Film

Ezt láttuk a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon

A COVD-világjárvány után mondhatni kiéhezik az egyszeri filmrajongó egy minőségi, jobbnál jobb filmeket elhozó filmfesztiválra. A szeptember 10-18. között tartott, 17. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál gond nélkül vette az akadályt, és elhozta a rangos fesztiválok legjobbjait, miközben a hazai filmek legjobbjairól se feledkezett meg. Aki ebben a két hétre lelátogatott Miskolcra nem jöhetett el rossz filmélmény nélkül. Íme a 17. CineFest filmfesztivál számunkra legemlékezetesebb alkotásai.
Korábban a témában:

Méhkas (Hive)

Gyomorszájba rúgással kezdett az idei Cinefest. Blerta Basholli a 2021-es Sundance Filmfesztiválon bemutatott filmje a délszláv háborúk idejébe viszi nézőjét, azon belül is egy kis koszovói faluba, Krusha e Madhe-ba. A háború súlyosan megtépázta a falu lakóinak életét, számtalan férfit, nőt és gyermeket hurcoltak el, vagy lőttek a közeli folyóba, vagy egy jelöletlen tömegsírban fekszenek valahol Szerbiában – senki se tudja, és ez a tudás nélküli állapot szorongat mindenkit. A gyászba és a napról napra élésbe belefásult falu nem nézi viszont jó szemmel, hogy Fahrije, akinek férjét szintén elhurcolták, új életet kezd: megtanul vezetni, amiből tud, pénzt csinál, és megpróbál egy ajvár manufaktúrát beindítani.

A nem mellesleg igaz történeten alapuló Méhkas mindent vitt a Sundance-en: Elnyerte a legjobb film-, a legjobb rendező- és a közönség díját is. Valahol nem véletlenül, hiszen számos szinten hordoz a film fontos és ma szívesen látott üzenetet. Európai filmeket ismerve rögtön felidéződnek olyan balkáni filmalkotások atmoszférája, mint az Eső előtt vagy a Cigányok ideje. A koszovóiak szenvedései kapcsán olyan művek is felidéződhetnek, mnt A szép falvak szépen égnek, ám Basholli kevésbé direkte beszél a háborúról (egy-egy tüntetés vagy folyónál gyászoló jelenettől eltekintve), mint az említett filmek. Az ő figyelmét Fahrije-n keresztül két dolog köti le: a gyász feldolgozásának olyan módja, amely nem illik bele a közösség által elfogadott formába, és egy nő kitartó útját saját önállósága felé. Utóbbi némileg kiszámítható, a hasonló témájú amerikai filmeket idézi meg szerkezetében, viszont a gyászfolyamat bemutatása, az erőszakos érzelem elnyomásától, a céltalan várakozáson át a sírást jelentő katarzisig érzelmileg megrázó és őszinte.

Külön falka

Mozipremier: 2021. szeptember 30.

Kis Hajni első nagyjátékfilmje a CineFest egyik legjobban várt és ünnepelt filmje lett: teltházas premier, ötperces vastaps. De mindez megérdemelten, ugyanis Kis filmje giccs, a hollywoodi filmek patika mérlegen kimért érzelmes jelenetei nélkül képes szívhez szóló lenni.

A történet egy apa-lánya egymásra találásról szól, kifejezetten magányos, kiközösített figurák szemszögéből. Tibort (Dietz Gusztáv) kiengedték a börtönből, és bár kidobóként van munkája, testvérénél meghúzhatja magát, élete még sincs sínen. Erőszakos jelleme miatt folyton bajba sodorja magát, ismerősei inkább szabadulnának tőle, egy elhallgatott titok miatt pedig kislányát, Nikit (Horváth Zorka) sem keresi. A tizenkét éves kislányt nagyszülei nevelik, akik nem tudják kordában tartani a lány vadóc természetét. Ám valahogy Niki sem találja a helyét az iskolában, sem pedig otthon, így a mama tiltása ellenére felkeresi édesapját.

Kis Hajni első nagyjátékfilmje bárki számára maradandó, katartikus filmélményt nyújt. Szereplői élők, könnyű azonosulni velük, ezért a puszta szimpátia elég ahhoz, hogy izguljunk értük. Élethelyzetük sem mindennapi, tartogat elég izgalmat a központi kérdés, hogy vajon apa és lánya egy család lehet-e. Emellett pedig számos képi és zenei eszköz segíti kitárni a film világát, érzelmi vetületét, és legvégül talán nyitottá tenni a nézőt. A filmről bővebben is írtunk.

Családegyesíteni itthon is csak giccs nélkül érdemes - Külön falka
A Külön falka nem a börtön viselt apa miatt érdekes, hanem azért, ahogyan elfeledteti velünk, kit is nézünk.

A feleségem története

Mozipremier: 2021. szeptember 23.

Az Oscar-díjra jelölt Enyedi Ildikó legújabb filmje a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában debütált, itthon pedig a CineFest zárófilmjeként volt látható először. A Füst Milán regényéből készült adaptációnál elegánsabb lezárást pedig aligha kaphatott volna a miskolci fesztivál.

A rigorózus hajóskapitány, Störr Jakab (Gijs Naber) és a kifinomult, játékos, szeszélyes francia lány, Lizzy (Léa Seydoux) hullámvasútszerűen változó szerelmi kapcsolatát bemutató film szinte mindent a színészek jelenlétére bíz. Seydoux minden rezdülésével kiválóan eleveníti meg a pajkos, de kiismerhetetlen Lizzyt, aki mellett Naber játéka könnyen tűnhet egysíkúnak vagy enerváltnak – ami persze merev, szálkás karaktere sajátjának is tekinthető. Kettejük dinamikája pedig olyan összhangot eredményez, amit még a film majd’ háromórás játékidejében is öröm nézni – akár pattanásig feszült drámaiságról, akár bensőséges szenvedélyességről van szó. A szereplők (főleg Störr) személyiségjegyeire jól reflektáló, áthallásos képek, a gyakran hosszan kitartott snittekben fényképezett festményszerű képkompozíciók, a meleg, meghitt hangulatot árasztó fényelés, és a díszletek részletgazdagsága pedig vizuálisan is szép élményt eredményeznek. Azonban a film egészét tekintve vitatható lehet, hogy az örökérvényűnek ható féltékenységi történet központi témái mennyire maradnak relevánsak és aktuálisak jelenünkben, ebben az alapvetően szép, de túlságosan is általánosságra törekvő hangnemben fogant adaptációban.

Titán (Titane)

Mozipremier: 2021. október 28.

Julia Ducournau második mozifilmje úgy nyerte meg a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját, hogy valójában semmilyen tekintetben sem finomkodik. Az extremitásokig tolt, erőteljesen retinába égő grafikus szexualitás- és erőszakábrázolás mögött felsejlő gondolatiság azonban hetekre, hónapokra képes ellátni csámcsognivalóval a bizarr, groteszk, számos interpretációt megengedő filmek kedvelőit.

Ducournau ezúttal is hasonló motívumkészlettel dolgozik (sőt, belterjes easter eggekkel is), mint tette azt a nem kevésbé felkavaró Nyers esetében, ám jóval rejtettebb jelentésrétegekkel vértezte fel a gyerekkori autóbalesete után a fejébe ültetett titánium implantátummal élő Alexia (Agathe Rousselle) történetét. A fémhez, különösen az autókhoz szexuálisan is vonzódó, mások fájdalma és halála iránt közömbösnek bizonyuló lány egy sorozatgyilkosságba torkolló este után kénytelen menekülni a törvény elől. Rejtőzködéséhez pedig először fájdalmas testi átalakuláson kell átmennie, hogy sikeresen bújjon egy régóta eltűntként nyilvántartott fiú bőrébe. Ha pedig nem akar lebukni a benne fiát felismerő tűzoltó (Vincent Lindon) előtt, akkor nem csak valós személyazonosságát, de egy gépjárművel elkövetett, védekezés nélküli együttlét utáni transzhumán terhességet is lepleznie kell.

A magát kezdetben erős Karambol áthallásokkal tarkított cronenbergi testhorrornak, majd identitáskérdésekkel foglalkozó pszicho-thrillernek tűnő Titán egy csavarral a szeretet (újra)felfedezéséről is szól, miközben nem spórol az extrém fekete humorral, és a zavarbaejtő, megdöbbentő, húsbavágó freak show jellegű momentumokkal sem. (Hamarosan bővebb kritikával is jelentkezünk.)

Természetes fény

Mozipremier: 2021. szeptember 16.

Nagy Dénes első nagyjátékfilmjét, a Természetes fényt a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst medve-díja óta nagy várakozás előzi meg itthon. Filmfesztiválos körútjáról hazatérve – először a CineFestre, majd a magyar mozikba – egy tabufeszegető, lírai filmet láthatott a nagyérdemű, ami viszont biztos, hogy nem való mindenkinek. A klasszikus háborús vagy történelmi filmeket keresők nem feltétlen találják meg számításaikat a Természetes fényben, de pont ezért érdekes, és mindenképp megnézésre ajánlott film.

Nagy Dénés magára vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy nagyjátékfilmen viszi a nézőt a magyar történelem nem túl kellemes területére: A második világháború idejére, 1943-44 között a fronton harcoló alakulatok mellett csaknem százezer magyar katona teljesített szolgálatot a keleti front mögött megszállt területeken, dezertőrök és partizánok után kutatva. Az eseményekbe egy magyar katona, Semetka István (Szabó Ferenc) szemszögén keresztül nyerünk betekintést, pontosabban a fronton töltött nyolc hónapjának három napjába. Ez a rövid idő elég is ahhoz, hogy a film kifejtse a főbb témáit. Azt, hogy a ma már hősökként tisztelt katonák vajon mennyire vágytak az egészre, meg tudunk-e néző és magyarként birkózni a történelmi emlékezettudatunk elé állított tükörrel, és hogy a háború, az embertelen körülmények meddig tartják meg az emberséget valakiben, még ha az egy olyan valaki, mint Semetka. Lassú folyású, lírai film, amely hangulatával, atmoszférájával mesél sokat, nem pedig konkrét cselekményével.

A magyar katonák hősiességéről nem csak pátoszosan lehet jól mesélni
A Természetes fény bátran vállalja, hogy a magyar hadsereget nem hősi pátoszban, hanem erőszakos megszállóként mutatja be.

Kilakoltatás

Fazekas Máté debütáló rendezése, amelyben egy magányos öregasszony vív elkeseredett küzdelmet, az őt kilakoltatni érkező végrehajtóval, megadja a választ arra a kérdésre, hogy mi történik, ha a megállíthatatlan erő a magyar jogrendszerben találkozik a mozdíthatatlan tárggyal: mindenki veszít. Előbbi elmozdul, utóbbi pedig azt is megbánja, hogy valaha mozgásba lendült.

A címben foglalt kilakoltatás így tulajdonképpen egy olyan harc, amelyhez ugyan senkinek sem fűződik érdeke, a magyar szociális-ellátó és intézményrendszerek hiányoságai (na meg egy azokat kihasználó gazember) miatt mégis elkerülhetetlen. Bár a neten “vígjáték”-ként tüntetik fel, mert helyenként valóban vicces, ám fontos leszögezni, hogy a stáblista alatt nem fogunk már kacagni. A lezárás ugyanis épp olyan kijózanítóan keserű, mint amilyet a film – a valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodott – gyakorlatilag megoldhatatlan alapkonfliktusa megkíván. A Kilakoltatás nem pusztán egy aktuális, feszes, és jól eljátszott, és a maga abszurd/tragikomikus módján vicces „thriller-szatíra”, hanem egy sokoldalú, gyakran legegyszerűsített (jó lakó, gonosz kilakoltató), ám nagyon is releváns társadalmi probléma hiteles és empatikus feltárása.

Az év egyik abszolút meglepetése. Remélhetőleg mielőbb széles(ebb) körű moziforgalmazásban is láthatjuk.

Almák (Μήλα)

A karrierjét Yorgos Lanthimos oldalán kezdő Christos Nikou első rendezését sokan pandémia-filmként emlegetik. Ez a megjelölés hírverésnek tökéletes, hiszen a film cselekményét valóban egy pandémia (amely során az emberek elvesztik az emlékezetüket) alakítja, és a sors véletlen szeszélyéből kifolyólag bemutatni is épp egy világjárvány idején sikerült (noha már hat éve megszületett az ötlet). Noha egyes elemei – a veszteség után hogyan lépsz ki a világba, hogy újra kezd az életed – valóban egészen jól rímelnek a Covid utáni világban történő alkalmazkodásra, ám  az Almák valójában gyász (akár a szakitás) és túllépés filmje.

A szinopszisban olvasható sci-fi jelző enyhe túlzás, az Almák ugyanis „tipikus” szerzői-fesztiválfilm. Lassú tempóval, kevés dialógussal mesél. Néha utat nyer az üdítően száraz humora, de sajnos nem elégszer. Az Almák nem rossz film: empatikus, azonosulható, időszerű (egy kis közösségi médiás fricska is érezhető benne), ám sajnos messze nem elég bizarr és stílusos ahhoz, amit az alapötlet igényelne, és hogy hosszú távon, részleteiben is emlékezetes maradjon. Érezhetően egy első-filmes alkotó munkája, akinek még nincs saját, kiforrott kifejezésmódja, emiatt pedig nemcsak a film humora, de az egész prezentáció kissé száraz. Noha ez esetben a „fesztivál filmes megoldások” (mint a “szűkös” 4:3 képarány) szolgálják a tartalmat, mégis hiányzik az igazán egyedi, markáns stílus. Ettől eltekintve viszont egy egészen érdekes és részleteiben újszerű alkotás.

Quo Vadis, Aida?

Valószínűleg a fesztivál-program legfontosabb filmje.

Letaglózó, kijózanító, döbbenetes, felháborító és végtelenül elkeserítő krónikája az elmúlt három évtized legsúlyosabb, Európában elkövetett emberiség ellenes bűntettének, a Srebrenicai mészárlásoknak. Jasmila Žbanić rendezése végig hihetetlenül feszült, ahogyan elkerülhetetlenül, vég nélkül halad, ám dacára a téma eredendő kegyetlenségének, sosem esik az öncélú brutalitás, erőszak és nyomor-pornó csapdájába. Nem is kell.

Az eseményeket a civilek szemszögén keresztül bemutató film tökéletesen ragadja meg azt a kilátástalan reménytelenséget, amelybe a lakosság került. Azt a kínzó tehetetlenséget, hogy nincsen lehetőséged dönteni a sorsodról, és bármit is tesszel, az sem elég, hogy megvéd a családodat, ha a „nagyok” nem akarnak veled foglalkozni. Žbanić filmje ugyanis nem pusztán a gyilkosságokat elkövető szerbeknek – akik társadalmi szinten a mai napig hajlamosak eltussolni az eseményeket –, de az ENSZ-nek is igen kellemetlen. Akik, gyakorlatilag hagyták, hogy kiirtsák egy olyan város férfi lakosságát, aminek a védelmére felesküdtek. A Quo Vadis, Aida? a valaha készült egyik legerősebb „trauma-feldolgozó film”, leszámítva, hogy egy ilyen méretű traumát valójában sosem lehet feldolgozni. Žbanić rendezése nem csupán azért időszerű, mert szembe néz a nyugati hatalmak külpolitikájának egyik legnagyobb szégyenfoltjával, hanem sajnosan azért is, mert egy olyan világban élünk, ahol egyáltalán nem kizárt, hogy ilyesmi újra megtörténhessen. Legalábbis nehéz nem párhuzamot vonni az USA-NATO afganisztáni kivonulása, és az ENSZ csapatok Srebrenicai viselkedése között. Ami pedig legalább olyan erős, mint a téma és a rendezés, az Jasna Đuričić fő/címszereplő játéka. Abszolút az év egyik kötelező filmje.

Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (Babardeala cu bucluc sau porno balamuc)

Sokmindenért jó filmfesztiválokra járni, de számomra a fő ok talán az, hogy olyan egyedi és friss filmélményekkel találkozzak, amelyek kirángatnak a komfortzonámból. Amelyek meglepnek, sokkolnak, felháborítanak vagy egyszerűen csak belém fojtják a szót. Ilyen alkotás Radu Jude (Aferim) új rendezése, a sex-videóját véletlenül az internetre feltöltő tanárnő fegyelmi tárgyalását elmesélő, már címében is elsőosztályú Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban, amely kétségkívül az év legvadabb, legegyedibb, legőrültebb és legemlékezetesebb filmje.

Egy abszolút páratlan, totálisan öntörvényű, és mindenféle kommersz biztonsági játéktól mentes, teljesen elmeroggyant filmélmény. A (konkrét) házipornóból, előbb Bukarest utcáinak bizarr mindennapjait bemutató szoció-dokumentumfilmmé, majd egy erősen szatirikus montázzsá, végül pedig egy elképesztően vicces (és egyben egészen fájdalmas) tragikomédiává avanzsáló alkotás az elmúlt évek egyik legerősebb korrajza.

Döbbenetesen pontos leképezése annak a hétköznapi, lassan mindent eluraló őrületnek, ami körülvesz minket. Elképesztő pontosan mutat rá a társadalmunk képmutató kettőségeire, és arra, hogy tulajdonképpen az egész társadalmunk nem más, mint egy hatalmas Monty Python geg. Tesszi ezt mindenféle modoros, komolykodó megmondás nélkül. Profán, gátlástalan és letaglózó szembesítés. Bár roppant elkeserítő képet fest rólunk, még is kénytelennek vagyunk rajta nevetni. Bár román film, annyira ismerősek benne a helyzetek (vagy éppen az utolsó harmad vitájának “érvei”), hogy ha szinkronos lenne, szinte joggal hihetnénk, hogy itthon készült. A lehető legnemesebb értelemben vett polgárpukkasztás, ami bár szinte minden szegmensében megbotránkoztató és pofátlanul profán, mégsem öncélú. Hiszen a végén kénytennek vagyunk felismerni: nem is a film sokkolt minket igazán, hanem a valóság, amiben élünk.

Az igazság bajnokai (Riders of justice)

Mozipremier: 2021. október 28.

Mads Mikkelsen neve mostanra összekötődött a minőség és színvonal érzésével, nem véletlenül. Az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek után ezúttal egy egyszerre üde, mégis komor filmmel gazdagította többek között a Cinefest kínálatát is.

Markus (Mads Mikkelsen) és lánya, Mathilde (Andrea Heick Gadeberg) magukra maradnak, miután az édesanya egy véletlennek tűnő vonatbalesetben életét veszti. Miközben a lány befelé fordulva, felsőbb erők segítségében keresi a válaszokat, addig a katonaként szolgáló apa inkább a bűnösöket keresi, a baleset ugyanis egy nagyobb terv része, melynek az apa, hogy végtelen dühét enyhítse, a végére akar járni. Ehhez maga köré gyűjt egy szedett-vedett, őrült zsenikből álló csapatot, akik azon túl, hogy segítenek neki felgöngyölni az ügyet, jelenlétükkel akaratlanul a gyászfeldolgozást is megkönnyítik az árván maradt családnak.

Véletlenek, Isten-kérdés, egy lopott bicikli és egy Mads Mikkelsen. Talán meglepő, de ez a randomnak tűnő szelekció egy igazán jó, nem csak szerethető, de elgondolkodtató elegyet képez. Az igazság bajnokai egyszerre véres bosszúfilm és a lélektani dráma, amit némi skandináv fekete humorral fűszerezve olyan mozit kapunk, amely újabb érvnek tekinthető az európai filmek mellett, még hollywoodi vetélytársaival szemben is.

CODA

Premier: Elérhető az Apple TV +-on

A Sundance fesztivál négyszer díjazott filmje – itthon a Cinefesten debütált – érzékeny, szórakoztató mivolta miatt még úgy is nehéz nem szeretni, hogy messze nem hibátlan.

Ruby (Emilia Jones) számára a tanulás és az iskolai lét  csak a hétköznapi élet egyik fele, mert közben a családi vállalkozásban is teljesítenie kell. Hajnali háromkor kel, hogy tanórái előtt a családi halászhajón dolgozzon. Szüleinek (Marlee Matlin, Troy Kotsur) és testvérének (Daniel Durant) ugyanis segítségére van szükségük a mindennapi életben való működéshez. A család ugyanis siket és Ruby az egyetlen kapcsolatuk a halló világhoz, így túlélésükhöz a lány jelenléte elengedhetetlen. Márpedig a tinédzserkor úgy érzelmileg, mint fizikailag az elengedésről szól, így amikor a folyton éneklő lányról kiderül, hogy született tehetség, és ígéretes karrier előtt állhat, a konfliktus elkerülhetetlen.

A CODA egyik legnagyobb erénye, hogy igazán  szerethetően ábrázolja a családi kapcsolatokat, amelytől a társadalmi érzékenyítés igénye is megvalósul. A film ugyanis hitelesen és érzékletesen beszél a siketek világáról, amit néhol gyengébb, de alapvetően jól működő humorral és remek karakterekkel old meg. Üdítően újszerű a történet, a cselekmény azonban annál klisésebb és közhelyesebb. Gyakorlatilag bingozhatnánk is a coming-of-age műfaj bevált elemeivel, mert a legtöbb megjelenik itt is, így bár valóban egy élvezhető, de kissé zavaróan kiszámítható alkotást kapunk.

Hallasd a hangod, akkor is, ha senki sem hallja - CODA
Egy siket család halló gyermekére ironikus módon zenei karrier vár. De ezt a mozit viszont sajnos már láttuk. Coda.

Az összeállítást készítette: Laki Péter, Pongrácz Máté, Rudas Dorka és Scheirich Zsófia

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.