Könyv

Politikát, genderelméletet, maffiamódszereket propagál a Luna-sorozat záró kötete, a Holdkelte

Lezárást kapott a holdi Trónok Harca, avagy a Luna-sorozat Ian McDonald tollából. Az egymás ellen ármánykodó holdi családok és családi vállalkozások új viszályokkal, árulásokkal és szerelmekkel dúsítják az egyébként sem könnyen követhető cselekményfolyamot, feladva ezzel a leckét minden lelkes SF-fannak, aki a záró kötet megjelenéséig kitartott.
Korábban a témában:

Nem hibátlan a regény, amely úgy-ahogy pontot tesz a Corta család és a hold más meghatározó familiáinak történetére, mégis nehéz elszakadni ettől a rendkívüli gondossággal kiszínezett világtól. Az Újhold és az Ordashold című előzménykötetekben már végigkövethettük, miként formálja szép lassan, de határozottan néhány családi vállalkozás önállóságra berendezkedő külön világgá égi kísérőnket. Az ércbányászatra, napenergiára, biológiai és mechanikai kutatásokra szakosodott vállalatokhoz, a holdi Sárkányokhoz legutolsóként csatlakozó Cortáknak nemcsak az elismerését kell megküzdeniük, de az intrikák örvényébe bekerülve a túlélésért és az irányító pozíciókban való megmaradásért is. Éppen ezért, akár a szorgos pókok, a brazil származású Corták is két köteten át erős hálóval szövik át a különc, de logikus holdi társadalom egészét, hogy érdeküket és akaratukat a megfelelő szálak megrántásával érvényesíthessék. Ian Mcdonald lenyűgöző fantáziája kiválóan képes bevezetni bárkit ebbe a világba, egészen addig amíg maga a szerző is mintha kissé eltévedne benne, és a George R. R. Martin-féle hibába esve próbálná megtalálni a kivezető utat:a sokasodó szereplőgárda mozgatása, a bővülő helyszínek, és a társadalmi-politikai változás kialakítása nemcsak az olvasó, hanem az író kombinációs készségeit is megdolgoztatja. Néhol nehéz nyomon követni, hogy mi és miért zajlik éppen. Az egy fejezeten belüli szövegrészek között halvány fonálnyi csupán a koherencia. Még az egyes cselekmények időbeli párhuzamosságában sem lehetünk biztosak, viszont ez nem egy tudatos szerkesztési húzás, hanem már-már trehány módon összedobált egyveleg. Gyakran csak vázlatszerű cselekményleírások sokasága, amelyek bő lére eresztett világleírásokkal váltják egymást. Hiányoznak az összekötések, átvezetések, párbeszédek maradnak lógva. A legszembetűnőbb zavaró tényező viszont a sokszínűség káosza, ugyanis a rengeteg szereplő, helyszín, titulus és családi-rokoni-szerelmi kapcsolat szövevényében nem sikerül rendet vágnia McDonaldnak. Egyszerűen képtelen ennyi szálat hitelesen mozgatni úgy, hogy megtartsa a főszereplők, mellékszereplők arányát. A Holdkeltében akad olyan karakter, aki az előzménykötetekben nélkülözhetetlen volt, a záró darab első száz oldalán viszont csak egyszer találkozunk vele, akkor is elhanyagolható narratív környezetben.A karakterek gyakorlatilag önmagukat írják, új fontossági sorrendet állítanak fel, így a szerző a kötet második felére már érezhetően maga is elengedi a dinasztiák közötti kapcsolatokra vonatkozó magyarázatadás szándékát. Képtelen kordában tartani a szereplőit, akik így tulajdonképpen az írót legyőzve alakítanak ki a korábbit felváltó, újfajta társadalmi rendet a Holdon.

A környezetet, a teremtett világot alkotó ötletmorzsák is hasonló módon záporoznak az olvasóra, és akár egy vegyes saláta, úgy keverednek össze a korábban megismert elemekkel. Mintha csak a szerző felcsapta volna az ötleteinek szánt jegyzetfüzetét, és a harmadik kötetre kirázta volna belőle a még fel nem használt maradékot, úgy illeszkednek a Hold nagyvárosainak világába ezek a részletek. Szétszórtságuk ellenére viszont ezek az apró kis mozaikok nagyon furfangos megoldásokat szülnek, és helykitöltő, világfestő mivoltuk ellenére éppen azt hivatottak bemutatni, hogy nem pusztán mellébeszélésről van szó, Ian McDonald az egyik legnagyobb képzelőerővel, és legkifejezőbb nyelvezettel megáldott kortárs science-fiction szerző, aki az iparosodott, önállósodó Hold témájához hozzányúlt. Minden töredezettsége, kuszasága és megbicsaklása ellenére a Holdkelte zseniálisan kigondolt, bravúrosan megalapozott, az emberi jellemzőket remekül ábrázoló, felvilágosult és szabadelvű alkotás.Nem mentes a politikától, de saját világának fejlesztésére használja azt. Nem mentes a drámától, de a lélek nagyszerűségét és a holdszülött ember esendőségét mutatja be általa. Nem mentes a szexualitás magasztalásától, a társadalmi és biológiai nemek „propagálásától”, méghozzá olyan magas szinten, hogy abból egy genderelméleti tanulmány is kijönne: a közeljövő holdi társadalmában körházasságok, első- és másodrendű házasságok, poliamor kapcsolatok, összetartó kommunák is családot alkothatnak, az egyén szexuális orientációja pedig a hetero, homo és bi variációkon túl egészen az autoszexuálisig kiterjed. Ugyan a korábbi kötetek sem voltak mentesek a szaftos testi jelenetektől, de a Holdkelte magasabb szintre lép, és számos alkalommal bizonyítja, hogy a naturalista szexjelenetek a holdi mindennapok részei, az egészséges biológiai szükségletek kellékei.

A torzulást, a földi mércével szokatlan interakciókat nem a szexjelenetekben, hanem a maffiamódszerekkel kialakított és ellenőrzött hatalmi rendszerben kell keresni. Bár utalás szintén elhangzik, hogy a Hold a Földről nézve önálló ország, a holdfelszínen már nem a Holdsas és a Holdi Mandátum Hatóság (HMH) az úr (földi képviselőket is beleértve), hanem az Öt Sárkány, az egymással generációk óta vetélkedő öt nagy család. A trilógia végig ezen famíliák érdekellentéteiről, személyes konfliktusairól szól, aminek során városok semmisülnek meg, és kedvelt vagy gyűlölt szereplők hullanak el. Viszont az utolsó könyvet már politikai és közgazdasági kérdések sora lengi körül, ahol a függetlenedés vágya arra készteti a családokat, hogy átértékeljenek három generációnyi ellenségeskedést. A klasszikus „az ellenségem ellensége a barátom”-felállással kapcsolatban épp csak azt nem lehet túl gyakran világosan tudni, épp ki az ellenség és ki a barát.Szappanoperából nagyon feszes, figyelmet igénylő, sokrésztvevős hatalmi harccá avanzsál a sztori, ráadásul független és új helyszínek is megjelennek a színen, hogy végleg összezavarják az olvasót, és elszívják az agysejteket. A Holdkeltét nem lehet csak úgy, napozgatás közben olvasni – teljes figyelmet és gondos szövegértést kíván.Minden szétaprózódása és nem tökéletesen megnyugtató lezárása ellenére a Luna-sorozat a 2010-es évek egyik legjobb és legeredetibb sci-fi trilógiája, amely nem nélkülözi a szépirodalmi hasonlatokat, de vaskézzel szűkre szabott párbeszédeket sem. Néhol kissé félrenéző, de eredeti alkotás, amely könnyen mérföldkővé válhat a fantasztikus irodalom irodalomtörténeti kronológiájában.

Ian McDonald: Luna – Holdkelte

Eredeti cím: Luna – Moon Rising
Kiadó: GABO SFF
Fordító: Tamás Gábor
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 505

Értékelés: 9/10 holdbélaraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.