Hamufödte depresszióval véd a napszúrás ellen az Izlandiak első Netflix sorozata

A sorozat címszereplőjeként tetszelgő Katla vulkán már körülbelül egy éve aktív, amikor is a néző a történetbe csöppen. A vulkán lábánál fekvő Vík lakosságának jelentős hányada már elhagyta a környéket, és csak a legelhivatottabbak, valamint a munkájukat végzők maradtak ott. A hó és hamu borította vidék zordsága nem csak a természet feltartózhatatlan könyörtelenségét hirdeti fennhangon, de az ottmaradt lakók múltjának és aktuális gondolatainak, kollektív lelkivilágának is vizuális kivetülése. Másfelől pedig a túlvilági erőkkel kacérkodó tájkép a történetben megbúvó természetfeletti szál sugalmazásaként is szolgál. A vulkánból egy meztelen, hamuval borított, zavarodott nő téved a faluba. Elmondása szerint ismeri az egyik köztiszteletnek örvendő víki lakost, Þórt (ejtsd: Thor; Ingvar Sigurdsson), aki egy húsz évvel ezelőtti szerelmi kalandját, Gunhildet (Aliette Opheim) véli felfedezni a nőben. Az igazi bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a hatóságok felkeresik a Svédországban élő igazi (?) Gunhildet, aki valamiféle furcsa csalást sejt a kórházban fekvő lány története mögött. Nem Gunhild azonban az egyetlen doppelgänger, aki Víkbe látogat a vulkánkitörés ideje alatt, a jelenségre pedig látszólag nincs ép ésszel felfogható magyarázat.

Azt máris érdemes leszögezni, hogy a Katla nem egy jó kedélyben eltöltött nyári darára való sorozat, úgyhogy aki ilyesmit keres, az keressen tovább. Aki viszont már attól is pár Celsius fokkal kellemesebb hőmérsékletben érzi magát, hogy egy, a szürke minden árnyalatában játszó, havas, hamuval borított, a tenger felől érkező jeges párát szinte láthatóvá tévő hangulattal bíró sorozatot néz, és még a negatív érzelmek végletes bemutatása sem zavarja, az jó helyen kapirgál. Az Izland egyik nemzetközileg is jegyzett filmalkotójaként számon tartott Baltasar Kormákur (2 kaliber, Csempészek) és Sigurjón Kjartansson által jegyzett sorozat tobzódik abban a kulturális exportként jól eladható, sajátosan skandináv életérzésben, amit valahol a melankólia és mélydepresszió környékén kell keresni. A Katla azonban nem a felkavaróan horrorisztikus gyilkossági ügyekkel foglalkozó krimik táborát erősíti, sokkal inkább egy metaforikus, és bizony sajnos hanyag, pongyola eszközökkel alátámasztott sci-fi/fantasy vonalat idéz meg. Kormákur és Kjartansson mintha csak valami külső, produceri nyomás hatására illesztette volna bele az északi (és persze számos más) mitológiából ismert váltott gyermek motívumot és a vulkánnal kapcsolatba hozható, elejtett félmondatban felsejlő testrablós, titkos beszivárgásra építő sci-fi szálat az elszigetelt zsákfaluban játszódó „kisvárosi rejtély” (small town mystery) történetbe. A sorozattal kapcsolatban teljesen felesleges figyelembe venni bármilyen zsánercímkét, hiszen amennyire félre tudják vinni a széria értelmezését ezek a látszatmagyarázatok, annyira indokolatlanok is. A Katla valódi vonzerejét nem a beleerőszakolt zsánerelemekből eredő lehetséges cselekményszálak adják – már csak azért sem, mert egy egészen cselekménytelen sorozatról van szó. A karakterek rejtélyes eseményekre adott eltérő válaszreakciói sokkal fontosabbak, és a szereplők múltban elszenvedett traumái, valamint az abból eredeztethető belső vívódásaik jelölik ki a sorozat filozofikus értelmezési horizontját.

Ebben az esetben pedig különösen fontos, hogy a színészek miként képesek átadni ezt a komplex, lehangoló érzelemvilágot, amit áthat a gyász, az elmúlás szele és a gyötrő lelkiismeret-furdalás. Guðrún Ýr Eyfjörð (énekes művésznevén GDRN) a testvére elvesztésébe belebetegedő Gríma szerepében, vagy Þorsteinn Bachmann a szexuális elfojtásoktól frusztrált rendőrfőnök, Gísli megformálásában nagyon érzékletesen adják át az élet nehézségeibe belefásult, monoton karaktereiket, és ha úgy kívánja a helyzet, akkor harsányabb kitöréseikben, vagy az érzelmi skála pozitív vetületeit is bemutatva brillíroznak. Egyedül talán a Gríma apját, Þórt alakító Ingvar Sigurdsson játékába lehet belekötni, akinek több fronton is helyt kell ugyan állnia, de mentségére legyen mondva, hogy a játékidő jó részében ezt nem a saját anyanyelvén kell megtennie.

Ami az érzelmi síkon túl pedig végképp az átlag fölé emeli Izland első Netflixre szánt sorozatát, az a képivilág. A széria úgy képes megteremti az elmúlt évek egyik leghitelesebb és legdermesztőbb poszt-apokaliptikus látványát, hogy valójában nem is egy posztapok sorozatról van szó. A döbbenetes erejű nagytotálban mutatott félelmetes tájképek, a hamu és a hó kombinációja, a masszív, szögletes járművek, a mindent átitató lélekölő szürkeség nem egyszerűen bekúszik a néző bőre alá, de zsigeri erejénél fogva szinte fel is emészti – ahogy az emberi lélek legsötétebb oldalai a szereplőket is. Ha pedig ehhez hozzávesszük a látványt szépen megtámogató, hol inkább vonósokra, hol inkább zongorára építő zenéket is, egy hosszútávon kísértő hangulatvilágot kapunk.

A kellően nyomasztó, súlyos atmoszféra érdekében a Katla pszichológiai vetületei is megdöbbentő sötétségbe képesek ereszkedni. A tükörmotívumokkal erőteljesen (túl)hangsúlyozott, a karakterek személyes történeteinek szebb jövőit is magukban rejtő hasonmás/testrabló/doppelgänger szálakra adott reakciók között ugyanúgy felfedezni az apátiát, az új utak elfogadását, a kényszeres továbblépés igényét, és a küzdelem feladását is. A záróepizód emiatt különösen depresszív, és lelkileg megterhelő. Mivel a Katla nem tekinthető egy igazán erőszakos sorozatnak, a finálé brutális eseményei így pontosan emiatt a disszonancia miatt hatnak kizökkentő, letaglózó erővel.

Hogy bárkinek jó szívvel ajánlható sorozat-e a Katla? Semmiképp sem. A lassan hömpölygő cselekmény dúsítása helyett az érzelmi hullámvasút inkább mély, mint csúcspontjaival játszik. Így akik nem riadnak vissza egy a felszínen misztikusnak tűnő, de inkább szimbolikusan sötét, skandináv melankóliában lubickoló, atmoszférikus rejtélysorozattól, azok ne habozzanak. Akiket viszont inkább taszít ez az egész, főleg nyár közepén, azok mindenképpen haladjanak tovább.