Film

A megfilmesíthetetlen regény, az öntörvényű zseni és a producer harca – David Lynch Dűnéje

Mi történik, ha minden idők egyik legegyedibb hangú rendezője fiatalon találkozik a megfilmesíthetetlennek tartott regénnyel és a producerrel, aki minden áron megalkotná a „következő Star Warst”? Az 1984-es Dűne. David Lynch karrierjének fekete pontja, minden idők egyik legnagyobb bukása és egy letaglózóan egyedi film-látomás. Miként lett a sci-fi irodalom egyik alapjából egy nehezen követhető szürreális lázálom, és megérdemli-e, hogy átértékeljük?
Korábban a témában:

Frank Herbert 1965-s regénye, a Dűne nem pusztán minden idők legtöbbet értékesített science-fiction regénye, de a műfaj kétségkívül egyik legnagyobb jelentőségű és legfontosabb darabja is. Hatása és öröksége a Csillagok háborújától a Warhammerig szinte minden őt követő sci-fi univerzumon érezhető.  Nem csoda, hogy már az 1970-es évek hajnalától számos alkalommal megpróbálták filmre vinni, a sokak által megfilmesíthetetlennek tartott regényt.

Aki majdnem megcsinálta: Jodorowsky víziója

A jelzőt csak alátámasztotta, hogy ezek a próbálkozások rendre meghiúsultak. A leghíresebb sosem elkészült Dűne film egyértelműen Alejandro Jodorowsky kísérlete. Valószínűleg egyetlen egy sci-fi rajongónak sem kell bemutatni a chilei rendező teljesen elborult elképzelését. A sokszor minden idők „legnagyszerűbb sosem elkészült filmjeként” hivatkozott Dűnében Salvador Dali lett volna a császár, Orson Welles Harkonnen báró, Mick Jagger pedig Feyd-Rautha. A látványterveken olyan művészek dolgoztak, mint Moebius, Chris Foss és H.R. Giger, miközben a zenét többek között a Pink Floyd szolgáltatta volna. Ráadásul Jodorowsky a játékidőt is nagyjából 10-12 órára tervezte. Utólag egyáltalán nem csoda, hogy bár Jodorowsky és csapata nagyon részletes tervekkel állt elő azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit és hogyan szeretnének létrehozni – egy LSD tripet, amihez nem kell drog -, de végül egyetlen egy stúdió sem merte vállalni finanszírozását.  A sors iróniája, hogy ez valószínűleg jót tett a film legendájának, hiszen nehéz elképzelni, hogy az akkori technikai viszonyok között Jodorowsky képes lett volna kompromisszumok nélkül, egy bármilyen szinten működőképes filmként realizálni az elképzeléseit. Cserébe pedig megkaptuk az Incal képregényeket.


Dino közbelép

Nem sokkal Jodorowsky kudarca után a legendás olasz producer, Dino De Laurentiis szerezte meg a megfilmesítési jogokat. 1979-ben pedig leszerződtette Ridley Scottot, akinek a előző filmjének, A nyolcadik utas: a Halál-nak látványáért éppen a Jodorowsky által szélnek eresztett csapat felelt. Scott (és Rudy Wurlitzer) tető alá is hoztak egy új forgatókönyvet. Ám a rendező végül az idősebb bátyja halála miatt kénytelen volt otthagyni a projektet (hogy aztán nem sokkal később elkészítse a Szárnyas fejvadászt). Scott kilépése után a projekt ismét megrekedt egy pár évre, Laurentiis kénytelen volt újratárgyalni a filmes jogokról, melyek tartalmazták az akkor még csak részben létező folytatásokét is. Az új rendezőt aztán Laurentiis lánya, Raffaella ajánlotta egy éppen feltörekvő, fiatal filmes, bizonyos David Lynch személyében.

Elefántembertől Harkonnen báró intergalaktikus vérfürdőjéig

Lynch-t mint egy – részben a Star Wars sikerét meglovagló – blockbuster rendezőjét mai szemmel határozottan nehéz elképzelni, és ez a nyolcvanas években sem volt igazán másképp. Debütáló filmje (Radírfej) ugyanis egy kifejezetten megosztó, szürreális és nehezen fogyasztható alkotás. Bár az azt követő – Raffaella figyelmét is felkető –  Az elefántemberrel már mainstream sikereket is elért, a viktoriánus életrajzi dráma után bőven nem a nagyívű űropera a következő logikus lépés. Az is meglepő, hogy Lynch egyáltalán elvállalta a filmet, hiszen nem sokkal korábban egy másik sci-fi (bizonyos Csillagok Háborúja VI. – A Jedi visszatér) rendezését is elutasította, mert nem érezte magáénak a projektek, és igazán a sci-fi sem érdekelte. Ám egy ismerőse biztatására elkezdte olvasni Herbert regényét, ami megtetszett neki, és mivel az éppen készülő Kék bársony ideiglenesen zátonyra futott, elvállalta a filmet, amelyet a hangzatos “Star Wars csak felnőtteknek” szlogennel hirdettek. 


A Dűnének már a készítése is olyan eposzi vállalkozás volt, mint az arrakisi fűszer bányászat. Például közel száz díszletet kellett felépíteni már bő egy évvel a forgatás kezdete előtt. A filmet Mexikóban vették fel, mert ott volt olcsó, és mert így tudták használni a Dűnével nagyjából egy időben forgó Conan, a pusztító stábját. Bár a forgatást egyaránt nehezítette a kiszámíthatatlan időjárás, a brutális hőség, ételmérgezések és a megbízhatatlan közmű szolgáltatás szeszélyei, az igazán nagy probléma csak az utómunka során ütött be. Ekkor került ugyanis szembe Laurentiis és Lynch, akiknek egészen más elképzelésük volt a filmről. Míg utóbbi víziója egy legalább három óra hosszú film volt, addig előbbi a rövidebb, kétórás játékidőt preferálta. A párharcot pedig a producer nyerte. 

Star Wars, csak felnőtteknek (és desztillálva)

Bár a Dűne a maga a 137 perces játékidejével mai szemmel sem érződik egy rövid filmnek, a könyv teljeskörű – vagy azt valamelyest megközelítő – adaptációjához ez sem volt elegendő. Lynch forgatókönyve számos kisebb-nagyobb változtatást eszközöl a történeten. Ilyen például a Liga első számú ellenféllé történő előléptetése, a navigátorok explicit megjelenítése vagy a Bene Gesserit bűvharc lecserélése hang alapú sugárvetőkre. Összességében azonban megőrizte a regény eredeti felépítését és keretét. A film bár tartalmazza a könyv teljes cselekményének a vázlatát, sajnos nem is több annál. Éppen azok a nüánszok, finomságok vesznek el, és maradnak ki, amelyek miatt megjelenésekkor – és sok szempontból ma is – Herbert műve igazán izgalmasnak és újszerűnek számított. A Dűnét ugyanis nem pusztán a 600 oldalas hossza miatt nehéz megfilmesíteni, hanem azért is, mert Herbert ugyanannyi (de inkább több) hangsúlyt fektetett a világalkotásra, mint a tényleges cselekményre. Ez már abból is egyértelmű, hogy az első regény végén négy függelék is van a Dűne világának vállasáról, biológiájáról, a fontosabb szereplők hátteréről és a Bene Gesserit történetéről.

Dűne: A nagy gépirtás után az ember lesz a technológiai termék
Frank Herbert nem az öntudatra ébredt gondolkodó gépektől, hanem az őket birtokló emberektől tartott igazán. Ezért kellett a Dűne világában mindennek elpusztulnia, ami egy kicsit is hasonlított az emberi elmére.

Herbert Tolkienhez mérhető részleteséggel építi fel az univerzumát, beleértve annak bolygó-specifikus kulturális, történelmi, társadalmi és mitologikus hátterét. Mindemellett bő egy tucat fontosabb szereplőt mozgat, akik többnyire önálló motivációval, történettel és céllal rendelkeznek. A cselekmény hátterében Herbert pedig ökológiával, az imperializmus kritikájával és egyéb hasonlóan könnyed társadalmi témákkal foglalkozik. Azonban a játékidő megkötése miatt ezeknek a jórésze nem fért bele a Lynch filmbe, amelynek végeredményben egy igen, erős „kötelezők röviden” hangulata van. Hiszen gyakorlatilag csak végig rohan a cselekményen. Szinte nincsen olyan jelenet, amely a világban vagy a karakterek konfliktusaiban/motivációiban történő elmélyülést szolgálná.



Mivel pedig gyorsan kell letudni a cselekményt egészét az expozíció sem tud igazán elegáns lenni.

Sőt olykor kifejezetten mesterkélt és modoros. Irulan hercegnő bevezetője ugyan a könyv ismeretében egy érthető húzás, de aki azt nem ismeri, annak valószínűleg egyáltalán nem világos, hogy miért épp ezzel, az amúgy alig szereplő karakterrel indul a film. Ahogyan a szereplők belső narrációja is elég esetlen. Érezhetően csak azért kerültek a filmbe, mert nem volt idő arra, hogy a karakterek motivációit/vívódásait organikus módon, a cselekménybe ágyazva jelenítsék meg. Így maradtak a szájbarágós belső-monológok és a szinte kizárólag információk közlésére szolgáló, csikorgó párbeszédek. 

Mint a film elején, amikor a császár gyakorlatilag a kamerába mondva meséli el az Atreides-ház ellen szőtt tervét, a könyvben természetesen nincs ilyen jelenet. Az információvesztés pedig nem pusztán az izgalmas mellékszereplők történetét illeti – mint Liet-Kynes császári ökológus, akinek alig jutott néhány perc játékidő –, hanem a főhősét is. Lynch és Laurentiis Dűnéjéből ugyanis hiányzik Herbert hősfigurákkal kapcsolatos kritikája.

Óvakodj a hősöktől - A Dűne mint a fehér messiás kritikája
A Dűne félreérthető olvasmány, klasszikus hőstörténetet fordít ki, hogy annak kritikájává váljon.

A Dűne film idegenkifejezéseinek névjegyzéke
A Dűne film idegenkifejezéseinek névjegyzéke

A film teljesen mellőzi a regénybéli Paul legnagyobb dilemmáját, hogy el tudja-e kerülni a nevében a későbbiekben elkövetett pusztító dzsihádot. Noha Herbert főleg a folytatásokban rombolja le igazán Paul messiás jellegét, ám ennek nyomai már az első regényben is ott vannak. A filmből azonban ez teljesen kimaradt. Így inkább egy szimpla – a Star Warshoz hasonló – hős útja történet.  Teljesen természetes, ha egy filmadaptáció nem őrzi meg a forrásmű minden apró árnyalatát, a probléma inkább az, hogy a Dűne esetében különösen szembeötlő ezek hiánya. Minden túlságosan felszínes. Ígéretes karaktereket vezet be, hogy aztán két jelenettel később örökre eltűnjenek. Nem csoda, hogy a forgalmazó Universal, az iránti félelmében, hogy a nézők talán nem fogják megérteni a filmet, a legelső vetítéseken egy, a fontosabb kifejezéseket megmagyarázó „Dűne névjegyzéket” osztogatott.

Intergalaktikus lázálom

Mindezek dacára sem tudom teljesen leírni Lynch próbálkozását és nem is lehet kizárólag őt hibáztatni az adaptáció hiányoságaiért. Hiszen bár nem lelkesedett a sci-fiért, és a regényt is későn ismerte meg, Lynch közel sem gyors pénzkereseti/iparos-munkaként ált a feladathoz. Nem pusztán írta (hét! változatát a forgatókönyvnek) és rendezte, de a látványvilág megalkotásában is aktívan részt vett. A Dűne legnagyobb erénye pedig éppen a szinte semmi máshoz nem fogható, letaglózóan eredeti és eklektikus vizualitása. Az olykor reneszánsz kastélyokat, máskor pedig sötét gyárvárosokat megidéző helyszínek élesen szembehelyezkednek mindennel, amit akkoribban a sci-fi nyújtani tudott. Noha maguk az effektek nem öregedtek valami egységesen – míg a homokférgek a mai napig tekintélytparancsolóak, a „statikus” űrutazás már akkoriban sem volt igazán látványos – a díszletek, a jelmezek és a film általános vizualitása egyszerűen beleég az ember retinájába.

Bár értelemszerűen az egyik legkommerszebb filmje, Lynch közel sem finomkodik:

az általa filmre vitt univerzum hemzseg a groteszk, brutális vagy egyszerűen csak teljesen abszurd ötletekben és megoldásokban.

Amelyek többek között Tim Burton-re is nagy hatással voltak. Az első Batman jelmezének alapja például az itteni fremen cirkóruhák voltak. A képeket (Freddie Francis) pedig csodálatosan támogatja meg Brian Eno hipnotikus zenei főtémája, és a Toto (igen, az Afrikás banda) visszafogott, de veszettül hangulatos filmzenéje. Így ami elveszik a történetből, azt szinte teljesen pótolja az atmoszféra, amelynek köszönhetően a Dűne a Star Wars utáni világ legkülönlegesebb űroperája. Ha mindenáron hasonlítanánk valamihez, akkor talán úgy írhatnánk le a „legpontosabban”, mint a Flash Gordon (szintén Laurentiis produkció) kegyetlenebb és komorabb nagy testvérét. Hiszen a Dűnéhez hasonlóan a Flash Gordon is azon csekély számú sci-fik egyike, amelyek egy feudális univerzumban játszódnak. Ám ellenben a Flash Gordonnal, Lynch filmje szinte teljesen mentes humortól, ami pedig akad, az kényelmetlenül morbid. Ezt szintén nem viselték jól a mozinézők.



Másik erőssége a filmnek – a mai szemmel – brutális színész gárdája. Nagy öregek (Jürgen Prochnow, Max Von Sydow, José Ferrer), fiatal tehetségek (Virginia Madsen, Sean Young) és későbbi kultarcok, mint az innen Lynchet majd Twin Peaks-be is követő Jack Nance és Everet McGill egyaránt feltűnnek a filmben. Illetve minden idők egyik leginkább visszataszító filmes szörnyetege: az Kenneth McMillan által életre keltett Harkonnen báró. Olyan tehetségek és arcok, akiket mindig jó nézni, még akkor is, ha sajnálatos módon a többségük csak néhány pillanatra bukkan fel. És, persze itt debütált – egyenes a főszerepben – mindenki kedvenc FBI ügynöke, Kyle MacLachan is. Ugyan ekkor már enyhén öreg volt a szerephez, hisz a könyvbéli Paul alig 15 éves. Érezhető, hogy MacLachlan tapasztalatlan még, de ez a film első felében – ahol Paul is csak keresi önmagát – furcsamód még az előnyére is válik. De végső soron már a szárnyas-alsónadrágos Sting látványáért megérte elkészíteni a filmet, akinek olyan hidegrázó pszichopata tekintete és mosolya van, hogy azonnal más értelmet nyer az Every breath you take című The Police slágerre is.

Megbukott, de túlélte

Lynch számára a Dűne nem szimplán egy bérmunka volt.

Nem csak ábrázolta, de interpretálta is a regényt, arról nem is beszélve, hogy közben elkezdte a sosem megvalósuló folytatást is megírni. Épp ezért nem is csoda, hogy a végén összetörte a szívét. Ugyan léteznek nem hivatalos hosszabb változatai a filmnek, ám azoktól Lynch elhatárolódik – tekintve, hogy akkor nem kapta meg a végső vágás jogát, ma pedig már túl fájdalmasnak találná visszatérni hozzá. Olyannyira, hogy az élmény örökre elvette a kedvét attól, hogy hasonlóan nagy kaliberű filmeket rendezzen (a legközelebbi, a Dűne költségvetését megközelítő projektje majd csak a Twin Peaks harmadik évadja lesz.) Gyakran szokás emlegetni a filmet úgy, mint “Lynch karrierjének tévedése”. Elsősorban persze nem is emiatt emlegetjük a rendezőt, de ettől függetlenül – a körülményekhez képest – ez is épp olyan, izig-vérig Lynch film, mint az ezt követőek. A Dűne bár messze nem úgy sült el, ahogy azt bármelyik alkotója is szerette volna, nem eltévelyedés. Kifejezetten fontos, meghatározó állomása a rendező karrierjének. Az itt felszedett tapasztalata felbecsülhetetlen. Ha pedig figyelmesen nézzük a késöbbi rendezéseit, olykor-olykor azokban is felfedezhetjük a Dűne hagyatékát. 

Bár anno a kritikusok alig győzték egymást túlharsogja lehúzni a filmet, mégis egy kisebb csoda, hogy az egyáltalán létezhet. Különösen ebben a formában.  Mert lehet, hogy a későbbi adaptációk (mint John Harrison TV-sorozata és Denis Villeneuve filmje) hűbb és pontosabb leképezései a könyvnek, ám egyiknél sem találunk olyan erős és egyedi víziót, mint Lynch rendezésében. Mai szemmel pedig, amikor a blockbusterek a tökéletes konformitásra törekszenek, amikor fontosabb, hogy beleférjenek az aktuális trend/filmes univerzum/nézői elvárás keretei közé, minthogy egyedi hangjuk legyen, különösen nehéz elképzelni, hogy egy ilyen öntörvényű filmes – többnyire – szabadon garázdálkodjon egy ismert franchise keretében. Lynch Dűnéje ugyan nem teljesen Herbert Dűnéje, aki többnyire elégedett volt a filmmel, de nem is kell annak lennie. Egy csiszolatlan gyémánt, a filmvilág egyik különös és páratlan anomáliája. Ez az 1984-es Dűne.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.