Könyv

A főnix röpte véget ér, de az újjászületés elmarad A lángoló istenben

Immár magyarul is olvashatjuk Rebecca F. Kuang harmadik regényét, A lángoló istent, amellyel lezárul a Mákháború-trilógia. Az első két részben egy különleges világot és egy érdekesen alakuló történetet ismerhettünk meg, viszont az ezekben rejlő potenciált nem volt igazán kihasználva – az utolsó könyv még sokat dobhatott volna az összképen, de alapvetően nem ad többet, mint az előző kötetek. Kritika.
Korábban a témában:

Az egyszerű parasztlányból lett sámán, Zsin már megküzdött az országát, a Nikara Birodalmat megszálló mugeniekkel és a hozzá hasonlóan természetfeletti hatalommal bíró császárnővel is, hogy aztán végül a köztársaságpártiak elárulják. A bosszú azonban tovább hajtja, és ezután már nemcsak azért küzd, hogy kiűzzön minden betolakodót, hanem hogy megbuktassa az újabb északi kormányzatot, amely magára hagyta a lenézett, szegényebb délieket. Ehhez viszont először hatalmat kell szereznie a Déli Seregben, amelynek vezetői nem sokkal megbízhatóbbak, mint korábbi szövetségesei. Ráadásul új ellenségét, a Köztársaságot a nikaráknál sokkal fejlettebb nyugatiak technológiája is segíti.

Szerettem volna elkerülni, hogy ebben a kritikában pusztán megismételjem, amit már az előző részek kapcsán is kifejtettem, az a helyzet, hogy

nagyon nehéz új dolgot a trilógia harmadik kötetéről, mivel ebben is megvannak ugyanazok a hibák, amelyek a korábbi részeket jellemezték.

Alapvetően ennek a regénynek is száraz történelmi tabló jellege van. A második kötethez, a Sárkányköztársasághoz hasonlóan itt is felelevenednek múltbeli események, de most már jóval kevesebb, és nincs is akkora jelentőségük: A lángoló isten inkább a jelenre, Zsinnek a végső győzelem felé való menetelésére fókuszál. Jó lett volna, ha ezúttal az előző részekkel ellentétben figyelmet kap a hősnő és legalább egy-két főbb karakter belső világa, de ezt sajnos ezúttal is hiába várja az olvasó. Ez a hiányosság pedig elsősorban azért zavaró, mert a történetben a fegyveres konfliktus mellett ott van Zsin és az ellenséges csapatok élén álló Nö-csa érzelmekkel terhelt ellentéte is. Noha mindvégig el akarják egymást pusztítani, ám amikor erre lehetőségük adódik, akkor hezitálnak – ez viszont nem igazán tűnik megalapozottnak, mivel nem látunk bele a karakterek fejébe.

A szereplők belső konfliktusai helyett az írónő ezúttal is inkább a háború menetének alakulását igyekszik érdekessé tenni váratlan és meglepő fordulatokkal.

A meglepetések persze örvendetesek, de egyrészt nem igazán pótolják az élvezetes leírásokat és a szereplők jellemében való elmélyedést, másrészt valahogy ezek a fordulatok most nem is igazán működnek. Az események pörgése közepette még az egyébként jelentős momentumok is elsikkadnak, mert a cselekményben egyszerűen nincs megállás, nincsenek üresjáratok. Kuang egyáltalán nem időzik el a fontosabb jeleneteknél, így sem a szereplőknek, sem az olvasóknak nem marad ideje arra, hogy emésztgessék a történeteket az egyes győzelmek vagy csavarok után, mert a sztori már robog is tovább.

Most még az egyébként is ritkább leírások is inkább történelemkönyv-szagú felsorolásoknak tűnnek, nem igazán hatásosak. Az előző kötetek olvasásakor a pusztítás, a szenvedés bemutatása igazán átérezhető volt, szíven tudta ütni az olvasót, de ezúttal ezek is csak kvázi mellékesen vannak megemlítve. Egy alkalommal például kiderül, hogy az éhező sereg katonái már arra is ráfanyalodnak, hogy a halottakból egyenek, Zsin pedig nem lát jó megoldást erre, ezért inkább nem foglalkozik a problémával – és vele együtt a könyv is teljesen elfelejti a kannibalizmust, többet nem jön elő. Hasonlóképpen a felszabaduló falvakban jellemző lincselésekről is csak az elején ír egy keveset Kuang, azután már nem esik szó róluk. Több ilyen példa után akaratlanul is eszünkbe juthat olvasás közben, hogy

jobb lett volna inkább két kötetre széthúzni ezt az utolsó részt, és tetralógiát csinálni a sorozatból.

Érthető, hogy az alapkoncepció szerint mindegyik rész egy-egy háborút mutat be, de az utolsóban annyira sok dolog történik, hogy nyugodtan fel lehetett volna rúgni a trilógia-formulát. Akár a szerző ragaszkodott a három kötethez, akár a külföldi kiadója, nem ez volt a legszerencsésebb döntés. Így ugyanis a regényfolyam záródarabja pont olyan, mint az első kettő: van egy alapvetően jó és fordulatokban gazdag sztorija, amelyet egy érdekes világba helyeztek el, és rengeteg remek ötletet vonultat fel.

Röviden: minden adott lenne egy fantasztikus fantasy-sorozathoz, de a megvalósításon sajnos nagyon érezni lehet, hogy nincs még elég tapasztalat a szerző mögött.

Akik az első két részt szerették, és hasonló folytatást vártak, azoknak valószínűleg A lángoló isten is nagyon tetszeni fog, akik ellenben abban reménykedtek, hogy a befejezés a korábbiaknál erősebb lesz, ők azért csalódni fognak. Aki viszont még nem ismeri a sorozatot, annak – immár mindhárom kötet ismeretében – csak akkor ajánlom a Mákháború-trilógia olvasását, ha kifejezetten érdekli az ázsiai kultúra.

R.F. Kuang: A lángoló isten (Mákháború 3.)
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2021
Eredeti cím: The Burning God
Fordító: Ballai Mária
Oldalszám: 656 oldal
Értékelés: 7/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.