Sokféle halálfelfogás létezik világszerte: míg a nyugati, fejlett világban alapvetően az élet elkerülhetetlen végső állomásaként tekintünk az elmúlásra, keletebbre sokkal inkább jellemző a spirituális szemlélet. Ezek fajtái is igen eltérőek országtól, régiótól függően: van ahol az újjászületés, és van ahol az isteni létbe való felemelkedést jelenti a halál. Akárhogy is, tagadhatatlan, hogy az elmúlástól való félelem a világunk egyik legfontosabb mozgatórugója. Ebben a témában mélyül el Philip K. Dick A jövő orvosa című könyvében, ahol egy olyan társadalmat mutat be, ahol az emberek nem, hogy nem félik, egyenesen szükségesnek tartják, és várják a saját halálukat. Nézzük meg, miért.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A történet szerint Jim Parsons – nem, nem az Agymenőkben Sheldon Cooper karakterét megformáló színészt kell a lelki szemeink elé képzelni – egy véletlen baleset folytán egy olyan jövőben találja magát, ahol az emberi fajok és a különböző nyelvek egybe olvadtak, amelynek köszönhetően létejött egy tulajdonképpeni rasszizmuson túli világ. Azonban az emberi uniformizáció hatására, a kulturális különbségek eltűnése okán a nemzőképesség és a szépség, valamint az erő kezdett el egyre nagyobb hatalmat képviselni az újonnan létrejött világrendben.
Ebben a társadalomban egy teljesen új halálkoncepcióval találja szemben magát Parsons.
Ugyanis amikor valaki meghal, az úgynevezett Lélekkockából egy új embrió indul fejlődésnek, tökéletes egyensúlyt teremtve ezzel. Ezt pedig tilos megbolygatni gyógyítással, így az orvosi végzettséggel rendelkező Parsons lényegében egyik percről a másikra illegalitásban találja magát.
HIRDETÉS
Dick zseniálisan magyarázza el a főgonosz Stenog és Parsons beszélgetésein keresztül a világ felépítését. Az izzadságszagú magyarázgatásnak nyoma sincs, sokkal inkább filozófiai eszmefuttatásokon keresztül kívánja megragadni Stenog azt, hogy miért is olyan ez a társadalom, amilyen. Míg a környezetet nem részletezi túl az író, annál több időt fordít világépítésre, és a főgonosz vezető eszmerendszerének bemutatására.
A Stenog és társai által kézivezérelt diktatórikus világban látszatra relatív jólétben élnek az emberek, azonban a nők megbecsülését leginkább termékenységük tartja fenn. A férfiaknál úgy szintén, ha épp nem teszik őket nemzésképtelenné. A jövő orvosában bemutatott társadalom tagjainak körében olyan mértékben csökkent az emberélet szentsége, hogy a halálesetek hírén senki nem hőköl hátra. A halál a természetes körforgás részévé vált, és eretneknek bélyegeznek mindenkit, aki ezzel ellentétesen cselekszik vagy gondolkodik.
Márpedig Parsons éppen megfelel ennek a leírásnak: egy termékeny férfi, aki orvosként az emberéletek védelmére esküdött fel. Mivel elhivatottsága a társadalom fundamentumaiba ütközik, marsi kényszermunka várna rá, azonban egy újabb Philip K. Dick-i csavarnak köszönhetően ismét csak új helyen találja magát, ahol hasznossá teheti képességeit.
Egy olyan jövőben, ahol nem békéltek meg az elmúlás koncepciójával.
Az új közegbe megérkezve egy időre megbicsaklik a könyv dinamikája, és egy darabig inkább a sci-fi közhelyek veszik át a főszerepet: egy szerveződő ellenállás, ami csak a múltat megváltoztatva változtathat a jövőjén, stb. Igaz, kicsit máshogyan hathatott a könyv 61 évvel ezelőtt, amikor először kiadták. Az akkor újítónak számító felvetéseket ugyanis mára, a tömeggyártásnak és az eltelt időnek köszönhetően közhelypuffogtatásként is felfoghatnánk. Az azonban kijelenthető, hogy az időparadoxonok bemutatását a mai napig nem tudta senki úgy megfogni, mint Philip K Dick.
Míg ezt a részt megelőzően a különböző társadalmakból származó emberek halálfelfogása, azt követően pedig az orvoslásra való rácsodálkozás kerül a középpontba, a harmadik felvonás nyugodtan felfogható egy történelemrajongó fikciójaként is. Az időutazást követően ugyanis a felfedezések korában találjuk magunkat.
Itt pedig elég erősen megdorgálja a könyv a fehér felmenőkkel rendelkező olvasóit. Részletesen kifejti, hogy Drake és társai hogyan terelték rabszolgasorba a kevésbé fejlett közösségeket, és hogyan dehumanizálták, deszakralizáltak komplett társadalmakat.
Az alig kétszáz oldalas kötetből egyértelműen a záró felvonás tartogatja a legtöbb csavart az olvasó számára, még ha a fordulatok nagy része mai szemmel már legtöbbször kissé kiszámítható is. Mégis, az hogy egy 1960-ban kiadott könyv a mai napig ilyen aktuális tudott maradni, az már önmagában teljesítmény. Dick írói stílusa pedig most is rendkívüli egyediséget hordoz magában: nem részletezi túl a környezet bemutatását és az érzelmeket sem, sőt még a karaktereket sem dimezionálja túl, azonban azok minden cselekedete értelmet nyer a történet előrehaladtával.
A történet kapcsán azonban elég ijesztő egy világjárvány során belegondolni egy olyan működő társadalomba, ahol az orvoslás, a gyógyítás és érzékenység büntetendő. A jövő orvosa egy rövid, lényegre törő, mégis hihetetlenül olvasmányos és szórakoztató darab, ami ismét csak megmutatta, miért Philip K. Dick a sci-fi irodalom halhatatlan ikonja.
