Film

A film, ami elhitette velünk, hogy egy ember is repülhet – Superman (1978)

You’ll belive a man can fly. Az 1978-ban bemutatott Superman szlogenje azon ritka esetek egyike, amikor a marketingeseknek igazuk lett. Ám Richard Donner rendezőnek nem csupán azt sikerült elhitetni a nézőkkel, hogy egy ember képes lehet repülni, hanem azt is, hogy egy szuperhős-képregény alapján is lehet komolyan vehető és az akció helyet a karakter fejlődésére fokuszáló filmet készíteni.
Korábban a témában:

A szuperhősfilm, mint műfaj messze nem olyan új keletű dolog, mint azt sokan gondolják. Sőt, már akkor sem volt az, amikor Christopher Reeve először öltötte magára a legendás piros köpenyt.  Olyannyira, hogy Hollywood már a negyvenes években elkezdte mozira adaptálni a maszkos igazságosztók történeteit. Igaz ekkor még nem film, hanem a TV-sorozatok elődjének tekinthető többrészes serial (illetve rajzfilmes) formában. A TV térnyerésével azonban ennek a formátumnak befellegzett, így a szuperhősök is a mozivásznakról kénytelennek voltak átköltözni a képernyőkre. És bár már ezek a korai mozisorozatok is elsősorban a gyerekeket célozták meg, az 1966-os Batman sorozattal végleg rögzült az a látásmód, hogy a képregényhősök kalandjaiból kizárólag matiné műsorokat érdemes készíteni.  (Az Adam West főszereplésével készülő széria nem csupán nem vette komolyan az alapanyagot, hanem egyenesen parodizálta azt.)

Ezzel a szemlélettel számolt le gyökeresen Richard Donner, aki az elsőként vélte úgy, hogy egy szuperhős-történetnek nem kell szükségszerűen campnek, vagy infantilisnak lennie, hanem lehet belőle éppen annyira komoly kalandfilmet csinálni, mint bármi másból. Ennek megfelelően 1978-as filmje elsősorban nem az akcióra, hanem sokkal inkább címszereplőjének – Jézus történetével erős párhuzamot mutató – útkeresésére fókuszál, és arra, hogy miként válik belőle a világ legnagyobb hőse. Ami pedig a mai napig – sajnos- egyedülálló, az az, hogy ezt úgy mutatja be hogy közben képes hű maradni a karakter szellemiségéhez. Azaz, ahhoz hogy Superman elsősorban nem azért szuper mert gyorsabb, mint a kilőtt golyó, vagy, mert erősebb, mint egy gőzmozdony, hanem mert moralitásában és emberségében is mindannyiunk fölött áll. Ő az, aki mindig helyesen dönt, és bár emberfeletti hatalommal bír, mégsem helyezi magát az emberiség felé. Az ő hőssé válását nem egy személyes tragédia, vagy bosszúvágy, hanem vér szerinti (Jor-El – Marlon Brando), illetve nevelő szüleinek (Glenn Ford és Phyllis Thaxter– Pa és Ma Kent) tanítása motiválja. (Egyetlen kisebb hibája a film ezen aspektusának egyedül talán az, hogy Clark nevelőszülei meglehetősen kevés játékidőt kapnak. A film végi döntés a földi/kryptoni értékrend között talán egyértelműbb és katartikusabb lenne, ha Pa Kent és Jor-El egyenlő hosszúságú játékidőt kapnak.)

Találj magadnak valakit, aki úgy néz rád, ahogy Marlon Brando, arra, hogy Richard Donner meggyújtja a Superman producerének (Pierre Spengler) cigarettáját.

Kétségtelen, hogy manapság – Nolan Batman filmjei után főleg – a Superman kissé naivnak érződik (sokan hozzák fel ellene, hogy nem foglalkozik kellően minden  dimenziójával annak, hogy az emberiség, miként reagálna egy ilyen hatalmú teremtmény érkezésére), ám a reményt és az emberiségbe vetett hitet képviselő Supermanhez éppen annyira illik, ez az idillikusabb, könnyedebb hangvétel, mint Batmanhez a sötétebb, „realistább” tónus.

Ami miatt kétségtelenül ez a definitív Superman feldolgozás, az nem csupán Donner hozzáállása és hangvétele, hanem a főszereplő személye. Christopher Reeve, ugyanis az Acélember eljátszására született. Bár igen impozáns azon színészek listája is, akiket korábban kinéztek a főszerepre, (többek közt Paul Newman, Robert Redford, Christopher Walken sőt még Charles Bronson is szóba került) nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyikük képes lett volna olyan hitelesen és szerethetően megformálni a holnap emberét, mint ő. Reeve nem csupán fizikailag volt jó formában (mivel Superman ereje nem a fizikumából fakad, így fölösleges egy testépítő a szerephez), de színészileg is tökéletes hozza a főszereplő mindkét személyiségét. Clark Kentként úgy sikerül szerethetően ügyefogyottnak lennie, hogy egy pillanatra sem játssza túl a figurát.  Supermanként pedig olyan tekintélyt parancsoló és reménykeltő jelenléte van, mintha csak Alex Ross egyik festménye kelt volna életre. Olyannyira sikerül egymástól elkülöníteni a két karaktert, hogy a néző végre megérti, hogy miért nem jön rá senki arra, hogy Superman valójában Clark Kent. Hihetetlen, hogy miként képes egy pillanat alatt egyik figurából a másikba lényegülnie.

Nem csak Reeve nőtt össze örökre Superman-nel, hanem John Williams feledhetetlen zenei aláfestése. A karakterhez írt főtémája talán minden idők leghősiesebb főtémája. Kiegészülve pedig 2001: Űrodüsszeiát is fényképező Geoffrey Unsworth emlékezetes képeivel, a filmnek olyan szép kiállása van, hogy egyszersmind lezárta azt a korszakot, ahol a szuperhősfilm csak olcsó (TV-s) matiné formájában létezhetett.

A Superman maga a nagybetűs mozivarázs. 

Igaz Reeve mellett a mellékszereplő-gárdának kevesebb lehetőség jut az érvényesülésre, de Marlon Brando rutinból hozza a bölcs mentort, Margot Kidder pedig pont olyan, mint amilyennek Lois Lane-t elképzeljük – leszámítva talán a borzalmas helyesírását, na de ki vagyok én, hogy ez alapján ítéljek el valakit? – öntörvényű, rámenős riporternő, aki igazán csak Superman előtt tud megnyílni. Az pedig ismét csak Donner rendezői nagyságát példázza, hogy azt is képes volt elérni, hogy Brando ezúttal letegyen a karrierjében ekkora már hírhedté vált hülyeségeiről, és mindenféle öncélú, excentrikus megoldás nélkül, normálisan és visszafogott ám tekintélyt parancsoló módon játssza el Lor-El-t. h

A film legellentmondásosabb aspektusa, azonban nem más, mint a Gene Hackman által alakított ellenlábas, Lex Luthor. Hiszen amilyen jól ragadta meg Donner (illetve az író Mario Puzo) Superman karakterét, éppen annyira sikerült félreértelmeznie Luthort. Metropolis első embere, a nagyhatalmú és elszánt üzletember, aki leginkább hiúságból akar végezni hősünkkel, itt egy – kis híján – ripacskodó, pojáca, aki inkább illene az 1966-os Batman-sorozat gonosztevői közé. (Amit csak erősít Williams karakterhez írt, cirkuszi hangulatot keltő témája). A keményvonalas SUperman rajongók tehát akár jogosan is panaszkodhatnak Donner Luthor feldolgozásá, de a filmben mégis tökéletesen működik. Egyfelől mert Gene Hackman ennél unalmasabb szerepekben is képtelen hibázni, a teátrális, egoista és tenyérbemászó antagonista bőrében pedig valósággal lubickol. Ha pedig kissé elvonatkoztatunk az alapanyagtól, akkor kifejezetten müködik ez a fajta megközelítés, hiszen Luthor így is a filmbéli Superman tökéletes inverze. Donner elsőként merte komolyan venni a szuperhős-filmet, de nem esett a másik végletbe sem. Felismerve, hogy egy “felnőtt fejjel” készített filmbe is belefér e megfelelően adagolt humor, és nem feltétlenül kell eröltetten borongósnak és komornak lenni.   (Sajnos a nélküle készített folytatások már nem tudták ezt az arany közép utat megtartani, és szép lassan önmaguk paródiájává váltak.)

Sajnos minden érdeme ellenére mégis van egyetlen komolyabb gond a filmmel. Nevezetesen a lezárása. A finálé fordulata (a hírhedt bolygó/idő visszatekerés) ugyanis – bár valamennyire megalapozott – teljesen megöli a feszültséget. Ha a hősnek nem kell végül feladnia semmit, úgy az oda vezető út (illetve az esetleges folytatás) is kissé súlytalanná válik. Egy ilyen döntéshez kéne tartoznia valamilyen negatív következménynek is. Ennek hiányában igazi katarzis nélkül ér véget a film. (Dacára annak, hogy ebben a jelenetben Donner remekül ábrázolja Superman választását a biológiai szülei és a választott embersége között). A finálé védelmére legyen mondva, hogy ez csupán az első felvonását zárta volna le egy kezdetektől fogva két részesre tervezett hőseposznak. Ám, az, hogy a folytatás végül nem Donner elképzelései szerint valósult meg, nem ennek a filmnek a hibája.

Donnerrel ellentétben én úgy vélem, hogy az eredeti cliffhangeres befejezés – amelyben a Superman által eltérítette rakéta kiszabadítja Zod tábornokot  a Fantom zónából – erősebb lett volna, már csak azért is, mert így a folytatás felvezetésére szolgáló nyitójelenetnek is nagyobb súlya lenne ami, így kicsit kilóg a filmből. (A producereknek viszont sosem fogom elnézni, hogy a film után – teljesen érthetetlen okokból – kirúgták Donnert, aki ekkora már leforgatta a folytatás 80%-át, amit ha elképzeléseinek megfelelően sikerül befejeznie, kijavította volna az előd legtöbb hibáját. Főleg mert a Jézus allegória – a normális élettel való megkísértéssel, és a gonosszal való szembenézéssel – is a folytatásban teljesedik ki, ami Donner rendezésében valószínűleg sokkal erősebb lett volna, mint az őt helyettesítő Richard Lester túlzottan parodisztikus megközelítésben. Igaz, azóta elkészült a második rész “Donner vágása”, ám az azért nem minősül egy teljes értékű filmnek.)

A Superman az apróbb “képregényes” átgondolatlanságai ellenére (pl.: Luthor elég légből kapott logikával jön rá ellenfele gyengeségére) egy elképesztően profin összerakott, szórakoztató és legfőképpen elképesztően szerethető film. Ám, még ennél is fontosabb, hogy a mai napig nem sikerült egyetlen másik élőszereplős feldolgozásnak sem ilyen jól visszaadnia azt, hogy miről is szól Superman mítosza. Donner így bő négy évtizede nem pusztán megalapozta korunk mondhatni uralkodó mozifilmes műfaját, de rögtön olyan magasságokba repítette azt, ahová azóta is ritkán jut el.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.