Könyv

A depressziós robot a múlté, megszületett a szuicid hajóelme!

Az emberiség tönkretette szülőbolygóját, ezért túlélését csak akkor biztosíthatja, ha más világokra költözik. A tömeges exodus, a nagy kivándorlási hullám azonban nem mindenki számára hozza el a vágyott szabadságot - a szétszóródott emberiség továbbra is megosztott. Milyen az élet az Utu-rendszerben, ahol minden bolygó lakható? Többek között erről is szól László Zoltán új regénye, a Mindig egyre több. Kritika.
Korábban a témában:

A Nagy Futás. Így nevezik a regény szereplői azt a tömeges (mélyaltatásban töltött) exodust, ami emberek millióit mentette ki az élhetetlenné vált Földről. A felelőtlen emberiség szerencséjére a Nagy Futás telepesei olyan naprendszert nevezhettek ki új otthonukként, ahol a központi csillag, az Utu bolygóinak mindegyike a csillagászatban csak „lakhatósági zónának” hívott terület en belül helyezkedik el. Ez a központi csillagtól épp akkora távolságra eső „sáv”, amelyen belül az ott keringő bolygók felszíni hőmérséklete, légköre, vízkészlete és egyéb tulajdonságai épp megfelelőek az élet kialakulásához, vagy jelen esetben az élet megtartásához. László Zoltán regényének Utu-rendszere egy nagyon ritka bolygórendszer, amelyet a szerző bevallása szerint egy valóban létező rendszer ihletett: minden belső bolygója lakható, mert az égitestek olyan közel helyezkednek el egymáshoz, hogy szabad szemmel az égbolton is láthatóak a szomszéd bolygó városai, így a köztük lévő, csillagászati szemmel csak „kőhajításnyi”-nak csúfolható távolságot viszonylag könnyű megtenni.

A Nagy Futás telepeseinek unokái tehát sokkal nagyobb kozmikus területen szóródtak szét, több bolygón élhetik mindennapjaikat, a közlekedés pedig semmivel sem bonyolultabb, mint nekünk reggelente felszállni a metróra. Ám vannak dolgok, amiket a kivándorlás nem tudott eltörölni (noha az etnikai hovatartozásról, nemzetiségről való elmélkedést már csak-csak képes volt maga mögött hagyni az emberiség maradéka): ez pedig az örökösen jelen lévő társadalmi egyenlőtlenség, a gazdagok jóléte és képzettsége szemben a nincstelenek ritkás atmoszférájú, infrastruktúra-hiányos konténernegyedeivel, ahol a nagy nyomás vörös pókhálót fest hajszálerekből a telepesek arcára. Így fest hát a jövőben a szegénység, így bélyegzi meg az embereket a múlt, hiszen továbbra is meghatározza személyüket, életüket és lehetőségeiket az, hol telepedtek le az exodus végén kolonizáló nagyszüleik.

A Nagy futás azonban nem jelentett mindenki számára megoldást. Akik nem tudtak elmenekülni, de képesek voltak megfizetni egy új technológiai megoldást, azok fizikai haláluk árán a tudatukat,  vagyis az animájukat ún. bioszerverekre tölthették fel, így halottként részesévé válhattak az élők mindennapjainak. Az egybefűzött animaláncolatokkal (adiutorokkal) pedig bármilyen logikai feladatmegoldás lehetséges,a kérdés már csak az, hogy önnön létezése súlyával miként barátkozik meg egy olyan, több millió tudatot magába olvasztó elme, amelynek alapja az emberi létezés emléke és a halál mibenlétének vizsgálata, de aktuális feladata a most élő emberek szolgálata?

László Zoltán regénye nem áll meg az emberi tudásból kovácsolt elmék, kiváltképp egy francia hadihajó, a Clemenceau hajóelméjének bemutatásánál, hanem a kivándorlók unokáinak történetét többféle szálon, kontextusba helyezve vizsgálja. A Mindig egyre több lapjain mindenki keres valamit: a Clemenceau a halál lehetőségét, egy árva lány az apja gyilkosát, egy magas jogkörökkel felruházott hivatalnok a bontásra ítélt hadihajó után nyomoz, míg a ritkás légkörű Perkun bolygó lengyel telepesleszármazottai abban látják boldogulásuk lehetőségét, ha szétbontják és ócskavasként eladják a bolygójukra leeresztett rejtélyes hajóroncsot. Amikor aztán a szereplők (és az érdekek) találkoznak, beszáll a  taktikai játékba a hadsereg, a média és egy eltitkolt küldetés utáni nyomozás is, melynek nyomait a beteg hajóelme emlékezetéből ugyan kitörölték, de úgy hírlik, köze lehet az egyik bolygón található híres, talán idegenek által hátrahagyott Szentélyhez is. Sci-fi jellege mellett a regény krimielemeket is tartalmaz, és már az leső 50 oldal során meggyőződhetünk róla, hogy az elejtett nyomok, valamint a részleteket összeszedegető és rendszerező, hivatalnok-szakértő szála akár önálló novellaként is megállná a helyét.

A Mindig egyre több egyik legnagyobb erőssége a zseniális világalkotás mellett mégis inkább az esendőség ábrázolása, és hogy egy olyan pillanatban örökíti meg az emberiség hétköznapjait, amit már nem ural le az újraszerveződés és a letelepedés frusztrációja. Az exodus-történetekkel szemben itt nem az új világok megtalálása és megzabolázása a téma, hiszen mindez már két generációval korábban megtörtént, hanem hogy mégis mi következik az után? Mi történhet az izgalmas történelmi pillanat, a megérkezés és a letelepedés után, hogyan élnek majd a kivándorlók leszármazottai, és milyen új problémákkal kell szembenéznie az elkövetkező generációk sorának egy belakott, de azért még le nem uralt, titkokat is rejtő otthonos naprendszerben?

Kifejezetten érdekes világteremtő megoldás, hogy a csak az éjszaka és a nappal határsávjában lakható Perkun bolygó népe afféle digitális középkorban ragadt: légzőmaszkot, elektromosságot, robbanószereket használnak ugyan, mégis ki vannak téve a bolygó szeszélyeinek, az oxigénhiánynak, és a földrajzi korlátozottságnak. Konténervárosokba tömörülnek, engedelmeskednek egy hierarchikus, zsarnok bűnözői rétegnek, és munkájukkal gyakorlatilag afféle modern “tizedet” fizetnek a Vezetőség néven ismert szervezet számára a védelemért és a rendfenntartásért. A gazdagabb telepesek viszont, a gúnynevükön csak „lisztesek”-ként emlegetettek olyan fejlett infrastruktúrával rendelkező világok lakói, ahol nem léteznek határok. Ők azok, akik bármikor felszállhatnak egy bolygóközi űrjáratra, ha épp úgy tartja kedvük. Az emberiség tehát ezzel az ismerős társadalmi töredezettséggel gyakorlatilag magával hozta a Földről legrosszabb tulajdonságait is, úgy, mint a környezetrombolást, amit a Tama bolygó felszínén végez, a hatalmi hierarchiát, a szervezett bűnözést.A különböző hátterű hősök közötti feszültségforrás ezért végig nyomon követhető, mi több, átélhető, és kifejezetten jól működik akkor, amikor a jellemeket, egyedi motivációkat kell ütköztetni.Ahogy az egy sci-fi regénytől elvárható, a technológiai, és logikusnak tűnő csillagászati, űrhajózási és természettudományos szakzsargon mellett megjelennek a saját alkotású kifejezések is, melyek szövegszinten színesítik, ízesítik az elbeszélést (pl. lakonténer). Külön érdekesség az olvasónak szóló, már-már intertextuális megoldás, hogy egyes fejezetek előtt afféle futurisztikus tanmeséket, tanulságos kis történeteket helyezett el a szerző, mintegy mézesmadzagként. A számunkra is ismerős, népies mesevilágot az Utu-rendszer exobolygóinak kultúrájába interpretálja, ahol a szegény pásztorfiú csellel megszerzi népe számára a jobb élethez szükséges animákat, vagy ahol a kíváncsi hercegnő szemüveget kap ajándékba, hogy láthassa a jövőt. Ezek a kedves betoldások hivatottak érzékeltetni, hogy az Utu világai már belakott, önálló folklórral és szokásokkal rendelkező kultúrák, amelyek a saját életüket élik, és önállóan fejlődnek.

A Mindig egyre több sokszínű szereplőgárdája, nagyívű és összetett cselekménye, izgalmas háttérvilága az idei év egyik  legélvezhetőbb és legfontosabb sci-fi regénye. Űropera és krimi egyben, amely a zsáner rajongóinak csemege, a kívülről érkező olvasók számára pedig igazi, jó értelembe vett agytorna. Nem adja könnyen magát, de aki ráérez az ízére, kérne még belőle.

László Zoltán: Mindig egyre több
Kiadó: GABO kiadó
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 457
Értékelés: 10/10 adiutorraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.