JCVD még mindig képes bárkit lerúgni, de ez sem tölti be a szívében lévő űrt – Az utolsó titkos ügynök és Jean-Claude Van Johnson

Brüsszel muszklija. A spárgák mestere. Az oroszlánszívű kickboxer. Az eredeti tökéletes katona. Jean-Claude Van Damme. Nem pusztán a 90-es évek legnagyobb akcióhőse, de talán a leginkább alulértékelt is. A 80-as/90-es évek tesztoszteron és muszkli központú akciószeánszainak legnagyobb istenei egyértelműen Stallone és Arnold Schwarzenegger. Mindig is ők voltak, és ők lesznek a műfaj örökérvényű utolérhetetlen titánjai. Ám JCVD közvetlenül ott van mögöttük a Lundgren, Seagal, Norris fémjelezte második vonal élén. Nem csak a szenzációs kultfilmjei miatt, hanem azért is, mert ebből a brancsból ő öregedett messze a legjobban.  Nem pusztán azért, mert 30-40 évvel később is képes volt egészen fitt – többé-kevésbé akciófilmes formában – maradni. Hiszen ezt Lundgren is elmondhatja magáról (Seagal már kevésbé), hanem mert az akciószínészek többségével ellentétben ő olykor képes elismerni a korát, és öniróniát gyakorolni. Ellenben a mai napig ugyanolyan típusú DVD-re/streamingre gyártott akciófilmekben (amelyeket csak néha szakít meg egy DC vendégszereplés) játszó Lundgrennel, vagy az önmaga paródiájává hízott/öregedett Seagallal JCVD olykor hajlandó megmutatni egy másik, viccesebb vagy éppen emberi arcát is. (Meg hát nyilván az is segít, hogy nem haverkodik kelet-európai diktátorokkal.)

Nehéz megölni, még nehezebb komolyan venni – Steven Seagal a Bécsi Comic-Conon

Ezt először – és mai napig leghatásosabban – a 2008-as rettentően alulértékelt JCVD – A Van Damme menet-ben prezentálta. Mabrouk El Mechri filmjét, amelyben a színész saját maga fikciós változatát alakította (aki éppen belecsöppen egy valódi bankrablásba) sokan olyan karrier-revitalizáló visszatérésként értékelték, mint amilyen A pankrátor volt Mickey Rourkenak. Ám sajnos Rourke példájához hasonlóan eme meglepően komoly, önreflexiv és drámai alakítása után Van Damme is visszatért, ahhoz, amihez legjobban ért: a B-kategóriás akciófilmekhez, amelyeket csak nagy néha szakított meg egy olyan, atipikus szerep, mint a Feláldozhatóak 2. irtó szórakoztató fő-gonosza. Egészen mostanáig.  

A nagyjából egy hónapja a Netflixen debütáló (és utána még hetekig a TOP10-ben tanyázó) Az utolsó titkos ügynök egy igazi örömjáték a brüsszeli spárgakirálynak. Kár, hogy a néző számára sokszor épp olyan fárasztó a megtekintése, mint ha két tolató Volvo kamion között kéne spárgáznia. David Charhon filmje ugyanis túlságosan sok minden akar lenni egyszerre, az egymástól gyökeresen eltérő elemek pedig igencsak nyögvenyelősen, sokszor kifejezetten csikorogva állnak csak össze. Az utolsó titkos ügynök ugyanis egyszerre lenne egy klasszikus JCVD akciókaland, őszinte tisztelgés a főhőse előtt, kissé önironikus paródia, apa-fia dráma és a Taxi filmeket idézően infantilis komédia. Hogy aztán maradéktalanul egyik célkitűzésének sem sikerül megfelelni az legkevésbé JCVD hibája.

A történet gerince, hogy JCVD régen visszavonult titkosügynökként kénytelen újra akcióba lendülni, hogy megvédje a sosem látott fiát, akit a hatóságok összekeverik egy fegyverkereskedővel. Noha, így leírva egyszerű sztorinak tűnhet, a film mindent megtesz azért, hogy ne legyen az. Charhon nem pusztán az információt adagolja a kelleténél zavarosabban, de az egész film egy teljes hangulati katyvasz. Szinte teljesen eldönthetetlen, hogy mikor veszi magát komolyan, és mikor nem.

A film végig azt a benyomást kelti, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy mennyire szánják paródiának, és mennyire hagyományos akció(-vígjátéknak).

Illetve, amennyiben paródia, az sem teljesen világos, hogy mit parodizál. Hiszen a címszereplő köré olyan mitikus, totálisan túltolt kultuszt épít fel a film, amivel csak a Chuck Norris viccek túlzásai vetekednek. Csak éppen ennek a viccnek végül nincsen csatanója. Hiába visszatérő poén, hogy JCVD maga a megtestesült hős-tökély, ha a filmben tényleg az. Gyanítom, hogy a csattanó abban rejlene, hogy míg a harctéren ő a szuperember, addig  a saját érzéseivel fél szembenézni. Csakhogy ami egyáltalán nem működik a filmben az a központi apa-fiú konfliktus. Egyfelől mert JCVD és a fiát játszó Samir Decazza között alig működik a haver-filmes kémia, másfelől pedig utóbbi karaktere sem több a „folyamatosan majrézó fiatal” szörnyen idegesítő kliséjénél. Nem csoda, hogy a színész is megrekedt az affektáló ripacskodás szintjén. Bár ez utóbbi a legtöbb mellékszereplőre elmondható. Még, ha némelyiküknek ez jól is áll, hosszútávon meglehetősen fárasztó, hogy a film humorának nagy része kimerül az infantilis harsánykodásban (ennek legékesebb példája maga a főgonosz, akinek egyetlen tulajdonság az, hogy Sebhelyesarcú rajongó). Ugyan érezhető, hogy ezt a filmet még annyira sem kéne komolyan venni, mint egy átlagos Van Damme akciózást, ám ennek fényében különösen érthetetlen, hogy miért fektetnek meglepően komoly hangsúlyt a fiú, és az őt magára hagyó apa konfliktusára. Főleg, ha ennek a végső feloldása is egészen bárgyú.

Kár ezért az egyenletlen minőségért, hiszen Az utolsó titkos ügynöknek azért vannak erényei is. Ezek közül a legfontosabb pedig éppen JCVD. Mintha az egész film csak és kizárólag azért született volna, hogy a pörgőrúgásokon túl végre a teljes színészi repertoárját is prezentálhassa. Ő pedig ezt maximálisan ki is használja, legyen szó bunyóról, dámázásról vagy arról, hogy női ruhában baromkodjon egészen végig lubickol a világ legjobb ügynökének excentrikus szerepében. Továbbá az akciójelenetek is egészen korrektek, olykor pedig – amikor az autós üldözés során JCVD navigálja a vezetni nem tudó fiát – egészen kreatívok is.

Aki egyszerre szereti a francia akció-vígjátékok harsány idiotizmusát, és a belga félisten akciózásait, nem kizárt, hogy ez a bizarr elegy is elszórakoztatja.

Ám azoknak, akik vevők az önreflektív akcióhősökre inkább a sokkal egységesebb színvonalú Jean-Claude Van Johnson sorozatot ajánlanám.

Az Amazon (sajnálatosan) csak egy évadot megért sorozata ugyanis egészen hasonló célokat tűz ki, mint Az utolsó titkos ügynök, csak éppen sokkal összeszedettebb.

Főhősünk ezúttal nem más, mint a világhírű szupersztár Jean-Claude Van Damme (alakítja: Jean-Claude Van Damme), aki az elmúlt majd három évtizedben nem pusztán színészként, de Johnson néven bérgyilkosként is tevékenykedett. A forgatások pedig pusztán csak alibik voltak a megbízásaihoz. Johnson azonban már egy ideje visszavonult. Kiégve, eluntan tengeti mindennapjait, egészen addig, amíg újra meg nem látja a Nőt, akinek a kedvéért hajlandó ismét akcióba lendülni. Ám végül nem csak zsoldosokkal, önmaga hitvány hasonmásával és az elmacskásodott ízületeivel kell szembenéznie, de a múltjával és önön lelkének sötét foltjaival is. (Igen, a Jean-Claude Van Johnson hangulatában nem egyszer kicsit olyan, mintha a közönség kedvenc bérgyilkosos dramedy, a Barry előképe lenne.)

A sorozat legnagyobb erénye éppen az, hogy meglepően jól tud egyensúlyozni azok között a végletek között, ahol Az utolsó titkos ügynök nem. Már a felütésből is sejthető, hogy a széria nem fukarkodik a Van Damme filmes utalásokban, ám ezeket sokkal szebben, szervesebben képes beleépíteni a cselekménybe, mint a legtöbb múltidéző koncepcióra épülő film/sorozat. Ami pedig még ennél is jobb, az ahogyan magát a főhősét közelíti meg. A Jean-Claude Van Johnson ugyanis nem egy paródiába hajló öntömjénezés. Az itteni JCVD ugyanis nem pusztán azzal hajlandó viccet csinálni magából, hogy nőnek öltözik, hanem, hogy képes reflektálni a saját öregségére, illetve a sztárok egoizmusára és felszíneségére. Önmagához képest meglepő drámai mélységekbe megy le. Ennek megfelelően nem is mint abszolút legyőzhetetlen és tévedhetetlen szuperhős, hanem mint sebzett és sok szempontból problematikus ember jelenik meg.

Természetesen a Jean-Claude Van Johnson nem egy kőkemény dráma. Sőt, a korai végében talán az is szerepet játszott, hogy a kezdeti szatirikus/filmipart is parodizáló felütését követően egyre elborultabb, B (de inkább C)- akciófilmes őrültségek felé vette az irányt. Ám mindezek között képes megőrizni a karakterei számára egy olyan minimális komolyságot, amitől nem silányul öncélú baromkodássá. JCVD egészen remek, sőt, talán a karrierjének legnagyobb kihívása ez, hogy egyszerre karizmatikus akcióhős és kissé szánalmas emberi roncs. Bár nem egységesen jó (a hasonmás szerepében kissé túl is tolja, csak, hogy láthatóan más legyen, mint önmagaként), karrierje egyik legsokszínűbb, és nem egyszer legőszintébb alakítását nyújtja. Verekedni pedig még mindig tud (sőt a sorozat e-téren simán maga mögé utasítja nem csak Az utolsó titkosügynököt, de számos nagyobb költségvetésű mozifilmet is.). A mellékszereplő gárda is hasonlóan remek, akik a főhőshöz hasonlóan meglepően árnyalt figurák, és – ellenben a fentebb taglalt Netflix-film szereplőivel – nem csak eldobható poénforrásként, hanem önálló drámával és célokkal bíró karakterként léteznek.

A Jean-Claude Van Johnson egy igazi csiszolatlan gyémánt.

A főhősének – áléletrajzi – önreflexiója, Hollywood szatírája és a B-filmes elborultság (akár az explicit erőszakra, akár a sztori fordulataira gondolunk) sokszor mintha nem teljesen illene össze. Ám az író-készítő Dave Callaham végül meglepően szépen összefésüli az egészet, úgy hogy a sorozat meglepően konzisztens maradjon. A végső cliffhanger pedig inkább csak egy poén, mintsem valódi folytatás felvezetése, így az évad kerek egész véget ér.  Nem hibátlan, de a legérdekesebb és legegyedibb variáció a „80-as/90-es évek akciólegendájának napjainkban történő visszatérése”.