Nem volt rossz az IDW által 2011-ben újraindított, itthon a Holdkeltének köszönhetően megjelent Tini Nindzsa Teknőcök első kalandja, de komolykodós stílusa okán nélkülözte azt a bájt, amit az eredeti sorozat hordozott. A következő fejezet változtat ezen, ráadásul más téren is sikerült javítani a matérián. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A folytatásban megmutatja magát a múlt, és megismerhetjük Szecska mester eredettörténetét a feudális Japánban. Ezek után az első kötetben már feltűnt mutáns macska, a mester által régebben alaposan megleckéztetett Hob visszatér, hogy ezúttal egy robotinvázió által rogyassza térdre a teknőcöket és apjukat, miközben egy rejtélyes, nem evilági hadvezér is bejelentkezik a teknőcök képességeiért. De a szövetségesek terén is akad mozgolódás: a sorozat két ikonikus mellékalakja, Casey Jones és April O’Neil végre ebben a szériában is találkozik.
Pizzazabáló béka mivoltuk ellenére az új Tini Nindzsa Teknőcök elég komolyak
HIRDETÉS
Múltkor úgy emlékeztem meg az újraindított mutáns teknőcök történetéről, hogy bár tagadhatatlanul barátságosabb, mint a Michael Bay-féle filmadaptációk, a genetikai szállal túl komolyan vette magát ahhoz képest, hogy pizzaevő hüllőkről beszélünk. Noha a második kötetben is fontos szerepet kapnak a nagyvállalati machinációk, végre megérkeznek azok az elemek, amelyek az eredetit egy szerethető, kissé camp beütéssel rendelkező szériává avanzsálták.
Alaposan megmozdul a teknőcök világa. Halálosztó robotok, illetve egy nagy, beszélő agy (a régi kalandokból megismert Krang) által vezetett interdimenzonális katonák lepik el azt. Arról nem is beszélve, hogy, legyen szó hősökről vagy gonosztevőkről, mindenkinek van legalább egy csípős beszólása (szerencsére a fordító is elemében volt), és ez alaposan felpörgeti az előzményben még csak pislákoló humorfaktort. Ami pedig külön szórakoztató, hogy fellelhető némi önirónia, kikacsintgatás is a történetben akkor, amikor a teknőcök nem igazán akarják elhinni patkánymesterük sztoriját japán első életéről meg a reinkarnációról, mondván, ilyenek csak a képregényekben történhetnek meg.
A dráma terén is sikerült finomhangolnia magát a képregénynek. A teknőcök történeteiben mindig is fontos szerepet töltött be a családi kötelék, de az IDW szériája első körben eléggé szájbarágta nekünk, mit éreznek egyes pillanatokban a szereplők – persze azért a Halálos iramban magasságait nem ostromolták meg a készítők. A második kötetben azonban ezek a részek már jóval természetesebben illeszkednek a cselekmény szövetébe, ennek köszönhetően pedig sokkal erőteljesebb hatást tudnak elérni. Szintén ügyes a múltban már sokszor egymásra találó két teknőcbarát Casey Jones és April O’Neil kapcsolatának felépítése, ami tulajdonképpen egy klasszikus tinirománcot idéz – mindketten csetlenek-botlanak, mindkettőjüknek szüksége van a másikra, szóval aranyos az egész úgy, ahogy van.
Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a rajzok ezúttal is nagyszerűen adják át az akciókat, miközben az újonc szereplők kellően groteszk megjelenítést kaptak, akkor nem igazán lehetne amellett szólni, miért ne invesztáljunk bele a Holdkelte Stúdió második Teknőc kötetére, és bár a szálak majd csak a harmadik részben kuszálódnak úgy istenigazából össze, minden adott ahhoz, hogy a rebootolt tinitekik első nagy történetfolyama kielégítő szinten érjen a zenitjére.
