igazán. Gore pedig ezúttal is akad bőven, de a megvalósításuk nemcsak a legmagasabb korhatárbesorolás elkerülése miatt csonka, hanem a csapdák kivitelezése miatt is. Ezen a téren igyekszik megismételni a széria kreativitását, de némelyik inkább értelmezhető a komolyan vehető gore helyett extrém, groteszk paródiaként – a kilóméterekről előre látható csavarral együtt. Míg a sorozat végig megpróbált az utolsó percekben sokkolni az újabb és újabb felfedett titkok után érkező meghökkentő csavarral, addig a Spirál esetében ez kimerül a jól láthatóan elhelyezett és a film szövetébe szerkesztett kulcsmomentumok visszaidézésében, valódi hatás elérése nélkül. Mindezt természetesen a klasszikussá vált, drámai Hello, Zepp dallamaira. Rendezés- és szerkesztésügyileg egyébként ugyanúgy akadnak példásan kivitelezett momentumok (például egysnittes leereszkedés a metróaluljáróba), mint fejvakarós megoldások (pl. Bousman sajátos gyorsított, ugróvágásokkal teli momentumai), emiatt pedig különösen zavaró, hogy a Spirál még a végére sem kerül igazán egyensúlyba.

Minden hibája ellenére azonban, akik amúgy is elkötelezett hívei a szériának, és még az utolsó pár részt is tudták élvezni, azoknak nagy valószínűséggel a Spirál is inkább bizonyul majd pozitív élménynek, semmint rossznak. Az ismerős elemek, korábbi filmekre tett vizuális utalások bedobálása mellett kevés olyan újdonságot tartalmaz, amivel valóban képes lenne friss vért pumpálni a sorozatba, de a közröhejtől is elegendő távolságban marad – már persze, ha feltételezzük, hogy valamelyik korábbi epizódban még nem érte el ezt a pontot a franchise. Aki viszont egy minden elemében precízen kidolgozott, okos horrorfilmet vár, az már minden bizonnyal amúgy is régen elengedte a Fűrészt – számukra pedig nem most érkezett el az ideje, hogy újra felvegyék a szerszámot.