Film

Korszakjáró ügynök egy korszak végén: Szembenézni James Bond sötét múltjával

James Bond az angolszász kultúra talán legismertebb ügynöke, aki egyfajta macsó, sztereotip férfi szuperhősként küzd a világ megmentéséért. Raymond Chandler amerikai író egykor kijelentette: „Minden férfi James Bond akar lenni, és minden nő vele akar lenni”. A legtöbb vele kapcsolatos történet a klasszikus tündérmesék egyszerű narratív ívét követi, függetlenül attól, hogy közben milyen módon próbálták megcsavarni a sztorit: a jóképű, sármos hős a nemes cél érdekében legyőzi a legtöbbször csúfságáról, deformitásáról felismerhető gonoszt, útközben pedig különösebb erőfeszítések nélkül magáévá teszi a „hercegnő szépségűnek” megfeleltethető nőt. Bond ma már elavult, sokszor veszélyesen általánosító világa azonban több fordulatot is vett az elmúlt két évtizedben, a Daniel Craig által alakított „hős” pedig nem csak, hogy valódi érzelmeket is kimutatott már, hanem szerelembe is esett. A Nincs idő meghalni pedig rávilágít arra, hogy Bond alakulhat a korszellem szerint úgy is, hogy nem veszíti el önmagát. A James Bond imidzs elemzése, spoilerekkel a Nincs idő meghalni c. filmből.
Korábban a témában:

James Bondot Ian Fleming 1952-es regényében, a meglepő módon csak 2006-ban megfilmesített Casino Royale-ban tárta az olvasók elé – már ami a „kanonizált”, Eon-produkciós Bond-filmeket illeti. Fleming, aki a második világháborúban tengerésztiszt és hírszerző is volt, Bondot egyrészt imádott testvéréről, Peterről, másrészt a karrierje során megismert ügynökökből és katonákból gyúrta össze, az eredmény pedig annak a maszkulin csodaembernek a váza, akit most már 25 alkalommal vittek vászonra. A Daniel Craig-féle, aktuális értelmezése a karakternek azonban merőben eltér elődeitől, ellentmondásos, de mégis fontos módon.

Balra: Ian Fleming rajza James Bondról, jobbra: Peter Fleming, Ian testvére és Bond egyik ihlete

A Bond-filmek kontinuitása egy kiemelt tényező a figura alakulásának megértéséhez. A különféle adaptációkban Bondot több ideig játszotta egy adott színész, bár az epizódok között alig volt kapcsolat, maximum pár utalással találkozhattunk. 2006 óta Craig viszont egy folyamatos narratívának a része, ahol a vele forgatott összes, öt film – beleértve a legújabb, nemrég debütált Nincs idő meghalnit – összefügg. A cselekmény ebben a formában nagyobb érzelmi töltettel bír, valódi tétet biztosít a karakter számára, és több teret enged kibontására, nem beszélve arról, hogy egy olyan változási ív követhető végig, ami, még ha kicsit is, de leköveti a társadalom aktuális alakulását és lelkiállapotát.

Bond és a “női” nem

A Daniel Craig-féle Bondot Neal Purvis, Robert Wade és Paul Haggis triója írta: előbbi páros 1999 óta felelős a 007-es filmek forgatókönyveiért, így Craig bevezetése előtt Pierce Brosnan utolsó két szereplését is ők vetették papírra. A korábbi Bondok sztereotip, jólfésült, jólöltözött angol „úriemberek” voltak, akik ravasz észjárásukkal és frappáns megnyilvánulásaikkal kerekedtek felül ellenségeiken, illetve csábították el az útjukba kerülő nőket. Craig, ahogy a Judi Dench által életre keltett M fogalmazott az egyik epizódban, „szike helyett inkább egy tompa, ütős tárgy”: egyfajta faltörő kos, aki fejjel rohan a falnak, és előbb üt, aztán kérdez. Minden egyéb szempontból azonban megegyezett elődeivel, bár állatiasabb, durvább, nyersebb módon. Stílusából viszont nem lehetett volna arra következtetni, hogy meglepő módon ezúttal egy valódi érzelmekkel is bíró ügynökkel lesz dolgunk; a Casino Royale már elindította a karaktert ezen az úton.

Bond-lányok egészen Vesper Lyndig

A Bond-filmekben 79 (!) „Bond-lánnyal” jön össze a főszereplő, akik közül összesen három alkalommal esett csak szerelembe. A kém számára a nők ugyanolyan eldobható eszközök, mint bármely frappáns kütyü vagy méregdrága autó, amivel felszereli az MI6: hol az ellenséghez férhet közelebb általuk, hol csupán örömteli időtöltésként szolgálnak, hol ők maguk a „gonoszok”. Volt azért a Craig előtti éra nőfaló Bondjai között is kivétel: 1969-ben, az Őfelsége szolgálatában című filmben a színészi tapasztalattal nem rendelkező modell, George Lazenby játszotta el a brit karaktert, aki a cselekmény során beleszeret Teresa di Vicenzo grófnőbe (Diana Rigg). Bond és di Vicenzo össze is házasodnak, de a Telly Savalas által életre keltett Erns Stavro Blofeld végez a kém kedvesével. Bár a filmet a maga idejében vegyesen fogadták, az elmúlt évtizedek során sokkal elismertebbé vált, többek között azért, mert egyrészt sokkal realisztikusabb, másrészt talán a regények leghűbb feldolgozása. Ez az adaptáció azért is érdekes, mert Lazenby csupán itt játszotta el Bondot, és Peter R. Hunt sem rendezett többször a szériában. Blofeld bőrébe később Christoph Waltz bújt a 2015-ös Spectre – A Fantom visszatérben – pont abban a kontinuitásban, ahol Bond ismét szerelembe esik.

A 2006-os, már említett Casino Royale-ban Craig Bondja megismeri Vesper Lyndet, akit Eva Green keltett életre. Lynd egyáltalán nem egy hagyományos „Bond-lány”, és nem is ugrik úgy az ügynök karjaiba, mint megannyian előtte.

Természetesen ez az epizód sem mentes a kellemetlen, a férfiak fantáziájában még épp hogy működő, de a való világban kevésbé életképes epizódoktól: amikor Vesper dideregve a fürdőben arról beszél, hogy képtelen lemosni a vért az ujjairól – amolyan Ágnes asszony módjára -, a 007-es nekiáll szopogatni őket. Miután Le Chiffre kínzása után Bond felébred a kórházban, Vesper már vágyakozva csücsül az ölébe, és közli Bonddal, hogy tekintetétől “újjászületik”, mire az ügynök gyermeteg vigyorral az arcán közli: “Akkor meztelennek kéne lenned.” A biztonság kedvéért Green karaktere közli a “hőssel”, hogy most már bármikor megkaphatja, később pedig könnyeivel küszködve nyugtatja meg, hogy mosolyában és kisujjában több férfiasság van, mint azokban a férfiakban, akiket eddig ismert. Bond a kanos tini-szerepet tovább játszva azt feleli: “Mert tudod, hogy mire vagyok képes a kisujjammal”. A helyzet szürrealitását az is fokozza, hogy Le Chiffre Bond nemiszervét gyötörte és püfölte hosszasan – ami a macsó imidzs egyfajta szétveréseként is értelmezhető lehetne -, az ügynök viszont – a férfiúság titánjaként -, miután magához tér, azonnal készen is áll az együttlétre – ez pedig a macsóság visszaépítése.

A sokszor bizarr, egysoros párbeszédek ellenére is valódi szerelem és kötődés alakul ki közöttük: Bond hivatását is hátrahagyja, hogy együtt élhessen Lynddel. Ez az első lépés a Nincs idő meghalniban látható Bondhoz, ahol már felelősségteljes férfivé növi ki magát, aki tényleg bármit megtenne újdonsült családjáért.

Vesper azonban kettős ügynök, és a fináléban a következményektől tartva feláldozza magát. A későbbi epizódok jobban kibontják hátterét, és azt is megtudhatjuk, hogy egy jól megszervezett zsarolás áldozata lett úgy, hogy a nő valódi szerelmével tartották sakkban – aki maga is az átverés része volt, ráadásul Blofeld parancsára. Craig Bondja tehát már az első filmben egy olyan nővel kerül össze, aki iránt nem csak, hogy valós érzelmeket kezd táplálni, hanem ráadásul ebben a felállásban ő lett eszközként használva, érzései pedig egészen a 2021-es Nincs idő meghalniig kísérik és kísértik. A Spectre-ben újból szerelemre lel, ezúttal a Léa Seydoux alakította Madeleine Swannba zúg bele, aki először szintén ellenállt Bond próbálkozásainak. A film végére elhatározzák, hogy együtt fognak élni, ennek az idillnek pedig a Nincs idő meghalni vet véget. A nő ösztökélésére Olaszországba utaznak, hogy Bond szembenézzen múltjával, és el tudja engedni Lyndet közös életük érdekében: a helyszínen azonban Blofeld támadást intéz a kém ellen, és elhiteti vele, hogy kedvese árulta el. A folyton bizalmatlan Bond nem tudja lerázni magáról ezen „szakmai ártalmát”, és elválnak útjaik: később csak öt év múlva találkoznak.

A James Bondot alakító színészek

Ezen történések fontosságához érdemes kicsit visszakanyarodni az eredeti Bondhoz: ugyan a filmek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy népszerű és elterjedt legyen a macsó, szexista kém, a könyvek karakterépítése jóval megelőzte ezt.

Ian Fleming 1958-as regényében, az Aranyujjban így ír Tilly Mastersonról, aki el merte utasítani Bond közeledéseit:

Bond arra a következtetésre jutott, hogy Tilly Masterson az a fajta lány, akinek a hormonjait összekeverték. Jól ismerte a típust, és úgy vélte, hogy ők, illetve férfi megfelelőik közvetlen következményei annak, hogy a nők szavazhatnak és létezhet a „nemi egyenlőségnek”. Ötven évnyi emancipáció után a feminin tulajdonságok kezdtek kihalni, vagy átkerültek a férfiakra. Mindkét nem puhányait mindenhol meg lehetett találni. Nem voltak teljesen homoszexuálisak, de össze voltak zavarodva, és nem tudták, hogy mik is valójában. Az eredmény boldogtalan szexuális különcök csordája – kopárok és frusztráltsággal teliek, a nők dominanciára, a férfiak babusgatásra vágytak. Sajnálta őket, de nem volt rájuk idejük.¹

Fleming Bondon keresztül fejthette ki hajmeresztő gondolatait, a regény végére pedig sikerült a legfárasztóbb hímsoviniszta fantáziát is megvalósítania: Bond ágyba vitte Pussy Galore-t, aki eddig teljesen leszbikusként volt bemutatva, az eseménynél pedig a következő dialógust olvashattuk: „Bond azt mondta, ’azt mondták, hogy csak a nőket szereted.’ A nő azt felelte: ’Sosem találkoztam még férfival korábban’.” Bond később azzal dicsekedett M-nek, hogy amelyik nő azt mondja, hogy homoszexuális, az nem találkozott még vele. Talán nem kell hosszas okfejtésbe belebocsátkozni ahhoz, hogy megértsük, mennyire káros és fárasztó az ilyen jellegű retorika – főleg úgy, ha a világ egyik legnépszerűbb karaktere legitimizálja. Az 1964-es filmadaptációban Bond könnyedén rácsap egy nő fenekére, hogy elküldje, mivel most a „férfiak beszélnek”, az említett Pussy Galore-t pedig gyakorlatilag megerőszakolja – új, keserű értelmet adva az „ellenálhatatlan” jelzőnek. Connery Bondja a “nem az nem” ismeretének teljes hiányában gyakorlatilag bevágja Pussy Galore-t a szénák közé, majd leszorítja és magáévá teszi, amit a film egyfajta “játékos küzdelemként” prezentál, ahol mindketten egymást lökdösik és dobálják.

Ennek fényében azonban még nagyobb szó, hogy a 2000-es évek elejére eljutottunk egy „érző Bondhoz”, aki nehezen tudja ugyan levetkőzni múltját, de azért képes a változásra, és nem szégyelli azt. Az film írói így néztek szembe a közkedvelt figura múltjával: nem provokációval, de fokozatos és organikus változással, ami tökéletesen illik a műfajhoz is. Columbia 167-es Casino Royale-paródiájában David Niven James Bondja meglepően találó mondatot közöl: „Elkeserítő, hogy a titkosügynök szinonimája a szexmániákus”.

Sean Connery James Bondja és Honor Blackman Pussy Galore-ja egy “gyengéd” jelenetben

Egzotikus helyek, lenézett helyiek

Ian Fleming Bondja – nem túl meglepő módon – rasszista is, ebből a szempontból is hangoztatva a korszak általános, szomorú vélekedéseit. A Goldfingerben a koreai Odd-Job karaktere karatebemutatót tart Goldfingernek, amit ez követ: „Goldfinger megfogta karja alól a macskát és odadobta a koreainak, aki izgatottan kapta el – ’Már unom ezt az állatot. Megkaphatod vacsorára’. A koreai szemei ragyogtak”. A karakter később kifejti, hogy miért csak koreaiakat alkalmaz: „A legkegyetlenebb nép a világon… Amikor nőket akarnak, Londonból hoznak az utcákról, megfelelően kárpótolják őket szolgáltatásaikért, majd visszaküldik őket. Nem valami figyelemreméltóak, de fehérek, és ennyi kell a koreaiaknak – a fehér fajt a legundorítóbb szégyeneknek vetik alá.” Persze lehetne amellett érvelni, hogy ez a rosszfiú, Goldfinger, de Bond később így fogalmaz a könyvben: „ Bond saját feltételei szerint akart életben maradni. Ez pedig azt is jelentette, hogy Odd-Jobot vagy bármely másik koreait határozottan a helyére rakja, ami Bond becslései szerint alacsonyabb pozíció volt, mint ami a majmoknak jár az emlősök hierarchiájában”. Később Odd-Jobot már lemajmozza, ami ezek szerint egyfajta feljebbhaladás a ranglétrán. Az 1962-es James Bond: Dr. No-ban – az első eonos Bond-filmben – Jamaicába utazik a karakter, ahol ottani CIA-s kontaktját könnyedén elküldi a cipőjéért – ez a jelenet még kellemetlenebb annak tudatában, hogy Jamaica akkor nyerte el függetlenségét. Az 1967-es James Bond: Csak kétszer élszben pedig japánnak „álcázza” magát bőrfestéssel, műszemhéjakkal és parókával, amiket bikinis nők helyeznek fel rá. Ironikus módon a nők verése mellett nyíltan kiálló Sean Connery alakította ezekben Bondot, illetve nemrég a Nincs idő meghalni rendezője, Cary Joji Fukunaga nyíltan kijelentette, hogy annak a kornak a Bondja gyakorlatilag erőszaktevő volt.

James Bond japánként “álcázva”

Az említett és az egyéb, megkérdőjelezhető jelenetekre reflektál az új korszakból a Spectre, amely filmtől kezdve visszatért Miss Moneypenny karaktere is, akit ezúttal a színesbőrű Naomie Harris játszott. A Brosnan-korszaktól Bond közvetlen felettesét, M-et is egy nő, Judi Dench alakította, aki minden sztereotípiát és klisét levetkőzve kemény, határozott és céltudatos figuraként még Bondot is kész feláldozni hazája és küldetése szolgálatában – amit gyakorlatilag meg is tesz. M-et az MI5 első női vezetőjéről, Stella Rimingtonról mintázták: nem véletlen, hogy Rimington 1992 és ‘96 között “regnált”, az új M pedig az 1995-ös Aranyszemben jelent meg először, és kísérte végig Bondot egészen a Skyfallig. Q is újra felbukkant, akit a nyíltan homoszexuális Ben Wishaw alakított – karaktere pedig egy elejtett mondatban a Nincs idő meghalniban már utal is arra, hogy meleg, ami egy apró, de annál fontosabb megnyilvánulás, főleg a korábbi kontextust figyelembe véve. A legújabb epizódban ráadásul a visszavonult Bond helyébe új 007-es ügynök lép: Nomi, egy szintén színesbőrű kém.

A Lashana Lynch által eljátszott karaktert ugyan nem bontották ki túlzottan, és kevésbé releváns, mint amennyire lehetett volna, mégis – annak ellenére, hogy a film második felében visszaszorul szerepe – fontos üzenet a világ számára: nem csak, hogy ez a fekete nő nem fekszik csak úgy be Bond alá, de konkrétan elérte ugyanazt a fokozatot, amit ő.

A rasszizmus elleni egyértelmű fellépést nem csak Lynch karaktere erősíti, de egyik fontos tette is: a film központi „veszélye” egy olyan, nanogépekre építő vírus, ami programozható, így a genetikai kód beállítása alapján bármilyen egyéni célpontot vagy csoportot ki lehet vele iktatni. Amikor a kialakításáért felelős egyik tudós azzal fenyegeti Nomit, hogy labor nélkül is ki tudná irtani a népét, az új 007-es egy könnyed rugással egy savfürdőbe taszítja a férfit – ami pedig egy egyszerű és ösztönszerű, de kétségtelenül fontos üzenet egy ilyen átgondolatlan és aljas fenyegetésre, ami 2021-ben már egyszerűen nem fér bele. A korábbi „hagyományokkal” megy szembe Ama de Armas karaktere is, a CIA ügynök Paloma, akivel Bond egy rövid, akciódus szegmensben találkozik Kubában. A kezdetben izgulósnak és esetlennek tűnő nő valójában egy képzett ügynök, akinek a film egyik legjobban összerakott akciójeleneteit is köszönhetjük.

A „csúfság/másság egyenlő gonoszság” klisét azonban sajnos a Craig-féle Bond-filmek  sem tudták levetkőzni. 1974-ben a James Bond: Az aranypisztolyos férfiban Roger Moore úgy győzi le a gonosz csatlóst, a törpe termetű Nick Nacket, hogy egy táskába zárja, miközben Thaiföldön a rasszista déli seriffel haverkodik. A Casino Royale-ban Mads Mikkelsen Le Chiffre-jének szeme váladékozik, a 2021-es Skyfallban a Javier Bardem alakította Tiago Rodriguez arcát egy belső merevítőváz tartja csupán össze; az új kalandban pedig Rami Malek játssza el Lyutsifer Safint, akinek heges arca árulkodik arról, hogy bizony ő itt az elmebeteg gonosz.  A 2008-as A Quantum csendje próbált kilépni ebből a sémából: Dominic Green, akit Mathieu Amalric keltett életre, semmilyen fizikai rendellenességgel nem rendelkezett, hasonlóan a Christoph Waltz féle Blofeldhez, aki a film történései során nyerte csak el „torzságát”, bár ez egyfajta visszakacsintásként is felfogható a karakter korábbi ábrázolására. Green hatalomra törő őrült terve sem volt annyira őrült vagy abszurd: a valódi bolíviai vízprivatizációt akarta kihasználni, és valljuk be, ehhez kapcsolódó „ördögi” bűncselekmények nap mint nap megvalósulnak, csak nincsenek szuperügynökök, akik megakadályoznák ezt. Ez a fajta megközelítés a regények hagyatéka, amikben a gonoszok általában Közép-Európából, illetve a szláv vagy a mediterrán térségből származnak, felmenőik vegyesek, eredetük pedig nehezen visszakövethető – sőt, gyakran csatlósaik és követőik is külföldiek. Sokszor vagy homoszexuálisak vagy aszexuálisak, ergo szinte minden szempontból ellenpontjai a maszkulin, férfiideál James Bondnak, aki tisztán brit (illetve azon belül később skót), nem vegyül külföldiekkel, mindent feltesz a haza szolgálatáért, és nem győzi elégszer hangsúlyozni és gyakorlatba ültetni macsó heteroszexualitását – persze érzelmek nélkül. Érdekes tényező ilyen szempontból Tiago Rodriguez, aki talán valódi, talán megjátszott szexuális közeledésével próbálja provokálni és kellemetlen helyzetbe hozni Bondot. Arra a felvetésére, hogy „mindig van egy első alkalom”, Bond azt feleli: „Miből gondolod, hogy ez az első alkalom?” Ez egy rövid, de frappáns üzenet, miszerint Bond számára a homoszexualitás egyáltalán nem idegen fogalom, ahogy megvetendő sem – annak ellenére, hogy ezt az oldalát korábban nem mutatták.

Lashana Lynch, Léa Seydoux és Ana de Armas

A második világháború utáni éra jellegzetessége – nem csak az irodalomban, de a politikában és a közéletben is – az ilyen fajta demonizálása mindennek, ami „idegenként” bélyegezhető meg, és ebből bőven merített Fleming is. Bond valószínűleg azért is lehetett ennyire népszerű, mert az előítéletek és egyenlőtlenségek, a vagyoneloszlás status quo-ja és egyéb ügyek ellen és mellett szerveződő civiljogi mozgalmak felkorbácsolhattak olyan indulatokat, amiknek Bond hangot adott – ha a nők tárgyiasítása nem lenne elég bizonyíték erre, az 1973-as Élni és élni hagyni azért is jött létre, hogy a fekete főgonosszal kihasználhassák a Fekete Párducok hírnevét. A különböző valódi termékek és márkák említése pedig az abszurd, szélsőséges retorikának egyfajta realizmust kölcsönzött, és elhelyezte a valóság síkján az eseményeket.

A torz, deformált gonosz archetípusa már a gyerekmesék óta jelen van, végigkísérte a történelmet, és a második világháború alatt és után is állandóan megjelent. Adolf Hitlerről és Benito Mussoliniről, a náci Németország és a fasiszta Olaszország vezetőinek testi rendellenességeiről rendszeresen keringtek pletykák és karikatúrák. Hitler bizarr szexuális szokásairól és hiányos vagy túlzottan apró nemiszervéről lehetett sokat hallani, és ennek a megközelítésnek egyfajta megnyilvánulása az a gondolatmenet, hogy alacsony termete miatt tört hatalomra. A Goldfingerben ez áll:

Bond sosem bízott az alacsony emberekben. Kiskoruk óta kisebbségi komplexusuk volt. Egész életükben nagyok akartak lenni – nagyobbak azoknál, akik gúnyolták őket gyerekként. Napóleon alacsony volt, ahogy Hitler is. Az alacsony emberek okoztak minden bajt a világban.

Egyébként sem Hitler, sem Napóleon nem voltak alacsonyak: mintha nehéz lenne elfogadni, hogy az „ép” emberek, a hétköznapi arcok, az átlagos lények is lehetnek gonoszok és követhetnek el felfoghatatlan bűnöket. Illetve, hogy brutális bűnök nemcsak a háborúban, hanem a hétköznapi életben, a háztartásokon belül is állandóan zajlanak.

Javier Bardem Tiago Rodriguez szerepében, “csúfságának” leleplezésekor

Bond érzékenyítésében közrejátszhatott az is, hogy a legújabb filmben két nő is fontos szerepet játszik. Barbara Broccoli, a filmjogokat megszerző Albert R. Broccoli lánya már 17 éves kora óta benne volt a franchise-ban, de a Pierce Brosnan- és a Daniel Craig-féle epizódoknál lett producer – így most is ebben a szerepben vett részt a film elkészítésében. A Nincs idő meghalni egyik írója pedig az a Phoebe Waller-Bridge, aki a szintén kémes Killing Eve egyik kulcsfigurája.

Ahogy Daniel Craig esetében is láthattuk, egy új Bond új irányokat is hordozhat magában, és a váltás egyfajta új lehetőséget is biztosít arra, hogy átgondolják a karakter helyzetét a világ viszonylatában. Az érzékeny, magának még könnycseppeket is megengedő Bond, valamint az új, fekete, női 007-es mellett azonban talán a Bond-filmek eddigi legdrasztikussabb döntése az, hogy megölte a karaktert. Innentől kezdve tényleg bármilyen irányba haladhat a történet, bármilyen módon újraértelmezhetik az ügynököt, és ha szeretnék, hogy továbbra is releváns maradjon, célszerű radikális változásokat véghez vinni ezzel a ritkán bekövetkező eséllyel.

Az biztos, hogy az elmúlt évek filmjeinek alakulását látva Ian Fleming forog a sírjában – és ez így van rendjén.

¹ Az idézetek a szerző saját fordításai.

Szerző: Georgiadis Leonidas

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.