A kiszolgáltatottság horrorja szörnyűbb bármilyen hentelésnél – A szomszéd lány kritika

Ketchum sokkol, de ennél több van a regényben

Ketchum a regény első szám első személyű elbeszélőjévé a felnőtt Davidet teszi, aki az eseményekkor tizenkét éves és első látásra vonzalmat érez a szomszédba érkező, pár évvel idősebb lány, Meg iránt. A regény cselekménye idilli környezetben indul: minden ház tele van gyerekekkel, akik a nyári szünetben együtt töltik a napjaikat, a patakban rákokra vadásznak, bicikliznek, sátoroznak. Az olvasó ezen a ponton még azt hihetné, hogy a gyerekközösség hasonlít majd ahhoz, mint amit például Stephen King Az című regényében is látunk: a barátok együtt szállnak majd szembe a gonosszal, és a borzalmak örökre összekovácsolják őket. Ketchumnél azonban teljesen más irányt vesznek az események, és a gyerekek olyan szinten vesztik el ártatlanságukat, amit nehéz lesz elfelejteni.

A történet egy harmincas éveiben járó egyedülálló nőről szól, aki pszichológiailag bántalmaz, ver, csonkít egy rábízott lányt annak húga szeme láttára, a saját fiai és a szomszéd gyerekek segítségével. Az igazságtétel és katarzis pedig elmarad.

A regény letehetetlen. Viszont a bántalmazások leírása olyan tömény, hogy könnyen úgy tűnhet, a szerző célja semmi más, csak a sokkolás, elsősorban azzal, hogy az elbeszélőn keresztül az olvasót is bűnrészes szemtanúvá teszi. Habár David a legkeményebb részleteket elhallgatja, a sokkolás így is sikeres, ez azonban kevés lenne egy igazán jó könyvhöz. A regény ennél többet tud és egyszerre ad kritikát egy elfojtásokkal teli korról és tesz fel nem egyértelműen megválaszolható morális kérdéseket.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A mintafeleségek kora

A regény megtörtént eseményeken alapul: 1965-ben Gertrude Baniszewski a saját és a szomszéd gyerekekkel együtt halálra kínzott egy rábízott lányt, Sylvia Likenst a húga jelenlétében. Ketchum ezt a történetet helyezte át az ötvenes évekbe, saját gyerekkorának a helyszínére.

Az ötvenes évek Amerikájában a politika és a média a hagyományos nemi szerepeket sulykolta, miszerint a nők elsősorban feleségek és anyák. Ez az a kor, amikor a magazinokban olyan cikkek jelennek meg, mint például hogyan legyen valaki mintafeleség. A második világháború alatt a fronton harcoló katonák helyett a nők vállaltak munkát, a háború végetértekor viszont újra a férfiakat foglalkoztatták. Emiatt sok nő visszaszorult a háztartásba, emellett pedig a gyerekszülések száma annyira megnőtt, hogy az 50-es 60-as években születettek jelentik ma is az USA legnépesebb generációját. A kertvárosi lakosok számának megugrása, a baby boom és a fogyasztás kultuszának kialakulása az idillt és a tökéletes családi életet sugallta, valójában viszont a társadalom és a politika által táplált elvárások elfojtásokat, frusztrációt és titkokat eredményeztek.

Nem a felnőttek fogják megoldani a problémát

Ketchum regénye az olvasót az idill mögé vezeti be, ahol a „tökéletes” családokban a szülőknek fogalmuk sincs, hogy a gyerek egész napját a szomszédban tölti egy bunkerben, ahol kínoznak egy másik gyereket.

Ruth Chandleren, a lányokat bántalmazó felnőtt főszereplőn kívül csak párszor jelennek meg felnőttek a történetben. Egy részük akár meg is akadályozhatná a történteket. A családok életében azonban alapszabály, hogy elsősorban mindenki a maga dolgával törődik, másrészt nem igazán veszik komolyan a gyerekeket, ráadásul nincsenek is olyan viszonyban a szülők a gyerekeikkel, hogy azok megosszák velük a problémáikat, amik így addig fajulnak, hogy megoszthatatlanná válnak.

Az apák nemcsak a tévéműsorok által sugárzott apaképnek nem felelnek meg, hanem alapvetően nem mutatnak követendő példát a gyerekeiknek. A legerőszakosabb fiú, Eddie apja „rendes ember”, kivéve, ha iszik, David apja pedig a feleségét csalja, a fiának pedig azt tanítja, hogy a nőket alapvetően nem szabad megütni, de van, amikor megérdemlik. Van olyan gyerek, aki elmondja a szüleinek, hogy mi történik Chandleréknél, amire annyi a reakció, hogy a lány biztos kihúzta a gyufát. A rendőr pedig, akinek Meg – mikor még szabadon kijárhat a házból – jelzi, hogy bajban van, készséggel bedől a látszatnak és elhiszi Chandleréknek, hogy minden rendben.

Az antianya a nőiesség ellen fordul

Ugyan az olvasó már gyerekkorától hozzá lehet szokva az olyan nőalakokhoz, akik fiatal lányokat bántalmaznak, hiszen a Hófehérkében és a Hamupipőkében is ez történik, a női bántalmazók ritkábban fordulnak elő az irodalomban. Ezért is megdöbbentő Ruth kegyetlensége, habár férfi bántalmazóval nehezen lehetne elképzelni egy ilyen történetet. A kor családmodellje szerint a családi élet kötőanyaga az anya gondoskodása. Ebben a történetben Ruth alakjával Ketchum nemcsak az anya képet fordítja ki, de a család működésmódját is általában.

Ruthról annyit tudunk, hogy van három fia, a férje, akihez a jó élet reményében ment hozzá, elhagyta. Egy valamit hagyott hátra, egy, a hidegháborútól való félelmében épített bunkert, amely a borzalmak helyszíne lesz. A nő a tökéletes anyák paródiája: állandóan sörözik és dohányzik, a sörből a kisfiúknak is ad, háza maga a tökéletes hely, ahol nem kell tartani a szigorú fegyelmezéstől.

Ruth egy belevaló, vagány nőnek tűnik, aki egy szerencsésebb helyzetben akár a női szerepeket megkérdőjelező, a lányok számára példaképül szolgáló alak is lehetne.

Azt azonban már az első oldalakon érezni, hogy valamiért nem kedveli a szüleiket autóbalesetben elvesztő rokonlányokat. Szemében Meg lesz a bűnbak mindenért, és a pszichológiai bántalmazás a regény során lassan testibe fordul.

Ruth frusztrációja nőiségéből és abból a szerepből a fakad, amibe egyedülálló anyaként belekényszerült: semmi mással nem tud foglalkozni, csak a gyerekeivel, dolgozni nem tud.  Számára az az álomszerű élet, amit a tévében és a magazinokban lát, elérhetetlen, ezért pedig a férfiakat hibáztatja. A serdülő Megnek pedig, akinek észreveszi szexuális vonzerejét, meg akarja tanítani, milyen is nőnek és kiszolgáltatottnak lenni, ki akarja ölni belőle a vágyat és ezzel szabaddá tenni.

A gyerekeknek nincs hatalmuk, de csonkítani azért még tudnak

Nehéz eldönteni, hogy Ruth vagy a gyerekek érdekesebbek a történesek szempontjából, és ami még nehezebb, hogy kié a nagyobb felelősség. Az elbeszélő David és Chandlerék szomszédok, ők és a többi család egy zsákutcában élnek. Saját magukat is Zsákutcai Gyerekeknek nevezik, ami áttételesen utalhat az idilli kertvárosi élet illúziójának tarthatatlanságára.

A gyerekközösség tagjai alapvetően jószándékúak, még ha vannak köztük vadabbak is, az elbeszélő David pedig kifejezetten szimpatikus gyerek. Mindannyian a szexuális érés küszöbén vannak: a fiúk az apjuk Playboyát lopkodják, a beszélgetés mindig a nőkre és a szexre fordul, aminek a központi alakja egy idő után az új lány, Meg lesz. Első találkozásuk a szexualitással mindannyiuk számára a kegyetlenkedések során következik be.

Azt, hogy ezekben a gyerekekben ott van a durvaság, a Játék nevű játék érzékelteti a legjobban. Ennek lényege, hogy van egy kommandós, aki almákkal próbálja eltalálni a katonákat, mielőtt elkapnák. Ha a kommandóst elkapják, kikötik egy fához és bármit csinálhatnak vele, akár egész nap is. A kommandóst pedig mindig elkapják. Ruthnak elmesélik ezt a fiai, ő pedig a pincében, Meggel kezdi el játszani a Játékot, legalább is a megalázás részét, ami döbbenettel és egyben izgalommal tölti el a gyerekeket. Ezek után megkezdődik a hetekig tartó vendégjárás Chandlerék atombunkerében, ahol a gyerekek néha kártyáznak, néha pedig boxzsáknak használják a kislányt a húga előtt.

Ha a másik más, bármit meg lehet tenni vele

Hogy a gyerekek miért mennek bele egyik társuk kínzásába, ahhoz kellett egy esemény, ami miatt már nem tekintették Meget magukhoz hasonlónak, illetve szükség volt egy hatalomra, ami engedélyt adott az erőszakra. A gyerekek hozzá vannak szokva, hogy nincs hatalmuk, a felnőttekkel nem szállhatnak szembe, így amikor Meg ellenszegül Ruthnak, majd a sztori elején szól a helyi rendőrnek Ruthról, gyerektársai először tisztelettel néznek rá. Kísérletei azonban kudarcot vallanak, ami a gyerekeket saját tehetetlenségükre emlékezteti, és ez lesz a lány felé irányuló gyűlölet forrása.

Ahhoz azonban, hogy horrorba forduljanak az események egy felnőtt kell. Innentől kezdve a gyerekek tetteire a pszichológiai magyarázatot nem feltétlenül a könyvben kell keresni: a második világháború után pszichológiai kísérletek sorával próbálták megfejteni, hogy átlagemberek miért voltak hajlandóak akár szomszédaikat is a halálba küldeni.

Az egyik leghíresebb Stanley Milgramé, ahol az alanyoknak egy autoritás parancsára kellett a másik helyiségben ülő személyekbe áramot vezetniük. A helyzet Ketchum regényében eléggé hasonló. David, miközben kedveli Meget, több okból nem szól. Az első az, hogy egy felnőtt megengedte, hogy megtegyenek olyan dolgokat, ami egyebként biztos tiltás alatt áll, ezzel pedig hatalmat adott a kezükbe. A szégyent elnyomja az izgalom és a nemi vágy, a lelkiismeretet pedig a Ruth képviselte autoritás engedélye. Az erőszak, a bekötött szem és száj, a lemeztelenítés pedig olyan szinten dehumanizálja az áldozatukat, hogy semmi ismerőset nem látnak már a lányban, ami felkelthetné a gyerekekben az empátiát.

Az elbeszélő David hiába érez rá késztetést, hogy beszálljon a játékba, nem teszi, végig szemtanú marad, ami alapul szolgál egy ideig saját maga felmentésére is. Az elbeszélő már felnőtt, amikor elmeséli a történteket és a történetmondás célja részben az is, hogy visszafejtse, mikor bukott el morálisan.

Egy szemtanú, aki nem segít nem ugyanolyan bűnös?

Alapvetően igen, de a kérdés megválaszolását nehezíti, hogy gyerekekről van szó, akik számára a morális iránytűt az értük felelősséget vállaló felnőttek kellene, hogy jelentsék. Azonban a családot mindenek fölé emelő világban ezt a funkciót nemcsak a komoly mentális problémákkal küzdő Ruth, de egyik felnőtt sem tölti be.

Ketchum nem hiteget szép tanulsággal

A regény legnagyobb hiányossága egyébként, hogy az alakok többsége egysíkú, David a legkidolgozottabb. Nem igazán tudni, hogy a többi gyerek mit gondol, egy idő után Ruth állapota és tettei is kiszámíthatóan unalmassá válnak. Egy ilyen regény megírásánál az talán a legnehezebb, hogy az áldozat ne váljon egyszerűen arctalan eszközévé annak, hogy jól bemutatható legyen az elkövetők kegyetlensége. Meg ugyan az olvasó számára nem válik arctalanná, ellenszegülése miatt inkább hős lesz belőle. Magatartása pedig leképezi azt a reményt, ami miatt ugyan egy végzetes helyzetbe kerül, viszont ami mindenkiben ott dolgozik: hogy a többiek is emberek és felébred bennük az együttérzés.

A lány végig a miértre keresi a választ és abban reménykedik, hogy Ruth és a gyerekek nem mennek el a végsőkig. A szereplők azonban elérnek egy olyan határra, ahonnan nemcsak hogy nincs visszaút, de mindannyian kiszolgáltatottá válnak vagy a saját lelkiismeretüknek vagy a saját sötét vágyaiknak.

Ketchum helyzetre adott válasza megsemmisítő: hiába ébred rá valaki, hogy nem cselekszik helyesen, nagy valószínűséggel már lekéste azt a pillanatot, amikor valóban segíthetne, a másik emberségében pedig soha nem szabad bízni.