Túl széf ahhoz, hogy igaz legyen

A film alaptörténete egyszerűen összefoglalható: egy profi készséggel megáldott, de „gyakorlati” tapasztalat nélküli széftörő (Matthias Schweighöfer) bekerül egy nemzetközi tolvajbandába, hogy együttesen hajtsanak végre három nagy bankrablást is, rövid időn belül. A kirámolandó széfek mindegyikét egy híres német lakatosmester készítette, és ihletforrásként Wagner operáját használta fel hozzá. Emberünk tehát beépül a bandába tolvajkodni, és hogy végül pórul jár-e, azt nem árulom el, de a végkifejlet azért sejthető. Pláne, hogy A halottak hadseregében már ízelítőt kaphattunk a Ludwig Dieterre átnevezett figura különc szokásaiból.

Több probléma is van A tolvajok hadseregével, de elsődlegesen és leginkább az szúr szemet, hogy minden olyan túl ismerős. A csapat összetételétől kezdve a várható szerelmi szálon át a csoportdinamikáig (és annak felbomlásáig) mindent, de mindent láttunk már máshol. Nem újdonság egyetlen rablás felépítése sem, az álcák, az elterelések, B-tervek… Csupa heist-filmes klisék, mintha csak egy alap paneleket tartalmazó kézikönyvből lettek volna kimásolva és egymás mellé helyezve. Próbálja vegyíteni az akciót a humoros elemekkel, a kalandot az érzelmekkel, de egyikből sem jön ki jól, mert vagy túlzásokba esik (például a szereplők filmes utalásainak esetében), vagy ügyetlenül és hiteltelenül mutat be érzelmi kötődést két szereplő között. Ezek a jelenetek, beszélgetések végül nem tartanak sehová, csak kötelező elemként vannak jelen. A tolvajok hadserege buta, kiszámítható, és önmagát is körberöhögő próbálkozás, nem is lehet komolyan venni.

Erőltetett sztori, még úgy is, hogy részben vígjátéknak szánták. Olyan poénokkal dobálózik, ami akár sértő is lehetne, hiszen ha vicces az, hogy a német családnevek túl hosszúak és kimondhatatlanok, vagy hogy a szőke hajú férfiak mellszőrzete nem is létezik, akkor igen nagy baj van az írók humorérzékével. A geil-érzésen (pl. a főhős kínos szituációknál egyszerre nyel egy nagyot és ki is mondja, hogy ő most éppen nyelt egy nagyot) nem segítenek a központi karakter irritáló viselkedési szokásai sem, rossz időben benyögött, buta megnyilatkozásai, és fejhangú örömkiáltásai sem. Nehéz szeretni egy ennyire fura figurát, még ha a karakter mélységét próbálják is árnyalni a kiüresedett élet és a szülőnélküliség fájdalmával, szürkeségével. Bár Dieter számára a széftörés a személyes ambíció mellett sokkal inkább kaland, a „különc zseni” imidzset nehéz megkülönböztetni egy autisztikus vonásokkal bíró félnótástól, és nem is nagyon segít a forgatókönyv abban, hogy a megfelelő kategóriába sorolhassuk.A történet hátterében megjelenik egy amerikai zombivírus, és furcsa széftörőnk rémálmoktól szenved emiatt, különösebb jelentősége nincs a háttérsztorinak azon túl, hogy összekösse Dieter előzménytörténetét A halottak hadseregének témájával.Bár története lapos, karakterei bugyuták, az a kevés akciójelenet, amely megcsillan a filmben, tisztességesen kidolgozott és már-már izgalmasnak mondható. Világos, kronologikus sorrendben zajlanak az események, még ott is, ahol csak céloznak rá, hogyan kellene véghezvinni a tökéletes rablást, hiszen a végén úgyis kiderül, hogy már meg is csinálták a nagy balhét. Semmi világmegváltó csavar, semmi eredetiség, nulla karaktermélység. Csak az egyértelművé tett jó és rossz figurák tánca, úgy, ahogy azt az alapszintű forgatókönyvíró-kurzusokon oktathatják azoknak, akik korábban hozzá se szagoltak még a történetmeséléshez. Minden potenciálja ellenére A tolvajok hadserege sajnos nem lett több egy érdektelen filmnél. Megtekintését csak háttérzajnak, főzés vagy takarítás mellé ajánlom.