Vérrel provokál a maszkos gyilkos – A félelem utcája 1.rész: 1994

Érdekes szubzsáner a slasher a horror műfaján belül. Sokkal konkrétabban körülhatárolható zsáner elemei vannak, mint más alkategóriáknak. Ha két-három kaszabolóst láttál, szinte az összeset ismered. Könnyen felismerhető szabályrendszerrel, karaktertípusokkal, cselekmény toposzokkal dolgozik, aminek következtében hamar kiégett a műfaj, mégis képes minden évtizedben visszatérni, felrúgva a saját törvényeit. Aranykorát a 70-es és 80-as években élte, ebből a korszakból származnak a legismertebb horror ikonok is, akik köré franchiseok épültek fel.

Egy maroknyi tinédzsert – akiket lehetőleg harmincévesek játszanak – szép sorjában levadássza egy maszkos, éles tárggyal gyilkoló elmebeteg, miután a helyi öreg figyelmeztette őket. A halálozási sorrendben lehet variálni, de a butácska könnyűvérűnek és az izomagyú barátjának az elsők között kell meghalnia, őket követi a jópofa haver és a könyvmoly, míg a szűz, a “final girl” – a slasher horrorok karaktertípusa, az áldozat, aki érintetlen, tiszta, tele pozitív tulajdonságokkal, de a konstans félelem és erőszak megélése felébreszti benne az erőt a túléléshez – felnő a feladathoz és szembeszáll a gyilkossal.

A jól ismert panelek egy idő után unalmassá váltak, így a legtöbb sorozatba különböző, más szubzsánerből származó elemeket kezdtek keverni. Megjelent a paranormális tevékenység és a pszichológiai kontextus. A 90-es években pedig önreflexív szatíraként tért vissza a slasher. A kortárs kaszabolósok inkább funkcionálnak pszichológiai horrorként, a koronavírus következtében kialakult elszigetelődés pedig biztosan nyomot fog hagyni az elkövetkező évek horrortémáin.

A Netflix egy három hetes horror-eseménnyel nyitja meg a júliust, A félelem utcája filmtrilógiával, mely egy gyilkos történetet dolgoz fel, a különböző részek fókuszában viszont más és más korszakok állnak. A szokatlan felállás a régi vágású Double Featurette-filmekre emlékeztet, mikor egy film áráért kettőt lehetett megnézni. A nosztalgiafaktor kimaxolását pedig a népszerű évtizedek jelentik, amelyekben a streaming szolgáltató üdvöskéi rohannak az életükért, többek között Maya Hawke vagy Sadie Sink.

A félelem utcája első része után viszont nem tűnik úgy, hogy egy újabb, önreflexív humorú meta-horrorral gazdagodtunk volna. Tipikus kaszabolós, felépítésében mégis unortodox, ahogyan karaktertípusai is végre igazodnak a mai világhoz.

Shadyside városkája nem tartogat sok izgalmat a kamaszok számára. Természetesen van egy újonnan megnyílt plázája, de az egyetlen adrenalin löketet a sportesemények adják, mikor a szomszédos város csapatával csapnak össze. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy bizonyos időközönként, minden évtizedben valamelyik shadysidei polgár elveszti az ép elméjét, majd vérfürdőt rendez. Legyen szó egy háziasszonyról, egy deformált tejesemberről, egy kisgyerekről vagy egy zsák maszkos, baltás gyilkosról. A legenda szerint a városon átok ül, ami a 17. századig nyúlik vissza, a boszorkányperek idejéig. Sarah Fier kivégzésével örökre elátkozta Shadyside-ot és minden évtizedben megszáll valakit, hogy bosszút álljon.

1994-ben csatlakozunk a történethez, ami igazából bármikor játszódhatna, olyannyira sikertelenül idézték meg a korszakot. Tény, hogy a 80-as évek vibráló kavalkádja mellett elhalványul a többi korszak és a 90-es évek is inkább volt kínos, de a megidézése nélkül atmoszférája sincs a résznek. De ebben az évtizedben is brutális gyilkosság-sorozat veszi kezdetét, ami után egy csapat iskolai barát véletlenül felébreszti az évszázadok óta szunnyadó boszorkány lelkét, aki ezúttal az előző évtizedek rémeit is rászabadítja a kis bagázsra, hogy beteljesítse tervét.

Talán a készítők is érezték, hogy nincs annyi kraft a 90-es években, hogy egy majdnem két órás filmet kitöltsenek egyetlen, klasszikus slasher cselekményszállal, éppen ezért rögtön az első részbe sűrítették a folytatások főgonoszait is.

A visszaemlékezések és “mindent tudó narráció” után hús-vér valójukban is megjelennek a rémek, szinte sietnek a különböző helyszínekre, hogy valami feszültséget csempésszenek a jelenetekbe. A zsákos-baltás gyilkos és a boszorkány mind érdekesebbnek bizonyulnak az aktuális rész ellenlábasánál, aki olyan, mintha Sikoly-jelmezt rendeltünk volna a Wishről. A nyitó szekvencia után sokat kell várni arra, hogy beinduljon a várva-várt vérfürdő – mégis csak egy kaszabolósról van szó, ahol a hullák száma egyenes arányban kell, hogy álljon a szórakoztatás mértékével – egészen addig, míg majdnem tét nélkülivé válik a cselekmény. De épp időben jelenik meg a balta, a konyhakés, a húsaprító, a lángszóró, a vér mennyisége és explicit bemutatása pedig meglepő annak fényében, hogy a célközönséget a 16-18 évesek teszik ki.

Talán a gore nélkül rögtön a süllyesztőben végezné A félelem utcája első része, ami inkább funkcionál bevezető epizódként, szinte pilotként. A nyitójelenet és a tetőpontot követő megoldás szerkezeti egységek közötti részekben a cselekmény, ahogyan a feszültség és az izgalom is leülnek. A tini szerelmi szál hangsúlyosabb maguknál a gyilkosság-sorozatnál, aminek jelentőségét csökkentik a folyamatos visszaemlékezések az ominózus gyilkos-táborra, valamint a boszorkányperekre. Éppen ezért a 90-es években játszódó történeti szál nem tud saját jogon létezni, a folytatások és egyben előzmények tartják egyben és jelentik a sorozatban rejlő potenciált. Illetve talán a szereplők.

Karakterek tekintetében valóban beszélhetünk vérfrissítésről, a slasher szabályrendszerén belül. Végre valóban kamaszoknak tűnnek a szereplők és úgy is viselkednek, mint a tinik. A klasszikus szerep archetípusoktól eltérően ezúttal mindannyian aktívan kiveszik a részüket a cselekményből és nem a módszeres elhullásukon van a hangsúly. A final girl(ök) esetében kimondottan üdítő a szerelmi szál reprezentációs célja, amellett, hogy a filmtrilógia mozgatórugója is. Bár kissé erőtlen a felütés, van potenciál a paranormális, boszorkányság téma köré épülő kaszabolósban. A félelem utcája 1. rész csak felvezeti a nagyszabásúbb történetet és, bár atmoszférájában nem válik emlékezetessé, mégis felkelti a figyelmet, hogy visszatérjünk Shadyside-ba. Legközelebb 1978-ban találkozunk.