Ne tévesszen meg Űrlord haja, a Galaxis őrzői játék tényleg faja – Marvel’s Guardians of the Galaxy teszt

A japán székhelyű, de stúdióügyileg multinacionális Square Enixnek végül csak sikerült letennie az asztalra egy olyan Marvel tartalmat, aminek a befejezése után elégedetten áll fel a játékosok zöme. Azért fontos ezt kihangsúlyozni, mert ugyanezen kiadó-fejlesztő szállította a tavalyi év egyik legkellemetlenebb csalódását, a Marvel’s Avengerst is, ami hát lássuk be, nem lett akkora was ist das, mint amekkorának szánták. Ahogy azt az akkori tesztünkben is írtuk, a játék nagyszerű és kifejezetten kedves, átgondolt sztorival próbálta a játékiparban materializálni a Bosszúállókat, viszont maga a játékmenet nagyon gyorsan avanzsált fantáziátlan házimunkává, de annyira, hogy egy idő után a portörlést is rave partynak érezhették azok, akik szeretik, ha nem ugyanazt kell csinálni újra meg újra meg újra. Igaz, az Avengers már az első bemutatóján bajban volt, mivel a felhasználók túlságosan sokat szlopáltak az MCU háziborából, és nagyon sokan fel voltak háborodva, hogy miért nem a jól bevált mozis karakterekkel készült a játék. A magam részéről a felháborodást nem osztottam, mivel a képregények világában ahány rajzoló, annyi féle Tony Stark létezik, másrészt én kifejezetten örültem, hogy nem a mozis arcokat kell bámulnom még a gépem előtt ülve is. Szerencsére hamar kiderült, hogy a játéknak abszolút nem az alkotók saját Bosszúállók-profil koncepiója volt a veszte, hanem az élő szolgáltatás üzleti modellje, amit csak tartalommal nem töltöttek fel.

Kitűnő MCU tabletta rövidtávra – Marvel’s Avengers teszt

Az Avengersszel szemben a Square Enix a The Guardians of the Galaxy esetében egy játékmenetbeli zsánerváltást hajtott végre, de az előzetes felháborodást ez a játék is megkapta. A probléma továbbra is azzal volt, hogy nem az MCU-ban látható színészekről mintázták a karaktereket: miért néznek ki úgy, ahogy, meg egyébként is, Peter Quillnek a haja is milyen, és még a játékmenet is furcsa. Bár én a külsőségeken nem szekereztem, a játékmenet engem is aggasztott, de ahogy egyre többet tudtam meg a játékról és a történetről, egyre jobban érdekelt. S bár sejtettem, hogy nem lesz egy rossz darab, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire magas érzelmi intelligenciával mesél rettenetesen jól a The Guardians of the Galaxy. Szóval a 25 órás végigjátszásom után nem csak mosolyogva nyújtóztam egy egészségeset, de azzal a gondolattal, hogy ezeket a srácokat sokkal jobban megszerettem, mint James Gunn verzióit, attól függetlenül, hogy még a játékban is megjegyzik többször, hogy Peter Quill haja is milyen. A Marvel’s Guardians of the Galaxy képes arra, amire a moziverzumos unokatestvérei nem igazán: felkelteni az érdeklődést a csapat és a képregény iránt. Persze, ehhez kellett egy igazán jó fejlesztőcsapat is, aminek a tagjai nagyon tudják, hogy mit csinálnak, és kellően ismerik és szeretik, de minimum értik azt a művet, amit kvázi adaptálnak. A játékot a már belsős fejlesztőcsapat, az Eidos-Montreál készítette. A srácoknak olyan kiváló játékokat köszönhettünk, mint a Deus Ex reboot két epizódja, a Human Revolution és a Mankind Devided.

Tudta? Transzhumán rasszizmus és technofília is van az új Deus Exben

Érdekviszonyból verbuválódó kiscsalád

A Marvel’s Guardians of the Galaxy története valamikor a 2006-ban megjelent galaktikus esemény, az Annihilation sztorija után játszódik. Az intersztelláris konfliktus káoszt hagyott maga után, ami kifejezetten szimpatikus szituáció az olyan szerencsevadászok számára, mint a közös pénzkeresési érdekek mentén verbuválódott zsoldos csapat, akik a galaxis őrzőinek hívják magukat. Gamora, a galaxis leghalálosabb nője, Drax, a Pusztító, Rocket, a kísérleti tuning mosómedve, illetve hű társa, az utolsó flórakolosszus Groot, akik vezetőjükkel Peter Quillel, azaz művésznevén Űrlorddal próbálnak különböző melókákat felhajtani, vagy valami olyasmit találni a háború maradványai között, amit jó pénzért eladhatnak. Egy ilyen útjuk a háborúból fennmaradt karanténzónába vezet, ahol egy titokzatos lényt próbálnak elfogni, hogy majd továbbadják a szörnykedvelő, külsőre igazi titanisz alkatú Lady Hellbendernek. Küldetésük mondhatni sikerrel jár. Rögtön két lényt is találnak, az egyik egy apró, de ragyogó sárga brilliánsból szabadul ki, a másik pedig egy szélsebesen mozgó, drogfogyasztónak tűnő űrláma. Az előbbit ugyan nem fogják el, az utóbbit viszont nagy nehezen igen. Miután felpakolták a zsákmányt a Milano nevet viselő hajójukra, elhagynák a háborús karanténzónát, ám pechükre pont arra jár a rendfenntartó Nova Corps, ami úgy ahogy van, elfogja a kis csapatot, aminek a neve Rocket elgépelése következtében a rendszerben Gardeners of the Galaxyként (A galaxis kertészei) szerepel. A frissen becápázott lókötőket a legfiatalabb kadét, a végtelenül pornós művésznevet viselő kree Nikki Gold kíséri a parancsnokhoz, Quill excsajához, Ko-Relhez. Menet közben találkoznak az Egyetemes Igazság Egyházának (Universal Church of the Truth) főpapjával, a szintén előállított Raker Főegyesítővel (Grand Unifier Raker), aki folyamatosan egy Arany Istenről hadovál. Itt gyanús körülmények között hirtelen történik egy robbanás, amit pedig egy kis káosz kísér. Quill és Nikki egymást megmentve kijutnak az életveszélyes córeszból, és közben az is kiderül, hogy valószínűleg Nikki Quill lánya.

Bár a galaxis kertészeit elengedik, kapnak egy erős büntetést, amire három ciklus (űrnap) áll rendelkezésükre kifizetni. A csapat úgy dönt, hogy mivel az űrlámát nem akarják csak úgy odaadni, megpróbálják megvezetni Lady Hellbendert. S míg ők a nagy átverésen dolgoznak, addig Raker Főegyesítő és az ő kis szektás egyháza elkezdi megtéríteni az egész univerzumot, ígérve mindenkinek fájdalommentes további életet, ahol a halál nem létezik a már elhunytak számára sem. Csak a szokásos, ingyen sör, örök élet és feltámadás. Így a galaxis kertészeire hárul a feledat, hogy megállítsák a galaxist fenyegető szektát.

A Marvel’s The Guardians of the Galaxy azok számára, akik szeretnek bíbelődni, körülnézni, azoknak olyan 25 órás, lezser, tartalmas, karakterközpontú, akciódús kalandot ígér, ami kitűnő gyógyír a generikus, nyílt világú akciójátékok okozta savtúltengésre.

Az Eidos-Montreál játékáról süt az alapanyag iránti szerelem. Vagy ha nem is szeretik a képregényeket, tökéletesen ráéreztek arra, hogyan alkossák meg végtelenül szerethetőre ezt a kis túlzással diszfunkcionáló családot, amit bedobtak egy ilyen koncepciózusan felépített eposzi űrkalandba. A karakterizálás egyszerre támaszkodik a képregénysorozatra és a James Gunn féle formulára, de az egyveleg jóval több, mint amit az MCU-tól kaptunk. Igaz, ez az összehasonlítás kissé igazságtalannak hathat, mivel a játéknak 10-20 órája van kibontani a karaktereket és a történetet, míg a filmeknek jelentősen kevesebb – bár, ha összeadjuk a mozis óraszámokat, nincs túl sok különbség.

Ám a helyzet az, hogy az Eidos-Montreál így is szerethetőbb és sokkal mélyebb, árnyaltabb lókötőket alkotott, a játékkal jóval többet kapunk, mint egy James Gunn féle verziós-permutációt. Ezt kiegészítve a cselekménye pedig irtózatosan jól fuzionálja a kozmikus kalandot a karakterdrámával és karakterépítéssel, ami azokkal a szereplőkkel is foglalkozik, akiket a film alulhasznál. Minden hősnek vannak mélységei, a tragédiájuk pedig úgy van kibontva, hogy a szembejövő humor véletlenül se rongyoljon bele a drámába. Kifejezetten éretten mesél történetet, tökéletes balansz van a szituációs komédia és a dráma között.

A karakterívek remekül be vannak ágyazva a cselekménybe, sőt, a konfliktus voltaképpeni részévé válnak, mivel a szektás főgonosz mindenkinek olyat ígér, amire vágyik. Ezen illúziók legyőzésével érnek be a karakterek, és ezen kaland során lesznek egy csapattá. Így egy kicsit a hőscsapat eredettörténete is a játék. Például az egyik küldetésünk az, hogy Draxet kiszabadítsuk „a saját fejéből”, ahol jól körvonalazódik, mennyit is jelentett neki a családja, illetve a Thanosszal való konfliktusa. Mert ebben a sztoriban Drax nem csupán egy egysorosokat durrangató, sötét múltú comic relief karakter, aki az a helyi hülye, akin mindig lehet nevetni, meg néha kicsit sajnálni. A többieké mellett az ő személye is egy nagyobb emocionális fókuszt kap, ami még inkább rámutat arra, hogy az MCU mennyire alul kezeli ezt a szereplőt.

Mivel a sztori főszereplője Quill, így a karakterizáció az ő esetében a legerősebb, és séró ide, vagy oda, a történet végére nagyon erősen a szívünkhöz nő ez a kicsit infantilis wannabe rocksztár széltoló, aki a szükség idején kitűnő kapitánnyá, bajtárssá és valódi képletes rocksztárrá avanzsál. A karakter motivációit és a belső világát sok esetben visszaemlékezésekkel árnyalják – ilyen esetben a tini Petert irányítjuk, akit pont a születésnapján rabolnak el a Chitaurik.

De nem csak a főszereplőivel nagylelkű a játék írói szempontból. A Marvel’s Guardians of the Galaxyben a főgonoszok és mellékszereplők sem egysikúak. Mivel maga a narratíva konfliktusa is a gyász és a veszteség köré gyűrűzik, így főgonosz motivációja is ennek mentén épül fel. Raker főegyesítő szintén vissza akar hozni valakit a halálból, erre pedig kitűnő lehetőséget nyújt számára az „istenség”, aki ennek az ígéretével állítja szolgálatba a galaxis legveszélyesebb szektavezérét. Igaz, nem mindenkivel sikerül foglalkozni mélyen. Lady Hellbender egy igazán karakán karakter, szívesen néztem volna a kulisszák mögé, hogy megtudjam, miért szereti ennyire a szörnyeket ez az amazon.

A jó karakterívek kiteljesedéséhez szükség van jól megfogalmazott és manifesztált személyközi kapcsolatokra is, amiben a játék szintén remekel. A történet rengeteget épít a párbeszédekre. Mindenhol is beszélnek a karakterek. Iszonyatosan sok szöveget írtak nekik és minden megszólalásuk átgondolt, hozzátesz a jellemükhöz és persze, hogy szórakoztat. Még itt is nyomonkövethető a családdá válás íve, mert míg a játék elején szétszívatják egymást, addig a vége felé elkezdenek elismeréssel beszélni a másikról. Apróság, de érdemes kiemelni, hogy a vulgaritást milyen ügyesen csempészte a játékba az Eidos-Montreál. A játékban rengetegszer elhangzik a „fuck” szó, csak „űrnyelven”. Így lett a fuckból flark, a fuckin’-ból meg flarkin’.
A párbeszédeket nem nagy kontrollal, de irányíthatjuk is a dialóguspanelek nyújtotta reakció-opciók segítségével. De nem csak az írásban remekel a darab, hanem hangjátékban is. A karaktereket életre keltő színészek profi munkát végeznek, pillanatok alatt befogadjuk az új hangokat, akik tűpontosan formálják meg a karaktereket.

A narratíva laza, de jól időzített könnyed humorral és érzelmes drámai pillanatokkal mutatja be nekünk ezt a csapat sérült, magára hagyott, gyökerekkel nem rendelkező (még Groot sem) „embert”, akik a szembejövő megpróbáltatások hatására összecsiszolódnak és megtalálják egymásban azt, mit annyira kerestek: a családot.

A Marvel’s The Guardians of the Galaxy tele van szívvel és lélekkel, magas érzelmi intelligenciával kezeli ezt a bagázst, akikről azt gondolnánk elsőre, hogy lehetetlen őket komolyan venni, mivel szinte semmiben nem egyeznek meg egymással..

A játékban természetesen feltűnnek más igazán ismert és kevésbé ismert Marvel karakterek is, de a felsorolásukkal a meglepetés élményét venném el, így csupán párat említenék. A teljesség igénye nélkül találkozunk Cosmóval, a szovjet, telepatikus képességekkel rendelkező asztronauta kutyával és kölykeivel. A kutya a Tudástér (Knowhere) biztonsági főnöke és felügyeli, hogy az elhullott Celestial koponyájából békében bányásszák az agyszövetet. Roppant szeretnivaló, ahogy ez a golden retriever megszólal egy ruszki KGB-s ügynök orosz akcentusával, vasfegyelmet tart, miközben egy labdával a szájában mókázik. Segítségünkre lesz még Mantis is, aki mérföldekkel érdekesebb és furább, és „halálosabb” mint az MCU-s társa. Természetesen a játék tele van utalásokkal a Marvel univerzumra, így a Bosszúállókra és Pókemberre is.

A jó karaktereket és párbeszédeket pedig kiegészíti a tényleg csavaros és változatos cselekmény, ami kitűnő tempójával és dinamizmusával könnyedén szippantja be a játékost. Megfelelő pillanatokban kulminál, bár a cselekményben nem igazán vannak tétek, de maga az űrkaland izgalma és változatossága ezt kitűnően egyensúlyozza. Fontos megemlíteni, hogy a már említett dialógus paneleknek más funkciójuk is van. Némiképpen változtathatunk velük a cselekmény menetén, de a végkifejletre nem lesznek hatással a meghozott döntéseink. Ez csupán a történeti kontroll illúziója, de ez semmiképpen sem negatívum.

Játékként is szórakoztató

Erősen szkeptikus voltam az első játékmenet kedvcsinálók láttán, főleg a választott mechanikákkal kapcsolatban, de már az első összecsapásnál rájöttem, hogy működik. A játékban csak Űrlordot irányítjuk, ami valóban csalódás lehet sokaknak kívülről, de a játékban már korántsem az, sőt, narratív szempontból kifejezetten logikus. Ő a történet központi szereplője, a kapitány, akinek az utasításait követik a hajó „tisztjei”.

S bár első blikkre számomra hosszútávon unalmasnak tűnt ez a megoldás, gyakorlatban sosem untam a küzdelmeket.

Míg mi Űrlord fegyvereivel sorozzuk az ellenséget – amik a megfelelő gomb lenyomásával (ez PC-n a jobb egérgomb) automatikusan befogják a célpontot, így nem kell bajlódni a célzással -, addig a többiek is munkához látnak, viszont mi gazdálkodhatunk a képességeikkel. Főhősünk fegyverével nem tudunk a végtelenségig lövöldözni, mivel azok túlhevülnek és szükségünk van pár másodperc nyugira (pont akkora időablak, ami alatt elpatkolhatunk). Addig míg lehűlnek a stukkerek, nyugodtan pofozhatjuk az ellenséget, mert Űrlord támogatja a közelharcot is, ha szükséges, sőt, egyes ellenségtípusoknál kifejezetten hatékony módszer.

Űrlord és a csapathasználatból egy könnyen tanulható harcrendszer kerekedik ki, amihez kell némi ügyesség és stratégia, hogy igazán hatékonnyá váljon. Mindkettőre szükségünk lesz, hiszen ellenségből is több típus van, akiknek a legyőzéséhez szükség lesz a társaink képességére, amiket először meg kell nyitnunk. Ez szerencsére gyorsan halad, mert minden összecsapás után tapasztalati pontszámot kapunk, amit szintlépés követ, a képességeket pedig megvásároljuk. Mikor pedig rendelkezésünkre állnak ezek a képességek, akkor jön az igazán jó bunyó. A csapatunk tulajdonságainak kombinálásával és a saját támadásainkkal igazán hatékonyan tudunk rendet tenni az ellenségek között, akiket nem könnyű azért leverni. Groot a gyökereivel lefoghatja az ellenfelet, miközben Gamora orgyilkos módiban többször és villámgyorsan „szalámizza” a testét, amire Rocket dob még egy gránátot is a biztonság kedvéért – rajtunk múlik, hogy mennyire hangoljuk össze a csapattagok támadásait.

Furcsa megközelítés, de igazából Quill fegyvere a leggyengébb, ha az életerő pontok kurtitásásának oldaláról közelítjük meg. Szerencsére megkönnyíthetjük a dolgunkat, ugyanis a pályarészeken rengeteg nyersanyagot találunk, amivel Rockethez fordulhatunk, aki szépen gyúr egy kicsit a fegyverünk, képességeink hatékonyságán, a pajzsunkon és az életerőnkön. Ha pedig szorult helyzetbe kerülnénk, akkor még mindig van lehetőségünk hirtelen összehívni a csapatot, megtartani nekik egy ösztönző beszédet, majd az OST-ből véletlenszerűen bekevert  zenére (ami a játékban Űrlord walkmanjéből szól) elseggelni az ellenséget. Ez a „huddle up” nevet viselő funkció életmentő is lehet. Ilyenkor ki kell választanunk a megfelelő lelkesítő szöveget egy párbeszéd panelen, majd elindul a zene, és a csapat sebezhetetlenné válik. Ez egyébként hatalmas löketet ad a játékélménynek.

Az első alkalommal Rick Astley Never gonna give you up című dalára lőttem halomra csápos-turhás flöttyeneteket, ami egyszerre volt a Rick-roll mém miatt komikus és hősies élmény.

A csapatunk segítségét egyébként nem csupán a harc közben vesszük igénybe, hanem a pályaszakaszokon keresztüli átjutáshoz is. Drax például nehéz, de megmászható tárgyakat cipelhet megfelelő pontokra, vagy éppen falakat tör át, esetleg hidakat „épít” oszlopokból. Gamora szintén segíthet minket különböző helyekre eljutni azzal, hogy meg tud kapaszkodni bizonyos felületeken, vagy kardjával függő akadályokat tesz „függetlenné”. Groot pedig hidakat alkot vagy platformokat emel a magasba gyorsan növekedő „gyökérrendszerével”.

Ebben a rendszerben Űrlord fegyvereinek is megvan a helye, ami különböző lőszertípusokkal segíti a harcokban a társait, vagy éppen a továbbjutást. A láva szerű anyagot lövő fegyver a jeget olvasztja, az elektromos töltetek pedig például a pajzsokat gyengítik, valamint az ellenfeleket bénítják egy kis időre, hasonlóan a jéghez. A különböző ellenfeleknek különböző gyengeségei vannak, nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy melyiknek mi.

Ahogy haladunk előre a történetben, a csapattársak úgy válnak egyre automatikusabbá. Ahogy az elején nekünk kell felismerni, hogy bizonyos akadályok (fal, szakadékok) elhárítására melyik karakter segítségét kell kérnünk, úgy a végére a társaink már automatikusan felismerik, hogy mit kell tenniük. Ezzel is érezteti a játékossal, hogy kezdenek a srácok összeszokni, már nem csak érdekből dolgoznak össze, ez már egy csapat.

A The Guardians of the Galaxy azonban nem csak lövöldözésből áll. Roppant izgalmas és pörgős kaland ez, ahol az egyik pillanatban még két kézzel kenjük a galaxis rosszarcú csicskagyászait, a másik pillanatban pedig a Milanóval vívunk parádés űrcsatákat. De megesik, hogy a szereplőkkel a Don’t worry be happy-t dúdoltatva próbáljuk rávenni az űrlámát, hogy rágja meg a hajó ajtót kezelő paneljének kábeleit a szabadulásuk érdekében. Szerencsére a boss harcokról sem kell lemondanunk, van a játékban bőséggel. Ezek elképesztően szórakoztatók, eposziak és mondhatni kreatívak, tehát nem csak lőnünk kell valakit és valamit, amíg az ki nem fekszik.

Fontos azért megemlíteni, hogy bár a játékmechanikák jól átgondoltak és meglepően működőképesek, a változatosság nem „hullámvasútként” van jelen a játékban. Azok, akik nem gondolkodnak stratégiákban, nem szeretik, ha a figyelmük ilyen szinten megoszlik, hamar unalmassá, vagy egyenesen frusztrálóvá válhat a játékmenet. Ebben pedig nem segít, hogy a hősök képességei közötti váltás harc közben a számítógépeken például néha tényleg egy kicsit macerás, hiába használhatjuk az egeret és/vagy a billentyűzetet.

Külsőségek, vizualitás

A Deus Ex: Mankind Devidednál is használt Dawn Engine, illetve a kreatív pályadizájn fantasztikus vizualitással ruházta fel az űrkalandot. Bár az arcanimációkon lehetne még mit javítani (kicsit merevek), de így is roppant szép élményben lesz részünk, amit a megfelelő, sugárkövetéses hardver jelenlétével csak tovább fokozhatunk. Legyen szó a Nova Corps egyik hajójáról, vagy a Universal Church of the Truth aranyszínű termeiről, vagy éppen Lady Hellbender viharok sújtotta, óriásnövényekkel teli bolygójáról, vagy a prológus karanténzónájának hajóromjairól, nincsenek ismétlődő elemek, hanem egyedi bolygók és világok, csak úgy, mint az ellenségek, mert azokból is szép számmal kapunk sokfélét. Ezek miatt tényleg egy igazi űrkalandban veszünk részt, ami minden fejezetével egy új világba kalauzol minket.

Érdemes amúgy is körülnézni a különböző helyszíneken, mivel a fejlesztők számos kosztümöt rejtettek el a pályaszakaszokon. Tehát ha szeretnénk például azt, hogy az MCU féle ruhában parádézzanak a hőseink, akkor nem kell mást tennünk, mint megtalálni a ruhát.

A vizualitást és a kalandot emellett még nagyszerűen kiegészíti mind a score, mind pedig az OST, mert ugye, ehhez a játékhoz is készült egy “Awesome mix”, amit ugyan érthető okokból nem így hívnak, de ugyanazzal a logikával válogatták össze a nyolcvanas évek népszerű pop és rock zenéit, amit imádni fognak például azok, akik szeretik a Def Leppardot, Billy Idolt, vagy mondjuk az A-ha-t.

Verdikt

A Marvel’s The Guardians of the Galaxy egy igazi, kiválóan megírt, rendezett és elkészített Fanfiction, ami nem csak történetében, de játékmenetében is szórakoztató. A történet “flow”-ját nem töri meg a felesleges és üres mellékküldetések halmaza, a dinamikáját nem gáncsolja a nyílt világú kalandozás. S bár nem kecsegtet 50+ óra játékidővel, amit nyújt, az végig szórakoztat, végig intenzív. Nem él vissza a vendégszeretettel, pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell. Egy igazi, történetközpontú hőseposz, aminek a végére garantáltan imádni fogjuk az MCU miatt is ismertté vált képregényes karakterek ezen interpretációját. Gyönyörű világ, szórakoztató, párbeszédek, jól adagolt és vicces humor. Egy roppant kedves, okos történet, amiből egyre kevesebbet kapunk a tipla A-kategóriában. A magam részéről inkább ilyen tartalomért adok szívesen 60 eurót.

Rendszerkövetelmények