Könyv

A vízvilág kalózai ágyúval támadják a klímafikciós logikát

A mindennapjainkba lassan bekúszó klímaválság kimeríthetetlen ihletforrásként szolgál korunk írói számára. Legyen szó szárazságról, lehűlésről vagy emelkedő tengerekről, a klímafikciós-vonal népszerűsödését nem gátolhatja semmi. Az elmúlt években egyre-másra születnek a cli-fi szubzsánerbe tartozó művek, melyeknek egyik legfrissebb darabja Kassandra Montag regénye, a Tajtékzó világ. Kritika.
Korábban a témában:

A cli-fi nemcsak azért hasznos, mert elgondolkodtat a velünk együtt (sőt, miattunk) létező globális felmelegedés problémájáról, hanem azért is, mert kiélhető benne minden frusztrációnk a pesszimista közeljövő különböző forgatókönyveivel kapcsolatban, mindemellett nyomokban még edukációs eszközként is funkcionál. A felmelegedéssel és annak közvetlen hatásaival foglalkozó fikciós regények zöme többnyire a kiszáradó kontinensekre és a vízhiányra reflektál, ilyen például Paolo Bacigalupi 2009-ben nagy sikert aratott regénye, A felhúzhatós lány, illetve 2015-ben megjelent alkotása, A vízvadász. Ugyanakkor a szárazság ellentétével, az emelkedő tengerszinttel és az özönvíz problémájával is számos kötet foglalkozik, elég csak Kim Stanley Robinson New York 2140-jére, vagy egy sokkal korábbi kötetre, J.G. Ballard Vízbe fúlt világára gondolni. Kassandra Montag ezt az irányzatot viszi tovább és gondolja újra.

A Tajtékzó világ cselekménye ismerős és nem túl bonyolult: a központi karakter Mia, egy családanya, akitől férje a civilizált világ összeomlásának napjaiban elrabolta idősebb gyermekét. A nő és kislánya útra kelnek a tengerré változott világban, hogy néhány megmaradt kikötőt érintve, kósza hírek alapján eljussanak egy védett, élhető partszakaszra, ahol rátalálhatnak az elveszett lányra, de pechükre a partot egy szervezett kalózbanda tartja ellenőrzés alatt. Útjuk során sokféle emberrel kénytelenek osztozni, legyen szó élelemről, ivóvízről, vagy hajójavításhoz szükséges fa- és fémanyagokról.A regény olyannyira karakterközpontú írás, hogy a hátteret adó klímaválság csak díszlet, a valódi konfliktust nem külső tényezők, vagy nem a világhoz való alkalmazkodás nehézségei adják, hanem Mia személyes céljai, és az őt megmentő kereskedőhajó, a Sedna legénységének eltérő preferenciái jelentik.Manipulatív helyzetek bemutatásán keresztül kizárólag arról szól a történet, hogyan állítható használatba minden féligazság, és hogyan facsarható ki minden érzelmi megnyilvánulás egyetlen végcél érdekében. A főszereplő számos emberrel kapcsolatba kerül utazásai során, a lánya utáni kutatásában elejtett pletykák, szóbeszédek szolgáltatnak nyomot számára a következő kikötéshez. Mia fel is használ mindent és mindenkit, hogy a lány nyomára bukkanjon, és nem retten vissza sem az anyagi haszonszerzéstől, sem a feléje irányuló érzelmek kiaknázásától. Mindent bevet, ami egy trükkös, haszonleső nő eszköztárában csak szerepel, a szexet is beleértve. Emiatt a Tajtékzó világ karaktereinek helyzete világos és tiszta, érthető, akikkel – ízlés szerint – akár még azonosulni is lehet, de nem mindig megérthető motivációkkal rendelkező figurák.

Ám ha valami nagyon taccsra tud vágni egy klímafikciós regényt, az éppen a háttérvilág tudományos megalapozottságának hiánya. Ha elemeire bontjuk a regény összetevőit, néhány ismert építőelemet és feltételezett írói rajongást leszámítva nem kapunk tudományos magyarázatot arra, ami az egész világ alapjául szolgál: mégis, honnan keletkezett ennyi víz? Ugyanezt a kérdést fel lehetett volna tenni korábban publikált cli-fi kötetek és filmek esetében is, elég csak a nagyon hasonló alaptörténettel rendelkező 1995-ös Waterworld-re gondolni. Kevin Costner kultfilmjében az egész bolygót elborította a sarki jégsapkák olvadása miatt szétáradt többletvíz, a túlélők hajókra és zátonyokra épített bódévárosokba kényszerültek, eközben a legenda is életre kapott egy Szárazpart nevű helyről, ahol békében és minden igényt kielégítő módon lehetne élni. Nos, azóta tudvalevő, hogy még a sarki jég teljes leolvadása esetén sem keletkezne akkora mennyiségű többletvíz bolygónkon, ami képes lenne mindenestül elmosni a kontinenseket. (Erről egy érzékletes videót itt lehet megnézni.) Montag könyve már óvatosabban bánik a vízmennyiséggel, ám még így is irreális nagyságrendű többletvizet nem tud ésszerűen megmagyarázni, és nem is szándékozik ezt megpróbálni. Halvány, félmondatba sűrített információt csepegtet csak arról, hogy a felesleges víz a Föld köpenyéből származik, de erről egyáltalán nem hajlandó többet elárulni, mert regényében egyáltalán nem a tudományos, vagy legalább áltudományos magyarázatadás a fontos, hanem a filmélmények alapján kifejlődött saját fantázia kinyilatkoztatása. Ami nem feltétlen baj akkor, ha kalandregényként tekintünk a szövegre, és nem egy valós probléma bekövetkezte utáni, alternatív jövővariánsként olvassuk.

A kevés háttérinfó viszont olyannyira szembetűnő, hogy inkább az tűnik kihívásnak, hogyan lesz képes a szerző elterelni a figyelmet olyan nyilvánvaló kérdésekről, mint például egy száz éves klímaválság során hogy hogy nem készültek fel a világ országainak kormányai a túlélésre? Miért hiányoznak olyan alapvető energiaforrások, mint a napelem, vagy olyan elképzelhető és a jövőben elvileg megvalósítható evidenciák, mint a vízre épült városok és termelő üzemek, növénygazdaságok? Miért hagyta vajon teljesen figyelmen kívül Montag a megújuló energiaforrásokat, a szervezett társadalmi átmenetet, miközben ő maga is leírja, hogy a változás nem egyik napról a másikra történt, hanem egy egész évszázad alatt, ami emberi mértékkel nézve legalább 3-4 generációnyi idő? Ehelyettteljesen fordított és következetlen logikát használ, amikor ágyúnyílásokat vizionál egy jövőbeli kalózhajóra, és Grönland kikötőjének környékét jéghegyekkel veszi körbe egy klímafikciós regényben.És ha már a filmélményeknél tartunk, a víz által uralt világban Szárazpart, azaz jelen esetben Grönland egy eldugott kikötőjét kereső fiatal nő és gyermek összeeszkábált hajóstul, varrott vitorlástul, elsüllyedt városokban búvárkodásostul, paradicsompalántástul egy az egyben Costner Waterworldjéből indul, hogy megérkezzen A Karib-tenger kalózaihoz, akárha csak egy fanfiction-szagú crossover belső fantáziát vetítene ki elénk. Sajnos A Tajtékzó világból nagyon hiányzik az eredetiség, szinte minden gondolata és díszlete recirkulált sablonpanel, amit egy tudománytalan fantazmagória tart össze. A szerző nem akarja rejtegetni, hogy nincs túl sok saját gondolata: a főhőst üldöző kalózhajó Fekete Gyöngy helyett Fekete Liliom, egy jó útra térő kalóz egykori csapata ellen fordul, már-már csak egy misztikus átok hiányzik.

Kijelenthető, hogy a Tajtékzó világ nem a jövőről szól, hanem az összetartozásról, a családi kötelékekről, és mindenekfelett a manipuláció erejéről. Hogy egy céltudatos nő mindig eléri, amit akar, hogy egy anya bármit felhasznál bárkivel szemben, ha a lányáról van szó.  És még ha a köréjük álmodott világ alapjában véve ostobaság is, a szórakoztatás és a kiszámítottan egymásra épülő fejezetek sodrása egész élvezhető olvasási élményt nyújt. Csak nem szabad túlgondolni, nehogy a logika teljesen megölje a kikapcsolódást.

Kassandra Montag: Tajtékzó világ
Kiadó: Maxim
Eredeti cím: After the Flood
Kiadás éve: 2021
Fordító: Béresi Csilla
Oldalszám: 400
Értékelés: 5,5/10 víziraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.