Könyv

Az Éden kapui még a legnagyobb Tchaikovsky-fanokat is próbára teszi

Intelligens pókok után most madárdínókkal, patkánymenyétekkel és űrjáró trilobitákkal sokkol a kriptidek nagymestere, Adrian Tchaikovsky. Téglaméretűre duzzasztott regényében aztán tényleg van minden, és éppen ebben botlik el. Unalmas emberpéldányok, izgalmas élőlények, hullámzó színvonal. Beszélnünk kell Az Éden kapuiról. Kritika.
Korábban a témában:

Adrian Tchaikovsky friss regénye viszonylag hamar utat talált a magyar olvasókhoz, így a nagy népszerűségre szert tett Az idő gyermekei és folytatása, A pusztulás gyermekei, valamint a Pókfény és a Hadállat után nem hiába várták annyian, hogy ezúttal mit villant a mester. És részint talán éppen ez a magas elvárás lett Az Éden kapui veszte, hiszen hiába a felpuffasztott oldalszám, a lassan hömpölygő, kivárásra játszó cselekményvezetés, ez a történet bizony alaposan kifogott az olvasók zömén, nem adta könnyen magát. Az okokról muszáj néhány szót ejteni, hiszen a stabil rajongás és a nagy érdeklődés ellenére is a regény több ponton is igyekszik eltaszítani magától az olvasóját ahelyett, hogy rabul ejtené.

A történet a jelentől és egy jó mókának indult szörnyvadászatból kiindulva halad rendkívül lassan a nagyobb komoly tét és egy világokon átnyúló felfedezés irányába. Két hétköznapi lány, Lee és Mal belebonyolódik a titkos ügynököknek is szemet szúró, elsőre lehetetlennek tűnő akció sűrűjébe: kiderül, lehetséges a mi Földünkről más, alternatív Földekre utazni, ám ezt a felfedezést nem mindenki akarja a jó cél érdekében használni. Viszont egy matematikus és Mal, aki egy balul sikerült szörnyvadászat következtében évekre az egyik világban ragadt segítségével az emberek tagjai lehetnek  egy világok közötti összefogásnak, hiszen közeleg a vég, és csak akkor van esély a túlélésre, ha a különböző fejlettségi fokon álló, alternatív világbeli fajok képesek együttműködni egymással.

Az első látásra rendkívül izgalmas sztori iránt mégsem lehet akkora a lelkesedéssel fordulni, mint amennyi potenciált magában rejt. Ennek többféle oka is lehet, de nem mind magyarázható egyszerűen az olvasói ízlésvilággal, vannak azonnal szembeötlő döccenők, amelyek nem segítik elő a folyamatos, szórakoztató olvasást és a könnyű befogadást. Itt van mindjárt elsőként a műfaji besorolás kérdése. A cselekmény felvezető jeleneteiben erősen dominálnak a fiatalabb olvasókat megszólaltató young adult elemek, hiszen kezdetben két fiatal lány, Lee és Mal szörnyvadászatára kapunk meghívást, amely végül egy fantasyszerű fordulattal nyakon öntve leszbikus kapcsolati drámává avanzsál. Miután hőseink egyike akaratán kívül egy titokzatos világ foglyává válik, jelenünk valóságában maradt párja mindent elkövet, hogy nyomára akadjon az eltűnt lánynak. Ezen a ponton begyűrűzik a cselekménybe a krimi és a thriller nyomozati szála, majd megjelennek a negatív karakterek is, akik valami rosszban sántikálnak: a titkosszolgálat jó fiúi (és jó lányai), egy transzszexuális különc matematikus, és ha ez a mix még nem lenne elég, a cselekménytől független, köztes fejezetekben egy független narrátor alternatív evolúciós elméletekkel, lehetséges egyedfejlődési módokkal, elképzelt alkalmazkodó képességekkel és „mi lenne, ha”-típusú levezetésekkel bombázza szét az egyszeri olvasó agysejtjeit, behozva ezzel a várva várt sci-fi vonalat.

A stíluskeveredés és a rengeteg szereplő és széttartó történetszál mellett az sem használ a regény feldolgozásának folyamatában, hogy rettenetesen lassú, magyarázó, itt-ott irritálóan szájbarágós, és rosszul bánik a szereplőivel. Többnyire egy-két, néhol kifejezetten öncélú jellemző és ismertetőjegy alapján kategorizálja be őket, nem épít fel igazán szerethető (emberi) karaktereket, sokaságot mutat, de valódi sokszínűséget nem, és amikor mégis igyekszik különböző társadalmi, szociológiai vagy éppen identitásbeli különbségeket ábrázolni, ami erőltetettnek hat; végeredményben hiteltelen figurák lépnek ki a rivaldafénybe.Csak szükséges kötelező elemként bánik az emberi szereplőkkel, és elvárja, hogy inkább egy kriptid teremtménnyel próbáljunk azonosulni, mert az emberek egyszerűen unalmasak és sablonosak.Tchaikovskynak egyszerűen nem sikerült maradandó, szerethető karaktereket alkotnia, hiszen legfőbb jellemzőiket fordítja akaratlanul is ellenük: a leszbikus kapcsolattá fejlődött lánybarátság, a halk szavú, önbizalomhiányos férfiból nagyszájú (időnként azért jó odamondásokkal felturbózott), transz nővé vált matekzseni egyértelmű társadalmi üzenet a jövőnek. Irodalmi időkapszula a korból, amelyben a regény keletkezett, társadalmi kérdésekre adott válaszreakció, amely követi a manapság érzékelhető trendeket. De vajon másként hatott volna a cselekmény, ha kimarad a regényből az LMBTQ-vonal? Nem valószínű. Így hát hiába igyekezett a szerző reprezentálni, hogy az azonos nemű pároknak, vagy épp a transznemű szereplőknek is van helyük a szórakoztató irodalomban (és nyilvánvalóan van), jelen esetben ezzel nem sikerült semmi lényegeset hozzáadni magához a történethez. Ily módon viszont épp, hogy a tokenizmus hibájába esett szereplőivel, hiszen szeretett volna kapcsolatot létesíteni az LMBT-olvasókkal is, de nem sikerült túl jól megírnia ezeket a karaktereket (sem). Sablonos viselkedéssel, gesztusokkal ruházta fel őket: a nővé vált matematikaprofesszor személyisége kimerül abban, hogy megbecézni beszélgetőpartnereit és tetátrálisan viselkedik. A leszbikus kapcsolat a két szörnyvadász lány között sokáig nem is nyilvánvaló, csupán az egyikük eltűnése után, visszamenőlegesen próbálja belemagyarázni a szerző, hogy a barátnő hiánya egyben a szerelmestárs hiánya is. Nincsenek igazi, valódi érzelmek, a fel nem épített karakter(ek) miatt nehéz szimpatizálni azzal a szereplővel, akit sajnálnunk illene.

Nem jártak jobban a titkosszolgálatok tagjai sem. Az ügybe belebonyolódó ügynökök titkos találkozón beszélik ki egymás között a kódszavakkal álcázott titkos ügyletek közötti összefüggéseket az egyikük lakásán, ahol a bútorzat természetes része egy komplett megfigyelőhálózat üzemeltetése az egymás mellé rendezett képernyőkkel, és ha ez még nem lenne elég a sablonáradatból, a rosszfiúk sem brillíroznak, egyszerűen csak nagydarabok és gorombák. Nincs egyetlen árnyalt, összetett, kiismerhetetlen és skatulyázhatatlan karakter sem, hiszen mindenki vagy kezdettől fogva kötelezően hozza az áldozat, a félreismert különc, a hőslelkű titkosszolga és a rosszfiú szerepét, vagy pedig  nem, mert nem is ember.Márpedig ha valamiben más ez a könyv, mint a misztikus beütésű tucatthrillerek, akkor azo a nem-emberi lények lenyűgöző példányainak ábrázolása.

A regény rétestésztára nyújtott, minden mozzanaton hosszan vekengő első fele valójában a próbatétel, és aki nem adja fel, aki kitart a kezdeti csalódás ellenére is, ajándékot kap, mégpedig a korábbi, „pókos” Tchaikovsky jó értelemben vett beteges fantáziájának egy jókora darabkáját. A köztes fejezetekben szépen, lassan evolválódó intelligens trilobiták szála értelmet nyer, a világokat egymástól elválasztó „fátyol” végre ténylegesen is feltárul, hiszen aki eddig eljutott, immár nem csak kortyokban olthatja tudásszomját. Utazhat a Földek között, vagy épp az időben, a „mi lett volna, ha” örök dilemmáját felfedezve. Madáremberekkel, dinoszauruszokkal, patkánymenyétekkel, polipokkal, és a Vándorokkal ismerkedhet meg közelebbről, mintha csak végre sikerült volna belőnie a szerzőnek a helyes irányt és a megfelelő tempót. Mintha végre, a hosszú felvezető után hazatért volna.Ahogy az alternatív evolúciós elmélet végre beépül a szövegbe, a cselekmény elszabadul, leveti magáról a béklyót, és szabadon száguld a végkifejlet felé.Az élet és az értelem sokszínűsége magával hozza az újabb és újabb kérdéseket. Vajon tényleg olyan intelligensek, olyan fejlettek vagyunk, mint amilyennek hisszük magunkat? Hol tartunk a fejlődésben? Van még számunkra jövő? Hogyan értsünk szót a többiekkel, miképp beszéljünk azokkal, akik okosabbak nálunk? És legfőképp: mit tehetnénk azért, hogy fennmaradhassunk, mint élet, hogy egyáltalán létezhessünk? Csupa izgalmas kérdésfelvetés és lehetséges válasz. Mire eljutunk ezekhez, még egyértelműbbé válik, hogy milyen aránytalan a szöveg terjedelmében az információelosztás, és hogy a regény eleje mennyire túl van írva. Nem ez lesz Tchaikovsky életművének csúcspontja, de a sablonosság és a társadalomszociológiai aktuálhelyzet mögé rejtett valódi és ötletes tartalom miatt azért szégyenkeznie sem kell a szerzőnek.

Az Éden kapuit nem könnyű, sőt időnként kifejezetten nehéz szereti. Ám dús fantáziavilága és merész problémafelvetése miatt biztosan fognak még rá hivatkozni, akárcsak az egyszeri madárember a Jurassic Park szállóigéire. Legyen bármilyen zord hely is a világűr, legyen bármilyen nehéz is az evolúció útja, de az élet mindig utat tör magának.

Adrian Tchaikovsky: Az Éden kapui

Eredeti cím: The Doors of Eden
Fordító: Galamb Zoltán
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Értékelés: 5,5/10 menyétraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.