Film

Hallasd a hangod, akkor is, ha senki sem hallja – CODA

Természetes, hogy egy gyereknek szüksége van a családja védelmére, szeretetére és támogatására. Nem ritka azonban, hogy felborul a rendszer, és a családnak van szüksége a gyerekre. Hol ér véget ilyenkor a szolgálatkészség, és hol kezdődik az önmegvalósítás? Kit nagyobb bűn elárulni: a családunkat vagy önmagunkat? A Sundance fesztivál többszörösen díjazott drámája (itthon a Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatkozó) hitelesen és szórakoztatóan beszél a siketségről és a családi kötődésről, de sajnos a megkapó történet kifejtésére egy előformázott, klisés forgatókönyvet használ. CODA kritika
Korábban a témában:

Ruby (Emilia Jones) egy átlagosnak tűnő végzős tinilány. Ugyanúgy megküzd az iskolai nehézségekkel, bullyinggal, titkos szerelemmel, mint bármelyik kortársa. De számára mindez csak a hétköznapi élet egyik fele, mert közben a családi vállalkozásban is teljesítenie kell. Hajnali háromkor kel, hogy tanórái előtt a családi halászhajón dolgozzon. Szüleinek (Marlee Matlin, Troy Kotsur) és testvérének (Daniel Durant) ugyanis segítségére van szükségük a mindennapi életben való működéshez. A család ugyanis siket és Ruby az egyetlen kapcsolatuk a halló világhoz, így túlélésükhöz a lány jelenléte elengedhetetlen. Márpedig a tinédzserkor úgy érzelmileg, mint fizikailag az elengedésről szól, így amikor a folyton éneklő lányról kiderül, hogy született tehetség, és ígéretes karrier előtt állhat, a konfliktus elkerülhetetlen. Ruby több szempontból is két világ közé szorul: korából adódóan a gyermek és felnőttkor között áll, de a siket és a halló élet is közre fogja. Kalandjai során ráébred, hogy az a túl szoros kötelék, amitől szabadulni akar, ugyanaz, ami alkotja is őt, és egészségesként legalább annyira szüksége van a családjára, mint siket családjának rá.

Ugyan a CODA nem a rendező sajátja, hiszen A Bélier család című francia vígjáték remake-je, de főként a Rubyra és a családi kötelékekre helyezve a hangsúlyt, Sian Heder értelmezésében ez kissé másképpen alakul. Ez nem egy megszokott felnövéstörténet, hiszen éppen arról szól, hogy főszereplőjének mindig is felnőttként kellett funkcionálnia. Egészen pici korától ő tolmácsolt szüleinek, úgy a kocsmában, mint az urológusnál vagy a vállalkozás ügyeinek intézésében. Ez tehát inkább egyfajta leválástörténet, bár tény, hogy mindent tartalmaz, amit egy coming-of-age film megkövetel. Mégis, a Sundance filmfesztiválon négyszeresen díjazott filmje közel sem hibátlan, ugyanakkor vitathatatlan érdemei miatt mégis szerethető.

Majdnem újszerű például, az inverz felnőtté válás gondolata. Mivel Rubyra látszólag nagyobb szüksége van a családjának, mint fordítva, jobban láthatóvá válik az önállósodás nehézsége. Logikusnak tűnik, hogy egy lány, aki mindig is az önállóságra gyakorolt, igazából már végig is járta az elengedés lépéseit, mégis óriási kihívás számára, hogy definiálni tudja magát családja nélkül is, hiszen családja sem képes definiálni magát (sem semmi mást) nélküle.

Emellett érdekes és elgondolkodtató párhuzam fedezhető fel Rossiék kommunikációs képtelensége és a halász szövetség elnyomása között. Miközben ők nem tudnak szót emelni (se szó szerint, se átvitt értelemben), a rendszer folyton el is hallgattatja őket. Jelképes értékű ezért, mikor korlátaikon áttörve végül fellépnek ez ellen, és hallatva a hangjukat nem csak magukat, de a szakszervezet megalapításával másokat is ösztönöznek. Emlékezetes a karakterek (akiket meglepő módon valóban siket színészek játszanak) közötti kapcsolat ábrázolása, amely végtelenül érzelmes, de a humort jól adagolva mégsem érzelgős. A folyton egymást heccelő, de a hendikepből adódóan extrémen kötődő család, akik csak egymásra számíthatnak, a film legértékesebb része.

A dráma másik nagy erénye, hogy alapötlete és története szinte egyedi: valóban ritkán foglalkozik Hollywood a túl hamar felnőni kényszerülő gyerek témájával. Különösen nem úgy, hogy mindezt egy szerető, szinte baráti alapokon nyugvó családi környezetbe helyezi, amely jócskán megnehezíti az egyértelmű véleményalkotást mind Ruby, mind a néző számára. A leválást nem katalizálja sem bántalmazás, sem az elhagyatottság érzése, csupán a felnőtté válás természetes folyamata. Ez pedig mindenképp díjazandó, hiszen így észrevétlenül is megvalósul az érzékenyítés: hiteles, hallóként is átélhető képet nyújt a siketek világáról, nehézségeiről, miközben a karakterek szerethetősége miatt empátia ébred a befogadóban.

De az a nézettségi többlet, amivel a tömegfilm katregória kecsegtet, a CODA-tól elég nagy árat követelt: a könnyebb fogyaszthatóság sajnos egy igen sablonos filmet eredményezett. Abból az újszerűségből, ami a fabulát átitatja, sajnos a szüzsére már szinte semmi nem maradt. Klisékből és sablonokból épül a cselekmény, akár bingozhatnánk is a zsáner bevált elemeivel, jónéhány ugyanis megjelenik belőlük. Itt van például az első szerelem lazán felskiccelt kibontakozása (félénk közeledés-esetlen ismerkedés-első konfliktus-beteljesülés), megkapjuk továbbá a szigorú, de végsőkig támogató tanár karakterét (Eugenio Derbez), aki egyszemélyben a komikus karakter funkcióját is betölti. Láthatjuk még az (életszerűtlenül) linerárisan alakuló iskolai előadás bemutató fejlődés-montázst, és a kiszámíthatóan akadályoztatott továbbtanulási szálat, ami pedig egy igen nyilvánvaló, bár kétségtelenül érzelmes végkifejletbe vezet. Ez a prediktivitás egy egyszerű családi film esetében a produkció végét jelentené, de nehéz eltekinteni attól, hogy a CODA érzékeny témaválasztása miatt valóban értéket képvisel, nem mellesleg pedig szórakoztat (még ha sokszor primer altesti poénokkal teszi).

A tény, hogy a CODA egy francia film remake-je, ami jobban meglátszik a kész művön, mint kellene. Más esetben ez a film lehetne egy keményvonalas dráma, hiszen az alapszituációban minden adott hozzá és fontos is lenne foglalkozni a témával. Esetleg igényesebb, önreflexívebb humorral egy remek dramedy is kerekedhetett volna belőle. De a klisékkel és kiszámíthatóságokkal kikövezett út végül inkább egyfajta családi film irányába vezetett, ami azonban még magyarázatként, vagy jobbhíján kifogásként is szolgálhat a sablonossághoz. Az USA (jó szokásához híven) a külföldi filmből ezúttal is egy, a saját nagyközönsége által könnyen fogyasztható tömegfilmet készített, ahogy erről egy korábbi cikkünkben is beszéltünk már.

Hollywood halott és élvezi
A vélemény, mint tudjuk, olyan, mint a popó: mindenkinek van, de nem mindenkié érdekel mindenkit. Most azonban, hogy az enyémre (mármint a véleményemre) kíváncsi néhány kolléga, megragadom az alkalmat, és néhány adat segítségével fejtegetem azt, hogy miért halott a szebb napokat látott Hollywood, és hogy mi van a halál után.

Ez magyarázhatja talán a CODA egyébként kiváló ötletének kissé felszínes, már-már közhelyes feldolgozását. Innen megközelítve azonban jól teljesít a film, mert egy tinédzser, csakúgy mint szülei számára, könnyen érthető és szórakoztató, illetve mivel az Apple TV+ forgalmazza, sokkal nagyobb közönséget érhet el és érinthet meg.

A Sundance-kedvenc tehát egy igazán értékes filmötlet, nemes céllal, és szórakoztató karakterekkel, de pont attól a könnyen emészhetőségtől, amivel – a nemzetközi forgalmazó jóvoltából – nagy tömegek által lesz elérhető, mégsem tud igazán kiemelkedni a tömegből.

CODA. amerikai-francia zenés dráma, 111 perc. Premier: 2021. augusztus 13. Hazai bemutató: 2021. szeptember 11. Forgalmazza: Apple TV+. Értékelés: 6,5 éneklő raptor

A CODA teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.