Film

A nyuggereket lelövik ugye? – The Amusement Park

Majd 50 évvel az elkészítése után végre napvilágot látott George A. Romero elveszett filmje. Egy amúgy is kifejezetten izgalmas rendezői életmű egyik legnyomasztóbb, leginkább társadalomkritikus és messze legszürreálisabb darabja. És, ehhez még zombikra sem volt szüksége. The Amusement Park filmkritika.
Korábban a témában:

Kevés rendezőnek jutott olyan, saját magán messze túlnővő szerep a popkultúra és a műfaji-film történetében, mint George A. Romero-nak. Első mozifilmje, az 1968-as Az élőholtak éjszakája gyakorlatilag megteremtette a modern zombifilmet, folytatásaival pedig kritikus mérföldkövei a teljes horror műfaj evolúciójának. A sors – és az anyagias filmipar – iróniájából azonban Romeron örökre rajta maradt a zombi-horror rendező skatulya. Az ebből történő kitörését nyilván az sem segítette, hogy a nem zombifilmjei általában messze nem termeltek olyan kiemelkedő hasznot, mint az Élőholtak széria. Így más jellegű filmjeire általában nagyon nehezen, vagy éppen sehogy sem kapott pénzt. Felesége elmondása szerint 40-50 megfilmesítetlen forgatókönyvet hagyott hátra. (Ez pedig remek alkalom egy apró kitérőre, hogy a kedves olvasó figyelmébe ajánljam a rendezői életmű legszemélyesebb, kevésbé ismert gyöngyszemét, a művészi önmegvalósítás, és az ezzel történő pénzkeresés közti ellentétre épülő Motorlovagokat.)  

Ám még ezen nehézségek ellenére is karrierje során gyakorlatilag végig megmaradt szerzői filmesnek. Olyannyira, hogy a 90-es években még a Resident Evil megfilmesítését is visszamondta, részben azért, mert „nem tudna olyat rendezni, ami nem az övé”. (Később aztán mégis írt hozzá forgatókönyvet, ami meg a Capcomnak nem kellett.) Ám, ha egy hozzá hasonlóan egyedi látásmódú, markáns stílusú rendező mégis úgy dönt, hogy elvállal valamit pénzért, akkor – feltéve, ha közel teljes alkotói szabadságot kap – ritkán tudja magát teljesen kivonni a végeredményből. Ez pedig akkor válik különösen érdekessé, ha a megbízó egy olyan szervezet, ami a lehető legmesszebb áll a rendezői oeuvre (életmű) összképétől. Ki ne lenne kíváncsi egy David Lynch által jegyzet Coca-Cola reklámra, Martin Scorsese Marvel filmjére, vagy éppen a zombifilmek pápájának rendezésében és egy keresztény felekezet finanszírozásában készülő, az időseket érintő társadalmiproblémákról szóló oktatófilmre?

A csattanó: ez utóbbi éppen annyira valós, mint amennyire bizarrul hangzik. Íme, az 1973-as, sokáig elveszettnek hit, pár éve felfedezett, restaurált és a Shudder streaming-szolgáltatón idén újra bemutatott The Amusement Park („A vidámpark”). A mindössze 37 000 dollárból, főként önkéntesek részvételével, a Lutheran Society for Senior Life megrendelésére készülő film Romero életművének egyik legszürreálisabb darabja.  Hiszen papíron nem is állhatna messzebb egy „tipikus” Romero filmtől, ám végeredményét tekintve nem is lehetne Romerosabb. A forma és a funkció eme szokatlan párosításának hála, a The Amusemant Park valószínűleg a legérdekesebb, de biztosan a leggroteszkebb PSA (Public Service Announcement, kb.: közérdekű közlemény) kisfilm, ami valaha készült.

Fontos leszögezni, hogy a The Amusement Park nem egy klasszikus értelemben vett horror. Sőt, még csak játékfilmnek sem nagyon mondható. Egy műfajilag egészen nehezen, vagy inkább alig besorolható alkotás. Egy stilizált szociodráma/dokumentumfilm és egy horrorfilmes esztétikával dolgozó oktatófilm sajátos elegye, amelynek cselekménye tekintve egyetlen hatalmas metafora.

A története minimális, legalábbis leírva. Egy idős úr (a film egyetlen profi színésze, Lincoln Maazel) kimozdul, hogy egy kellemes napot töltsön a vidámparkban. Ahol aztán egyre rosszabbra fordulnak a dolgok, hősünk pedig egyre durvább és durvább atrocitásokat kénytelen elszenvedni. Ez azonban csak a felszín: címbéli vidámpark ugyanis maga a világ. A „játékok”, amelyeket a férfi kipróbál, pedig az időskori traumák megtestesítői. Rögtön a jegyárus egy kapzsi uzsorás, aki fillérekért veszi meg az öregek féltett családi kincseit, akik kénytelenek azokat jegyekre cserélni (a jegy ez esetben az idő/lehetőségek helyetesítője). Az étteremben feltűnően más elbánásban részesül, mint egy gazdagabb vevő. A dodzsem pályán történő balesetben a közlekedési rendőr nem fogadja el a tanúvallomását, mert “vaksi öreg”. A freakshow-n öreg embereken szörnyülködnek a nézők. Amikor pedig kórházba kényszerül, ott futószalagon, empátia nélkül kezelik a betegeket. Onnantól, hogy hősünk betér a parkba, a film a néző számára is egy groteszk, és szürreális társadalmi-szellemvasúttá válik. Egy szellemvasúttá, ami a papírmasé vámpír-denevérek helyett valami sokkal kellemetlenebb riogat: a valósággal.

A The Amusement Park egy profán és brutális erejű vádirat

arról, hogy társadalomként milyen szenvtelenül, empátia nélkül tudunk bánni a „már nem aktív korú” polgártársainkkal. A főszereplő „vidám”parki napját ugyanis kínzó magány és megvetés kíséri végig. Senki nincs, aki segítsen rajta a bajban, de bőven vannak, akik kihasználják és bántják. Stigmatizálják, előítéletekkel közelítenek felé, átverik és kihasználják. Akiknek pedig feladata lenne, hogy gondját viseljük (mint az egészségügyi szolgáltatók) azok szemében nem több, mint vágómarha.

Csalók, akik kiforgatnak a vagyonodból. Uzsorások, akik fillérekért veszik meg a családi örökségedet. Leroszhasztott korházak, ahol alig figyelnek rád (biztosítás nélkül be se menj!). Nyomorúságos öregotthonok, amik csak azért vannak, hogy eldugjanak a világ elöl, nehogy a létezésed zavarja a többieket. Egy empátia nélküli embertömeg, amit a legkevésbé sem érdekli a problémáid, és kész azonnal eltiporni. És a sarkon túlról folyamatosan figyelő Halál. Többek között ez vár rád az élet vidámparkjában 70 év felett.

Ám a legfélelmetesebb dolog a The Amusement Park kapcsán nem az, ami benne történik, vagy amilyen kritikát megfogalmaz benne Romero, hanem az, hogy ez a kritika 2021-ben is ugyanolyan releváns, mint 1973-ban volt.  Hiszen a nagy “nyuggerezés/boomerezés” közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy a nyugdíjas korosztály sok esetben épp olyan hátrányos helyzetű réteg, mint más kisebbségek. Nem csak egészségügyi és pénzügyi nehézségekkel küzdenek, hanem egy elidegenedett társadalom közönyével, ami előszeretettel írja le őket. Persze vannak rosszindulatú öregemberek, vannak, akik esetleg rászolgáltak a “nyugger” jelzőre. De hiba egy teljes réteget/korosztályt miattuk megvetni, hiszen rossz emberek minden csoportban akadnak. Sőt, nem egy esetben éppen a társadalmi kirekesztődés miatt válnak azzá. Ha valakit az út szélén hagyunk, akkor ne csodálkozzunk, ha magányában megkeseredik. 

Nem meglepő módon ez a szürreális és kegyetlen alkotás (amelynek egy pontján motorosok horrorfilmbe illően verik össze a főhőst), túl sok volt a megrendelő lutheránusoknak, így aztán jól el is süllyesztették. Mikor 2017-ben rendező felesége, Suzanne Desrocher-Romeroa restaurálás miatt próbálta elkérni tőlük a filmet, állítólag nem is tudtak annak létezéséről. Végül a saját, nem túl jó minőségű kopiáját újították fel. Az eredetileg 16 milliméteres szalagra rögzített: rossz minőségű, mosottas színvilágú, karcos képi világ még egyenesen erősíti is a horrorisztikus atmoszférát. Hiszen Romero – bár az életműve műfajilag meglepően sokszínű – nem tudta és nem is akarta levetkőzni a horrorfilmes énjét. Végig gyors vágásokkal, szürreális perspektívákkal és nyomasztó – olykor halszemoptikával torzított – szuperközeliekkel operál.  Az ilyen eszközöknek köszönhetően az atmoszféra nem pusztán kísérteties és hátborzongató, hanem olykor kifejezetten kényelmetlen is. Az öregkor Romero szemén keresztül valódi, húsbavágó horrorrá válik. A társadalomkritikus szegmensek nem egyaránt erősek, néhol kissé ügyetlenül fogalmaz, más szkeccsek pedig kissé kilógnak a témából. (A karikatúraszerű éttermi jelenet például nagyon találó, de inkább érződik általános, kortól független kapitalizmus kritikának.) 

Bár The Amusement Park néhol kissé szájbarágós (mégis csak egy oktatófilm), és nem is minden szegmens kritikája egyenlően erős. Illetve az alacsony költségvetésből eredő hibák, noha sokszor erősítik az atmoszférát, nem könnyítik meg a befogadást. Az összkép azonban így is letaglózó és páratlan. Persze elsősorban nem klasszikus értelemben vett filmként érdemes nézni, hanem mint egy elképesztően érdekes és izgalmas filmtörténeti kuriózum. Nem csak egy mai napig erős és releváns társadalomkritika, hanem egy lebilincselő rendezői vízió is. Elkeserítő látelet a társadalmunk az elesettek iránt tanúsított közönyéről. Azonban annak is zavarba ejtő bizonyítéka, hogy pusztán eredeti ötletekkel, egyedi látásmóddal, még a legtriviálisabb formában/médiumban (ez esetben a TV-s közszolgálati felhívás) is lehet egy meghökkentően izgalmas alkotást készíteni. Ha ma készülne, akkor fesztiválkedvenc „poszt-horrorként” lenne ünnepelve, mondjuk így is.

The Amusement Park – színes, amerikai horror elemekkel bőven szórt szociódráma/figyelem felhívó oktató-film. Megjelenés: 2021.06.08 (Shudder streaming szolgáltató)

A depressziós robot a múlté, megszületett a szuicid hajóelme!

A Nagy Futás néven ismert kivándorlás során számos bolygót gyarmatosító emberiség társadalmi különbségeiről, emlékezetkiesésben szenvedő, öngyilkosságra készülő mesterséges intelligenciáról, és egy titkos küldetés utáni nyomozásról szól a Mindig egyre több.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.