Alighogy itthon is megjelent első kötetével Zerocalcare, a Netflixre is megérkezett az olasz képregényalkotó saját animációs sorozata, A pontozott vonal mentén . Az alkotásról pedig sugárzik a mindennél mélyebb személyesség. A szerző által írt memoárjellegű történet nemcsak önéletrajzi ihletettségű, de Zerocalcare a rajzolásból, a rendezésből és a szinkronból is erősen kivette a részét. A végeredmény pedig nehezen feledhető érzelmi hullámvasút, ami humorával valódi önfeledt pillanatokat okoz, hogy aztán sötét csattanójával a poklon is végigrángasson. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Zerocalcare barátaival, Seccoval és Sarah-val egy vonatútra készül. Az utazás pedig rengeteg emléket és képzettársítást hív életre Calcare elméjében, miközben az élet nagy dolgai mellett a hétköznapi apróságokon is eltöpreng. Spoilermentesen és röviden így lehetne összefoglalni A pontozott vonal mentén történetét. A hatepizódos, felettébb gyorsan darálható széria azonban közel sem annyira egyszerű, mint amennyire ebből a rövidke szinopszosból tűnhet. Éppúgy rejteget finomságokat tematikailag, mint formanyelvileg, amiket a popkulturális és filozófiai intertextusai csak tovább színesítenek. Az eseményeket pedig a szó legszorosabb értelmében Calcare tolmácsolásában követhetjük végig, hiszen az eredetileg Michele Rech névre hallgató művész saját magát szinkronizálja a saját maga által írt, rendezett és rajzolt sorozatban. Meg amúgy mindenki mást is.
A sorozat első öt epizódjában minden szereplő Rech hangján szólal meg, kivéve a Calcare lelkiismeretét jelképező tatut (őt Valerio Mastandrea szólaltatja meg). Előadásmódja mégsem lesz teljesen monoton, hiszen a visszaemlékezésekben megpróbálja imitálni barátai és a különböző figurák hanghordozását is. Az viszont vitán felül áll, hogy a szövegek egy részét nehéz követni, és ezért csak részben tehető felelőssé az olasz nyelv pörgőssége és a mediterrán temperamentum. Calcare agya és nyelve ugyanis olyan fordulatszámon pörög, ami a hiperaktivitással határos. Ez éppen annyira tekinthető az alkotó személyiségének lecsapódásaként, mint tudatos stilizációnak.
HIRDETÉS
A pontozott vonal mentén ugyanis indirekt módon egy szorongását cinizmusa mögé rejtő, negyven felé közelítő örök tinédzser eszmefuttatásai köré épül. Gondolatfragmentumai pedig gyakran szürreális képekben (lásd a tatut) öltenek testet, amiket csak tetéznek az erősen túldrámázott belső monológok. Így válhat egy sokak számára egyszerű pizzarendelés élet-halál kérdéssé, a férfi mosdó vietnámi csatatérré, és a legénylakás különböző lomhalmazainak küzdelme a Trónok harcát megszégyenítő versengéssé. De az is kiderül, hogy a maszkulinitás egyik legjobb fokmérője a kerékcsere, ahol ha nem működik az emelő, akkor bizony nem megy fel a gumi – és ha minden kötél szakad, akkor lehet hívni anyut, hogy küldjön segítséget. Rech pedig páratlan érzékkel húzza alá poénjait hol direktebb, hol finomabb vizuális metaforákkal (igen, az imént vázolt szituációt is). Remek érzékkel ültette át tehát animációs formára is sokrétű humorát, és ahogy a képregény esetében, úgy mozgóképen is maximálisan kihasználja a formanyelv nyújtotta lehetőségeket.
Megérkezett a közérzet-képregény, ami szerint senki sem gyógyul ki a gyerekkorából
A fluid mozgás, a grafika ezredforduló környéki urbánus-graffitis, Gorillaz klipekre hajazó stílusa, a kétszereplős szinkron, a mindenki által megélhető hétköznapi helyzetek és a hajszálpontosan időzített poénok Rech egyedi hangjának természetes kiterjesztéseként működnek a szériában. Az előbbiekből fakadóan pedig néha még akár olyan érzése is támadhat a nézőnek, hogy valójában egy stand-up előadás animált verzióját látja.
Ahogy a Torokszorítósdi sem csupán az önfeledt humorizálásról szólt, úgy A pontozott vonal mentén sem mentes a mélyebb momentumoktól. Zerocalcare sorozata azonban nem elsősorban a főszereplőjének önvizsgálatával foglalkozik. A társadalmi elvárások szülte szorongás csapongó, kapkodó, követhetlenné váló gondolatfolyamok vizuális megtestesülésében érhető tetten, és ezek a momemtumok a poénfaktor mellett már előrevetítenek egy rokon témát is. Ha egyet hátrébb lépve, a popkult utalások és a viccek csapdáit kikerülve sikerül távolabbról is szemügyre venni a sorozatot, végsősoron a mentális egészség fontosságára hívja fel a figyelmet. Ennek érdekében pedig egy éles hangulatváltástól sem riad vissza. Amíg az alkotó nemrég megjelent képregénye csak címében és polipos metaforájában, addig a széria témájában is torokszorítóvá válik.
A történetben feltűnő vonatút pedig egy belső utazásként is értelmet nyer, ahol Calcaréval együtt mindenki eltűnődhet a saját életének nehézségein és szépségein, az elszalasztott lehetőségeken, vagy azon, hogy érdemes-e kipróbálni egy új pizzát a megszokott helyett. Akárhogy is, nem mindig könnyű a társadalmi, kulturális és családi elvárások által kipontozott sablon mentén vágni életünk útját. A lapon történt szakadások pedig így, vagy úgy, de befolyásolják személyiségünket és önpercepciónkat, aminek köszönhetően örömeink kisebbnek, bánataink pedig nagyobbnak is tűnhetnek, mint amekkorák valójában.
A pontozott vonal mentén a Torokszorítósdiban megismert struktúrát követve mesél el Zerocalcare szemszögén átszűrve egy történetet, ami valójában nem is róla, a látszólagos főszereplőről szól. Hatalmas, csapongó kitérőkkel érkezünk meg a végkifejletig, ahol a rövid játékidő ellenére is gyakran újra és újra össze kell szedegetni az elejtett infómorzsákat, ha teljes mértékben meg akarjuk érteni a végkifejlethez vezető utat. A kapkodó első harmad sem sokat javít a megérthetőségen. Ez pedig sokaknak még akkor is elidegenítőnek hathat, ha közben azért jól szórakoznak az epizódok szkeccsszerűségén. Végeredményben pedig mégiscsak egy olyan szórakoztató és értékes produktumot kapunk, ami megtekintése után is nehezen ereszt. A Netflix idei felhozatalának egyik rejtett és keveset promózott gyöngyszeme.
