Trauma Team – pont az ilyen tartalom hiányzott a Cyberpunk 2077-ből

Nem hiszem, hogy túlzásokba esnénk azzal, ha azt mondanánk, hogy Cyberpunk 2077 a videojáték-ipar és fejlesztés egyik legszomorúbb, a médium szempontjából történelmi jelentőségű pofára esése. A hibás menedzsmenti döntések sora miatt egy olyan szépreményű, az incidensig (félig kész videójáték kiadása) lehengerlően fogyasztóbarát fejlesztőcsapat renoméjára hánytak földet minden oldalról, ami ezt nagyon nem érdemelte volna meg. A CD Projekt Red csapatnak az asztali szerepjátékot adaptáló Cyberpunk 2077 lett volna a következő nagy kiugrás, sőt, a generálódott hype miatt szinte egyenesen maga a mennybemenetel, de ez végül nem történt meg (a játékon a megjelenés óta sokat javítottak, már bőven megfelelő az állapota, de hogy milyen lett, az már más kérdés). Helyette kommentszekciós fáklyás-vasvillás népharag, perek és magyarázkodás következett. Pedig tényleg bíztak benne, ambiciózusok voltak. Még a játék megjelenése előtt kiadták az igen pofás A Cyberpunk 2077 világa képes könyvet, mellé pedig lore bővítő céllal – a Dark Horse Comics gondozásában – érkezett a szóban forgó Trauma Team is, amit az Uncanny X-Menen, X-Men: Blue-n és számos Deadpool minisorozaton dolgozó Cullen Bunn írt (A Trauma Team mellett még megjelent négy Cyberpunk 2077 minisorozat, alcímek szerint ezek a Your Voice, Where’s Johnny, Big City Dreams és a még futó, de októberben befejeződő You Have My Word.)

Az album, ami kivajazza a tepsit a Cyberpunk 2077-nek

Bunn története, ha nem is merül alá a cyberpunk szubzsáner létezésfilozófiai, transzhumán toposzaiban, mindenképpen figyelemreméltó, különösen a videójáték tükrében. Merthogy a CDPR játékából leginkább pont az a kis, Night City társadalmának „elemeit” kritikus szemmel, a cselekménybe aktívan beszőtt, bemutató nüansz hiányzott a legjobban, ami a Trauma Team maga.

A történet főhőse Nadia, akinek a teljes csapatát lemészárolták egy bevetés során. Ironikusan a Trauma Teames Nadiát traumatizálták az események, de dolgozni akar és kell, mert Night Cityben ha nem vagy rabszolgája egy vállalatnak, akkor nem vagy senki. A lánynak sikerül visszakönyörögnie magát, új csapatba helyezik. Hamarosan megérkezik az első bevetés. Platina szintű ügyfél kér segítéséget Night City Pacifica negyedébe (ez a kerület Night City „nyóckere” a köbön) és azonnali kimenekítést. A terepre érve hősünk szembesül a rögvalósággal: az ügyfél nem más, mint az a fazon, aki hatalmas szerepet játszott abban, hogy az előző csapata – köztük a pasija – életét vesztette.

Némi segítség azoknak, akik nem teljesen értik, mi az a Trauma Team és mi a feladata. A címadó egység egy olyan elit militáns csapat, akik nem csupán a mentősök szerepkörét töltik be, hanem a kommandóét is. Ellátnak a terepen, kórházba szállítanak és halomra lövik azokat, akik ezt a folyamatot akadályozzák. Ám az egység szolgáltatása általában a felső tízezer, illetve a nagyon értékes vállalati alkalmazottak kiváltsága. Ahogy a valóságban, úgy ennek a szolgáltatásnak is szintjei vannak, amiket nemesfémekkel jelölnek. Értelemszerűen minél nemesebb a fém, annál többet nyújt a szolgáltatás. Ebben az esetben a Platina a legmagasabb (legalábbis sem a játékban sem pedig máshol nem találkoztam mondjuk Gyémánt szintű ügyféllel).

Cullen Bunn sztorija két bevetést mesél el. Az egyik az, amelyik Nadiát traumatizálta, a második pedig az áhított újrakezdés, ami ismét tragédiába torkollik, ám nem csupán a járulékos veszteség szempontjából, hanem egzisztenciálisból is. A főszereplőnek azzal kell szembesülnie, hogy sem a szolgáltató, sem pedig a szolgáltatás nem ismer elveket. Egyetlen nyelvet beszél a rendszer, mégpedig a pénzét. Ami pedig ezt rögzíti Nadiában az az, hogy azt a gyilkost kell megmentenie, aki kinyírta a barátait és a pasiját is. Érte kell most kockáztatnia az életét, és miatta hullanak el ismét a frissen kapott társai.

A realitíve rövidke, mindössze 96 oldalas képregény hasábjain a cselekmény folyamatosan pörög, csupán pár panelnyi visszaemlékezés szakítja meg a „mentőexpedíciót”. Bunn tökéletes minimalizmussal mutatja be a Cyberpunk 2077 világának romlottságát, ahol az életnek nincs eszmei értéke Az csupán egy tárgy, amire biztosítást lehet kötni. Az akciódús történetmesélésbe az író tökéletesen fűzi be azokat a momentumokat, amik kidolgozott párbeszédek nélkül is megadják az egész koncepciónak a drámai tónust. Remek példa erre a pszichiáterrel folytatott beszélgetés, amit a rajzoló, Miguel Valdamerra olykor vizuálisan, jelenetpanelek segítségével, olykor pedig szövegdobozokkal illeszt be a eseményekbe, a nagy kimenekítő csetepaté mellé, így indikálva a belső emocionális feszültséget Nadiában. Az akció és menekülés képkockái közé Vadamerra be-beilleszti Nadiát, amint bámulja a kijelzőt, amin az elhunyt társai igazolványképei szerepelnek vörös színben, a hős perifériában pedig ott a rideg neonfényben takarozó pszichiáter.

Ez elegánsan adja vissza Nadia torzsalkodást a vállalt kötelessége és az érzelmei között. Nadia új társai fokozatosan esnek el, miközben ő közelebb kerül a revelációhoz: ennek a munkának szentelte az életét, hát abszolút nem érte meg, a lelkét pedig már igazán nem adná érte. Emellett félmondatos megjegyzésekkel beszélteti a Platina ügyfelet, magát a gyilkost, akinek a szavain keresztül az író bevonja az olvasót abba a morális fertőbe, ami átjárja az egész rendszert. A sztori egyik igazán igazán szép kulminációs pontja az, amikor az ügyfél megpróbál segíteni a hősünkön, hogy az ne csak megőrizze a melóját, hanem elő is léptessék, mert ebben a világban tényleg nincsenek határok, irányelvek, Bunn pedig ezekkel a pillanatokkal mutatja be ezt a morális posványt tűpontosan.

Persze a Trauma Team egy tökéletes történet, nincs olyan mélysége, ami akár minimális katarzist és revelációkat okoz. Bunn sztorija egy erős, átgondolt betekintés az ambiciózus koncepcióval rendelkező videójáték világának egyik függönye mögé. Lehetett volna árnyaltabb, belemehetett volna jobban a pszichológiai folyamatokba, játszhatott volna még a vállalat, a vállalati szolgáltatás és ezzel való emberi kapcsolat alkotta hangszer húrjain. Igen, lehetett volna jobb is, a cselekményben maradt még kraft bőven, de nem baj, hogy nem lett még jobb.

Ahogyan azt a bevezetőben írtuk, a Trauma Team pont egy olyan történet, amit bele kellett volna rakni a játékba, és még vagy tucatnyi hasonlót írni hozzá, amitől a CDPR játéka tényleg ambiciózussá és művészivé válhatott volna.

A Cyberpunk 2077 ugyan nem kiberkupleráj, de nem is punk

A Trauma Team kegyetlen, valahogyan egyszerre felszínes, ugyanakkor mély is, de egy merch termékhez képest nagyon is működik. Kevés olyan terméknépszerűsítő tartalom kerül a piacra, amire azt lehet mondani, hogy megérte és kiváló adaléka az anyaműnek. A Trauma Team ilyen. Miguel Valderrama rajzai tökéletesen visszaadják a CDPR által megálmodott vizualitást úgy, hogy közben egyáltalán nem tűnik egy concept art újrahasznosításnak. A művész remekül képezi le a helyszínt átjáró cyberpunk művekre jellemző színárnyalatokat. A neonfényeket, amelyek befolynak a lerohadt tömbházak nyomorszagű szobáiba. Valderrama kitűnő és beszédes jeleneteket rajzolt a történethez, elegánsan erőszakos pillanatok minden öncélú vérengzés nélkül.

Tehát, akit megfogott a játék világa, annak ez a kötet kötelező darab, az pedig már csak cseresznye a tejszínhab tetején, hogy a Fumax kiadó nem hagyott cserben ezúttal sem. Csak úgy, mint A Cyberpunk 2077 világ, ez a kiadvány is rettenetesen igényes, tehát még egy habonyi vitrinben is jól mutatna.