Dredd bíró a Nagy Testvér ellen

Az IDW-féle Dredd bíró-sorozat első kötetei erősen túlfűtöttek voltak popkulturális utalásokban, és jobban alapoztak az olvasók filmes ismereteire, mint magára a történetre. A mélyebb karakter-bemutatások helyett sokkal inkább arra céloztak az alkotók, hogy az olvasó számára jól csengő, ismert nevekkel lássa el Mega-City-1 épületeit és utcáit, mindeközben pedig arcátlanul használták fel a klasszikus sci-fi történetek közhelyeit. Szerencsére viszont, kötetről kötetre haladva, egyre inkább háttérbe szorult ez a fajta megközelítés és nagyobb figyelmet fordítottak a karakterekre, valamint az apró történetszálak keresztezésére.

Dredd az egyszemélyes pofozógép szerepéből egy potens, elit bűnszervezetek lebuktatására is képes vezetővé növi ki magát a sorozat végére. Az ukázok könyörtelen teljesítésén túl ugyanis komplexebben kezdi átlátni a Mega-City-1 életét megkeserítő politikai összefüggéseket. Hét kötet alatt tehát az öklei helyett szürkeállományát is megtanulja használni az alvilág esküdt ellensége. 

Mega-City-1-nek pedig pontosan egy ilyen fickóra van szüksége akkor, amikor olyan fenyegetések lepik el a cyberpunk metropoliszt, mint a túlvilági Sötét bírák kegyetlen térhódítása, vagy a velük azonos célokat dédelgető Cal főbíró, aki George Orwell 1984-éhez hasonlóan egy Nagy Testvér-féle megfigyelési rendszert kíván kiépíteni a városban a zombi bírák megjelenése és a Dredd bíró elleni koholt vádak jelentette káoszra hivatkozva. Sajnos azonban ennél többet nem igazán tudunk meg Dredd nemeziséről, ugyanis karakterét nem fejtik ki igazán, és megragad egy hatalommániás vérgonosz diktátornak. Abból azonban a taktikusabb fajtához tartozik, tekintve hogy hatalma bebiztosításának érdekében önnön maga klónjait rejtette el Mega-City-1-ben, így ha bárki meggyilkolná, egyből egy új főbíró nyomába kellene erednie.

Hét kötet alatt azonban a nagy egészet nézve sikerül eljutnia a kötetnek a cyberpunkos, akcióközpontú világból egy komplex szociodrámáig. Itt már nem csak az autokrata Cal főbírón és az általa üldözött Dredd bírón van a fókusz, hanem a megfigyelési rendszer bevezetésén és az erre adott szélsőséges társadalmi reakción. Van aki élvezi a spicliség által megteremtett hűségrendszer privilégiumait, míg mások az autokratikus rendszer megdöntését tűzik ki célul, ez pedig abszolút valósághű társadalmi reakció egy elnyomó rendszerre.

Ez a Dredd bíró egy Emlékmásba csomagolt Gépek lázadása

Duane Swierczynski Dredd bírója nem tér el érdemben a napjainkban látott akcióhős archetípustól, a karakter pontosan olyan tragédiákon esik át, mint Liam Neeson az Elrabolvában, vagy Bruce Willis a Bosszúvágyban. Szeretteit elveszíti, barátai elpártolnak mellőle, viszont az a közhely, hogy a fent említett események hatására a főszereplő újraértékeli világnézetét, az ebben az esetben elmarad. Dredd ugyanis egy percig nem kérdőjelezi meg cselekedetei moralitását – és ez bizony nagyon hiányzik a sorozatból. A bíró megingás nélkül tapos át az áldozatai tetemein és mindvégig meggyőződése, hogy ő képviseli a jó ügyet – még akkor is ha az áldozatok nagy része csupán agymosott civil.

A hatodik kötet kifejezetten érdekes változást hoz ebből a szempontból, ugyanis bemutatja Dredd meggyilkolt társát, aki már csak a bíró emlékeiben él. Itt láthatjuk a címszereplő legsebezhetőbb oldalát, ugyanis Anderson bíró nem csupán tanácsaival segíti Dreddet a túlélésben, hanem mélyebb érzelmi kapcsolatba is kerülnek. Ezzel új motivációt nyer a címszereplő, amely végül el is vezeti a Sötét bírák és Cal bíró elleni diadalhoz. Szerencsére azonban nem csap át ez a viszony egy szerelmi kapcsolatba – idegen is lenne a kötettől –, sokkal inkább lelki támaszként segíti egymást a két bíró. Látvány szempontjából is itt éri el a csúcsát a sorozat, ugyanis Anderson bíró lelki traumája szörnyként kezdik el felfalni megmaradt lényét.

A Dredd bíró készítőinél elgurult a gyógyszer, és ez baromi jót tett a történetnek 

Az IDW kiadó által 2012-ben útjára indított történet az utolsó felvonásra is hagyott azért bőven popkulturális utalásokat, viszont ezt annyira jól implementálta a saját cselekményébe, hogy egyáltalán nem érződik erőltetettnek, mint az első kötetekben. A hatodik-hetedik rész az Eredet, az 1984 és a Bűn éjszakájából is merít egy cseppet – utóbbi esetében mindössze annyi különbséggel, hogy a város polgárai nem egymás, hanem Dredd bíró ellen fordulnak, mintha csak John Wick lenne. Mindenki az ő fejét akarja.

A cselekmény pozitívumai mellett azonban bőven akad gyengébb pontja is a kiadásnak. A grafikák ugyanis továbbra sem tudják megközelíteni a fősodorbeli képregények szintjét, főleg a szkeccses rajzstílus miatt, igaz a színezés fel tudja dobni az egyébként elég egyszerű rajzokat is. A cselekmény értelmezésének szempontjából továbbá komoly nehézséget okoz, hogy az uniformisban járőröző bírák nem kapnak elég egyedi ismertetőjelet, így sokszor nehéz megkülönböztetni az egyes szereplőket egymástól. A Dredd bírónak hét kötet alatt sikerült túlnőnie saját árnyékán és a popkulturális utalásokból, valamint kegyetlen darálásból kinőve eléri, hogy komolyan vegyük az abban bemutatott világot, és párhuzamokat keressünk benne a jelenlegi politikai trendekkel. Dredd bíró karaktere pedig egy kérdés nélkül gyilkoló izomagyból oknyomozói képességekkel rendelkező cyberpunk kopóvá növi ki magát.