Szerencsére csak a 90-es évek atmoszférájában nem volt annyi kraft, hogy megtöltsön egy egész estés slashert és nem arról volt szó, hogy az egész trilógia lesz sótlan. A két évtizeddel korábban játszódó események amellett, hogy bővítik a lore-t, cselekménnyel töltik meg a történetet és ügyesen használják ki a folytatások követelményeit: nagyobb, véresebb, harsányabb. A félelem utcája 2. rész: 1978 kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az első rész, bár kissé vontatott volt és játékidejét inkább a karakterek, valamint a lore kibontása tette ki, a végjáték tartogatott meglepetéseket. Ilyen például, hogy nem egy, hanem rögtön két túlélő “final girlünk” van, valamint egy fiú barátjuk. Hogy az utolsó áldozatnak nem szimplán szembe kellett szállnia a gyilkossal, hanem meg kellett halnia a győzelemhez, hogy újjáéledve egy másik szintéren vegye fel a harcot a gonosszal, hisz megszállták. A természetfeletti és a hétköznapi gyilkos kettőse a klasszikus Halloween óta hozzátartozik az alzsánerhez, de ilyen konkrét műfaji keveredést ritkán használnak. (Példaként említem a Slasher 2. évadát, valamint az American Horror Story: 1984-et.) Tehát a történetnek koránt sincs vége, hisz meg kell menteni Sam (Olivia Scott Welch) lelkét és megtörni a boszorkány, Sarah Fier átkát is. Triónk a megoldást az egyetlen túlélőnél keresik, aki visszarepíti a nézőt 1978-ba.
Vérrel provokál a maszkos gyilkos – A félelem utcája 1.rész: 1994
HIRDETÉS
A sótlan 94-es idősáv után meglepően jól fogták meg a készítők a 70-es évek atmoszféráját. Azon belül is a régi vágású, klasszikus horror-helyszín, a tábor jelentőségét. Ahhoz képest mennyire ikonikus egy nyári tábor, mint zsáner elem, egészen kevés műfajfilm dolgozott a toposszal. A félelem utcája viszont megragadta az esszenciáját és valóban működik a nosztalgiafaktor. Jó érzés visszatérni abba a közegbe, amiért a Péntek 13. franchise és A halál angyala szerethető volt, a nyári táborok szociálisan kínos miliőjébe, ahol eldönthetetlen melyik a rémisztőbb; a kötelező, tűz körüli éneklés, a délutáni szieszta utáni játék, a pottyantós vagy az erdőben leselkedő baltás-maszkos gyilkos.
Őt, mármint az adott évtized sorozatgyilkosát már jól ismeri a néző, hisz megnyerő volt a bemutatkozása az előző részben. Már akkor izgalmasabbnak bizonyult a Sikoly-koppintásnál, de főszerepet 78-ban kap. Nem is akármilyet. Bár, aki figyelt a 94-ben látott jelmezekre, észreveheti korán a csavart, mégis eredeti, kreatív megközelítés a túlélők csapatából kiváló főgonosz, aki végső kinézetét is izgalmas és félelmetes jelenetben kapja meg.
Ami pedig a csapatot illeti, klasszikus slasher-karakter archetípusok, kezdve a tini-Karentől, a könnyűvérű, de laza, comic-relief csajon át a jó fiúig és a final girlig. Mégis sikerült nem a közhelyes szabályok szerint bemutatni majd kivégezni őket és a végső túlélő kiléte is okozhat meglepetéseket (kivéve, ha magyar felirattal/szinkronnal nézzük, mert az elspoilerezi az elején). A színészek pedig, annak ellenére, hogy nem kopogtattak a tehetségért kétszer a tábor bejáratánál egészen szerethetőek, sőt szimpatikusabbak, mint az előző epizód csapata. Sadie Sink az egyetlen, aki kicsivel többet tesz hozzá a slasher keretein belül elvárt színészi alakításhoz.
A karaktereken kívüli horrorelemek remekül működnek. Ez a rész is közel két órás, az előzővel ellentétben viszont korántsem érződik vontatottnak. A trilógia nyitókeretét ismerjük, tudjuk, hogy Shadyside és Sunnyvale testvérvárosok, melyek helyén a 17. században boszorkányperek zajlottak, amelyek keretén belül a feldühödött csőcselék kivégezte Sarah Fiert, aki átokkal sújtotta a helyet. Bosszújának részeként minden évtizedben megszáll egy városlakót, aki mészárlásba kezd. Unortodox módon részről részre haladva nem csak többet tudunk meg róla, illetve a város múltjáról, hanem a jelen (1994.) megoldásához is közelebb kerülünk.
Az 1978-as résznek már nem kellett sokat törődnie a boszorkány cselekményszál felvázolásával, csak annak bővítésével és megértetésével. Így több idő maradt az adott korszak eseményeinek bemutatására. 94-hez képest a nyári tábor több potenciált rejtett magában, amit a készítők ki tudtak tölteni. Dinamikusan bontakozik ki annak az egy éjszakának a története. Az új karakterek megismerése pont annyi időt ölel fel, hogy szimpatikussá váljon akivel azonosulni lehet és izguljon érte a néző. Még egy kis gázláng-effektus is belefért a narráció részéről, miszerint egy ideig nem feltétlenül egyértelmű ki és miért lesz a főgonosz – mert több gyilkos van ezúttal is – a túlélő pedig az utolsó percekig rejtve marad. Mindez kihasználja a feszültségkeltő elemek hatását is, miközben a jump scare-ek teljes hanyagolásának köszönhetően valóban rémisztővé tud válni A félelem utcája.
Érezhető volt, de csak remélni lehetett, ami végül megvalósult, hogy a botladozó, 1994-es felvezetés után 1978-ra összekapta magát A félelem utcája. Igazi, vérbeli és vérbő, nyári táboros slasher a második rész, ijesztő főgonosszal, kreatív gyilkosságokkal, érdekes final girl(ökkel) és izgalmas háttér-kerettörténettel.
