A DC képregényes univerzum nemcsak a Sandman történetét köszönheti Neil Gaimannek, a brit képregényzseni ugyanis olyan ikonikus szuperhősök történetével is eljátszott már nem mindennapi karrierje során, mint Batman, Superman vagy éppen Zöld Lámpás. Ennek az együttműködésnek a csúcspontjait mutatja be a Fumax kiadó gondozásában megjelent Neil Gaiman DC-univerzuma című kötet, amely rávilágít, hogy még a leginkább fősodorbeli szuperhősök kalandjaiba is lehet váratlan fordulatokat csempészni. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Már a hatvanadik életévét tapossa Neil Gaiman, akit legtöbben a Sandman képregénysorozat és az Amerikai istenek megalkotójaként ismerhetnek. A főleg a regények, képregények, forgatókönyvek és novellák készítésével foglalkozó művész azonban nem a Sandmannel kezdte meg közös útját a DC-vel. Képregény forgatókönyv-írói munkásságának kezdete szintén a nyolcvanas évek második felére tehető, amikor Dave McKean grafikussal két független sorozatot jelentetett meg (Violent Cases és Signal to Noise) és megkezdődött együttműködése a DC Comics kiadóval.
HIRDETÉS
A közös munka során rengeteg emlékezetes történetet alkotott, ennek állít tanúbizonyságot a Fumax kiadó gondozásában megjelent Neil Gaiman DC-univerzuma című kötetben. Bár Gaiman sikerei elsősorban a Sandman képregényeknek köszönhető, a DC klasszikus szuperhősös világára is nagy hatással volt a képregényíró, ezt mutatja be a több mint 200 oldalas gyűjtemény. A kötet diverz skálán gyűjti össze az alkotó és rajzolótársainak munkáit mind narratív, mind rajzstílus tekintetében: a szkeccsrjazoktól kezdve a kiforrott grafikákig, a néhány kockás vicceskedéstől a több felvonásos spirituális drámáig. A képregényválogatásban összesen hét történet kerül bemutatásra, mely során kezdetben inkább a gonosztevőkra, később pedig a hősökre helyezik a hangsúlyt. Megismerhetjük Méregcsók, Joker, Pingvin, KétArc és Rébusz eredetét is, majd néhány kisebb történettel megszakítva Superman és a Zöld Lámpás, valamint Batman történeteit követhetjük végig.
Valamennyi történet a denevérember köré csoportosul, de szerencsére nem ő van folyamatosan a középpontban. Még a kötet utolsó darabjában, ahol Batman temetésen gyűlik össze a barátok és az ellenségek sora, a gonosztevők szempontjából mesélik el a Batmannel történt végső összecsapásukat. A „Mi történt a köpenyes igazságosztóval?” című történet kétségtelenül a kötet csúcspontja, ugyanis kielégítő lezárást ad Batman és Bruce Wayne történetének. Nem marad el ettől minőségben Superman – Zöld Lámpás sztori sem. A két hős ugyanis egy évtizedeken átívelő kaland és misztikum kellős közepén találja magát, mely során a túlvilágban is megfordulnak. A kötet egésze során sokat segítenek a történetek értelmezésében a szerző rövid kommentárjai, melyek feloldják az egyes cselekmények kánontól eltérő furcsaságait, és tulajdonképpen rendbe rakja az idővonalat.
A kötet másik nagy erőssége, hogy nemcsak a fősodorbeli hősökről és antihősökről tudott érdekes történetet bemutatni, hanem a kevésbé népszerű karakterekről is. Jó példa erre a számomra korábban teljesen ismeretlen Elemember (Metamorpho), akinek különleges képessége, hogy lényegében bármilyen elem tulajdonságait fel tudja venni, így akár vasmacskaként is le tud fékezni egy hajót, vagy Nyúlánykához hasonlóan oda tud elérni, ahová csak akar, gumitestének köszönhetően.
De nem is a DC karakter képességei voltak igazán megnyerőek, hanem az a fajta nosztalgikus képregényes stílus, amivel megalkották. Tökéletesen emlékeztet ugyanis a 80-as évekbeli újságok hasábjain elhelyezett, rövid kis kockásokra. Erre rátesz egy lapáttal az, hogy van amikor társasjátékot csinálnak egy-egy kalandból, vagy épp az, amikor az Elememberért rajongó gyerekek képeit vágják be egy-egy kockára.
A Neil Gaiman DC-univerzuma kötet egy gyönyörű szerelmes levél az alkotótól a képregényes kiadó műveinek, ugyanis egyszerre megidézi annak csúcspontjait, de nem fél megemlékezni a kevésbé nagy karriert befutó karakterekről se.
Az viszont biztos, hogy minden egyes képkockából, minden egyes betűből érződik, hogy Gaiman úgy ismeri a DC karaktereket- és a világukat, mint a tenyerét. Ezt az a fajta magabiztosság is mutatja, hogy rendkívül sok szemszögből volt képes megközelíti a hősök és az antihősök kérdéskörét. Egyrészt bemutatja, hogy bár a társadalom nagy része tart, vagy egyenesen retteg a bűnözőktől, valahol mégis pont az ő figyelmük hatására tudnak fennmaradni. A rendszerrel való hadakozás ugyanis valahol minden emberben kódolva van, és azzal bizonyos szintig szimpatizálunk.
Mert hát ki ne tudna lelkesülni Joker vagy épp Rébusz rendkívül stílusosan előadott gaztetteiért?
Gaiman emellett azzal a gondolattal is eljátszik a DC-gyűjtemény során, hogy szuperhősök természetesen csak a képregények kockáin léteznek, a való életben nem. Az ember viszont mindent megpróbál mímelni, miért pont a szuperhősök maradnának ki ebből? Erről szól a kötet egyetlen fekete-fehér története, ahol Joker és Batman színészként csap össze – kicsit kifigurázva ezzel az egész műfajt.
Neil Gaiman tehát nem mindennapi karriert tudhat maga mögött: munkáival bizonyította, hogy csakúgy a Marvel, mint a DC képregényhősök világát betéve tudja. Legnagyobb teljesítménye mégis a modern mitológiai történet, a Sandman, amiből hamarosan sorozat is készül. És hogy visszatér-e még valaha a fősodorbeli hősökhöz az alkotó? Az egyelőre a jövő zenéje.
