Na, így ne csinálj akció-thrillert, Édes kislányom!

Mit tesz a nép egyszerű gyermeke, ha a profitorientált és politikai játszmákkal átszőtt egészségügyi rendszer nemcsak egyszerűen cserben hagyja, de páros lábbal tapos a magánéletébe? Természetesen véres bosszúhadjáratot indít, mint a rákban elhunyt feleségét gyászoló Ray Cooper (Jason Momoa). A nő számára pedig rendelkezésre állt volna egy kísérleti gyógyszer, amit a Simon Keeley (Justin Bartha) vezette BioPrime nevű gyógyszeripari cég üzleti lépésének következtében kivontak a forgalomból – sok más beteget is megfosztva így a gyógyulás reményétől. Ray azonban nem ugrik egyből fejest a leszámolássorozat vérfürdőjébe, hiszen gondoskodnia kell kislányáról, Rachelről (Isabela Merced), aki az apjához hasonlóan szívós, kemény harcos a ringben és a mindennapokban egyaránt. Egy nap Ray kapcsolatba kerül egy oknyomozó újságíróval, aki állítólag erős bizonyítékokkal rendelkezik ahhoz, hogy együtt térdre kényszerítsék a mocskos, etikátlan üzleti manőverekkel dolgozó BioPrime-ot.

Brian Andrew Mendoza első nagyjátékfilmes rendezésében sajnos minden olyan hibát elkövet, ami egy érzelmileg felfokozott alaphelyzetből induló, kényes témákban turkálni kívánó akció-thrillert tönkretehet:nem képes hitelesen megjeleníteni a tettek mögött rejlő motivációt, nem mászik bele eléggé a kényes témába, nem működnek az összecsapások, és hiányzik a feszültség. Vegyük is szépen sorba ezeket a pontokat!

Bármennyire is közhelyes a zsánerben, a tragikus sorsú kisember főhőssé emelésében rengeteg lehetőség rejlik. Ehhez persze az is kell, hogy a jó forgatókönyv aknázza ki a saját maga által lefektetett alapokat, a rendező mellett pedig a főszereplőkre is nagy feladat háruljon. Momoáról pedig még mindig inkább az mondható el, hogy szimpatikusabb figura és tekintetvonzó eyecandy, mint hogy jó színész. Különösebb erőlködés nélkül verekszi végig magát a film játékidejének nagy részén, ami egy tipikus bosszúthrillerben nem is lenne baj, de a különösen érzékeny alaphelyzet ennél többet kívánna. Ray telefonos fenyegetőzése, valamint a kórházban történő, zaklatott, cinéma vérité-s eszközökkel megjelenített összeomlása még úgy is hatásosak, hogy ezek a jelenetek sem jelentik a színészkedés csúcsát (és hogy miért nem ilyen szinten mozog később Momoa alakítása, arra van egy spoilerrel felérő magyarázat). Isabela Merced Momoához hasonlóan éppen annyit hoz ki magából, amennyi feltétlenül szükséges a szerephez.

Ami pedig a kényes témákat illeti: a gyógyszerlobbi nagypolitikára gyakorolt hatását (és vica versa) jóformán csak az eseményeket mozgásba lendítő jelenségként ragadja meg a film. A játékidő nagyrészében ugyanis átveszi az irányítást a túlnyújtott, érdekes fordulatokat alig tartogató bosszúnarratíva – ezzel a húzással pedig lényegében a mű legérdekesebb aspektusát állítják parkolópályára. Ez persze megbocsájtható lehetne abból a szempontból, ha az alkotók a járványhelyzetre hivatkozva nem akarták volna még jobban aláásni a gyógyszergyártók amúgyis megtépázott hitelét – kár, hogy az expozícióban így is bőven megtették.

De mi a helyzet az akciójelenetekkel és a feszültséggel? Még ha a koreográfiákat rendben is találjuk, az operatőri munka és a vágás inkább az „ápol s eltakar” elvét követi a teljes megmutatás helyett. Ennek eredményeként pedig erőtlen, emlékezetesnek alig nevezhető csetepatékat láthatunk, amiket azért időnként a Manuel Garcia-Rulfo alakította, terminátorszerű bérgyilkos képes feldobni. A thrillerek hatásmechanizmusának ékköveként számontartott suspense-ről, feszültségkeltésről pedig csak annyit, hogy az első fél óra drámája után, aki látott/olvasott már legalább 2-3, a zsánerbe tartozó minimum közepes minőségű alkotást, annak még a késztők is akkurátusan a szájába rágják (vizuálisan és verbálisan is) a „nagy fordulat” megoldását, hogy biztosan ne maradjon semmi érdekfeszítő a maradék másfél órára. A fordulattal átértelmeződő központi tematika pedig még a kopottsága mellett is izgalmas kérdéseket tartalmazna, meghökkentőnek szánt jellege ellenére a forgatókönyv nem kíván többet foglalkozni a problémával.

Az Édes kislányommal nem az a legnagyobb baj, hogy az ezerszer, jobban bemutatott paneleket használja újra, hanem az, hogy mindezt olyan sikertelenül teszi, hogy lényegében saját élvezeti értéke ellen követ el merényletet. Kevésbé gyakorlott thriller nézőknek, és/vagy Jason Momoa látványára vágyóknak ettől még mérsékelten tartogathat érdekességeket, de ettől még bizony gyengécske.