A tegnapelőtt érzetével írtja az agysejteket A holnap háborúja

Méretes közhelyként hathat, de az egészen biztos, hogy a koronavírus járvány okozta korlátozások jócskán éreztetik majd hatásukat a filmiparban. A folyamat gazdasági szinten már láthatóan elindult: techcégek vásárolnak fel nagy múltú filmstúdiókat, egyre nagyobb és nagyobb teret hódítanak a streaming szolgáltatások, miközben eredetileg hatalmas „moziszenzációnak” szánt alkotások kerülnek egyből a kisképernyőkre. Ezalatt pedig ugyanúgy tombolt a kimeríthetetlennek látszó retroláz, és a nyolcvanas évek esztétikája után már a kilencvenes, de még a kétezres évek elejének stílusvilága is vissza-visszaköszön a nosztalgiavágy szemérmetlen kiaknázásaként. A filmgyártók egy része pedig érthető okokból szeretne biztosra menni ebben a helyzetben. Így óhatatlanul is keletkezhetnek olyan ötletek, mint ami A holnap háborújára is ráhúzható (ami egyébként a vírus előtt született): mi lenne, ha egyből egy népszerű streaming platformra küldenénk egy eredetileg videójátéknak megálmodott történetet, amin pofátlanul tetten érhető az ezredforduló előtti sci-fi/akció/katasztrófafilm blockbusterek hangulata, azok minden látványosságával és hülyeségével együtt? A korszerűség kedvéért meg dobjuk be Chris Pratt-et is. Majd pedig a tanács összes tagja rábólint, hogy ez így bizony oké.

Dan Forester (Pratt) az amerikai veteránok és a középiskolai természettudomány-tanárok átlagos életét éli, amikor egy karácsonyi ünnepség közben, a televízión követett 2022-es katari labdarúgó világbajnokság döntőjét váratlan esemény szakítja meg. Egy minden színben pompázó, hangos robajjal kísért tér-idő kapun keresztül katonák özönlik el a pálya gyepét, hogy a film jelenidejéhez képest 30 évvel későbbre hadba hívják a harcképes lakosságot. Amikor is az emberiség a kihalás szélére sodródott, és csak a múltban fellelhető embertömeg lehet képes megállítani a totális katasztrófát – feltéve, hogy előreugranak a jövőbe azok, akiket besoroznak. És persze múltjának köszönhetően Dan sem kerülheti el sorsát.

Ha a történet részleteibe menően nem is feltétlenül tűnik direkt nyúlásnak, mégis olyan áthallásokkal terhelt, amikből kiindulva azért mégis nehéz lenne rásütni az eredetiség pecsétjét. Ez részben a zsáner sajátossága is: egy katonai sci-fiben ha kitör a galaktikus, vagy időn és téren átívelő háború, hát menni kell, még akkor is, ha az ellenfél egy a semmiből feltűnt idegen faj. Az inváziós sci-fi sablonjai egy elsőre nem is annyira egyértelmű, de mégis érdekes csavarral mutálódnak A holnap háborújában – ami persze nem számít újdonságnak, ha a zsáner egyik sarokkövének számító Csillagközi invázió adaptációját vesszük alapul, mégis érdekes. Ott szintén az idegenek hazai pályájára viszi a csatát a kipusztítani kívánt emberi faj, ahogy itt is a jövőbe, azaz a hódító faj otthonos terepére látogatnak el a kiválasztott bokorugrók. Amennyire lenyűgözően magasröptűnek is tűnik ez a koncepció, és amennyire jól is ragadja meg az egész, globális pusztulással fenyegető helyzet miliőjét a film első negyede, legalább akkora erővel bújnak ki a méretes logikai bukfencek acélszögei is a filmszüzsét jelképező vékonyka vászonzsákból.

A holnap háborúja sajnos nem úgy tartogat butaságokat, hogy azok szépen megbújnak a mindent uraló pörgős, harcias cselekmény mögött, hanem úgy prezentálják önmagukat, hogy jelenlétükről a játékidő egészében nem tudunk megfeledkezni. Ha pedig az instabil alapokra épülnek rá a megkérdőjelezhető minőségű színesítő elemek, akkor bizony az egész struktúra ingataggá válik. Legyen szó akár az időutazást övező kínos kérdésektől, egészen a furcsán klisés családi dráma dinamikájáig (helló, Világok harca és Z világháború!), hogy az utolsó kb. fél óra mesterkélten odatapasztott jellegéről ne is beszéljünk.

Laikusként is hamar egyértelművé válhat tehát, hogy a forgatókönyv kidolgozottsága egy pályakezdőt feltételez (itt Zach Deanről van szó), aki megpróbálta összesuvasztani kedvenc gyerekkori filmjeinek cselekményszálait egy jó kis high concept, szörnyhorrort sem nélkülöző sci-fi akciófilm keretein belül. De eközben a butaságok kiküszöbölésére kevesebb tere, vagy igénye maradt – ebben viszont a gyártó stúdió is ugyanannyira ludas. A hiányzó darabkákat pedig mintha a videójátékokból ismerős, ott természetesnek számító, de a filmekből valamelyest kilógó dramaturgiai megoldásokkal próbálták volna meg feltölteni. Ilyenek például a főmisszió mellet megjelenő, távolból kapott utasításokon keresztül megismert mellékküldetések, felcserélhető segítőkarakterek, és a belső nézetes lövöldözős játékok (FPS) szubjektív kamerakezelését használó megoldásokban keresendő. Persze a karakterekre sem lehet azt mondani, hogy eredetiek, vagy izgalmasak, de szerencsére a színészi játék éppen abban a kellemesen B-filmes hangulatban marad, ahol nem érződnek sem erőltetettnek, sem túl komolynak az alakítások. A legmeghatározóbb nyilván Pratt és Yvonne Strahovski játéka, akik anélkül nyújtanak egy okés, de semmi extra színvonalat, hogy bármikor is kínos, vagy éppenséggel felemelő lenne őket nézni – még a helyenként egészen gyatra párbeszédek ellenére sem. A Pratt apját alakító J. K. Simmons pedig hiába jut ugyan az elsőre cameo jellegű felbukkanása után kulcsszerephez (és minden perce arany!), a cselekményszál, ahol nagyobb lélegzetvételhez jut, igen szegényes.

Mert ha az egyszerű, agykikapcsolós szórakozásra vágyó néző még képes is lehet jó szájízzel elengedni az elemi logika minden darabkáját a film akciódús cselekményének élvezetéhez, az utolsó félóra könyörtelenül emlékezteti arra, hogy velejében mégiscsak egy jóformán félkész forgatókönyvvel van dolga. Hiába a sok hommage, hiába az önfeledt akciózás, hiszen a végjáték úgy képes agyonverni az egész filmélményt, hogy ha addig élvezte is, a véglegesen széthulló cselekményvezetés és vágástechnika jelzi, hogy a blockbuster külső mögött bizony egy B-kategóriás, vagy még inkább trash szív dobog.

De baj ez? Egyfelől a válasz az, hogy nem. Másfelől pedig, de nagyon is az. Leginkább az dühítő A holnap háborúja kapcsán, hogy a sokak fiatalkorát megidéző első óra felvezetése, és egy akciódús középrész után úgy rúgja az egész történetet az árokba, hogy azon még a szekunder szégyent előhívó humor és a felszínes családi dráma sem segít (sőt). Pedig még aktualitások is megbújnak a sekélyes fegyverimádatnak tűnő felszín alatt. A jövő jobbá tételén „helyben” dolgozó „öregek” motívuma egyértelműen jelzi, hogy jelen tetteinkkel a gyermekeink jövőjét befolyásoljuk, ebben pedig egyszerre sejlik fel az ökológiai krízis, az olvadó jégsapkáknak „köszönhetően” pedig az ismeretlen vírusok felszínre bukkanásának rémképe is.

Aki tehát főhőseinkhez hasonlóan mélyebbre kíván kaparni a felszín alá, az rengeteg gyötredelmes logikai bakival, és kínos kérdésekkel fog találkozni az út során. De ha az elsődleges cél a film betöltésekor az, hogy egy viszonylag látványos (bár azért ezen a téren sem kiemelkedő), a mozis blockbusterekre hajazó tévéfilmmel találkozzon a tartalomfogyasztó, akkor mindenképpen megér egy próbát. Az utolsó félóra őrületére és szétesésére viszont sajnos még így nincs épeszű magyarázat…