Sorozat

Egy Birodalom bukása és egy sorozat bukdácsoló felemelkedése – Alapítvány évadkritika

Sorozatos fronton az egyik legjobban várt idei cím kétség kívül az Alapítvány volt, ami a sci-fi egyik alapművére építve próbál a Trónok harca megüresedett helyére ülni. Már az előzetesekből világossá vált, hogy nem kisebbre vállalkoztak a készítők, mint a jövő galaktikus történelmének bemutatására, grandiózus konfliktusok és személyes sorsok szövevényén keresztül. Bár a végeredmény felemásra sikerült, a gyermekbetegségek ellenére bőven van potenciál a történetben a következő évadokra. Takács Gábor (Spaceman Spiff) vendégírása.
Korábban a témában:

Véget ért az Alapítvány (Foundation) tévésorozat első évada, amit sci-fi rajongók milliói vártak már évtizedek óta. Talán keveseknek kell elmagyarázni, miért: Isaac Asimov trilógiája nemcsak egyszerűen a sci-fi irodalom klasszikusa, hanem valószínűleg minden idők egyik legtöbbet olvasott, legismertebb, legkedveltebb sorozata. A távoli jövő Galaktikus Birodalmának bukástörténete és egy új, a tudományos fejlődésen alapuló rendszer, az Alapítvány felemelkedése olyan kérdéseket és témákat boncolgatott, amik írók és olvasók generációira volt hatással. Ezért is meglepő, hogy ilyen sokat kellett várni a mozgóképes adaptációjára, amit végül az Apple TV karolt fel, és David S. Goyer vezetésével nagyszabású űreposzt készítettek belőle.

Az Alapítvány nyomokban Asimovot is tartalmaz
A klasszikus sci-fi történet régóta várt sorozatváltozata, az Alapítvány egyelőre még a saját útját keresi, de így is bőven megéri követni.

Ahogy az első részekről szóló cikkemben írtam, az, aki egy az egyben Asimov regényeit szeretné viszontlátni, messzire kerülje el ezt a sorozatot. Az alapfelállás és a cselekmény sodrának fő irányai azonosak: a tizenkétezer éve létező Birodalom lassan elkezdi a széthullás jeleit mutatni, amire egy matematikus, Hari Seldon fel is hívja a figyelmet. Seldon és a Birodalom konfrontációjának végén a matematikust és maroknyi követőjét száműzik a Galaxis peremén keringő Terminus bolygóra, hogy itt dolgozzanak a tudományos vívmányok megőrzésén. A sorozat ennek az Alapítványnak a sorsát követi végig, párhuzamosan pedig végignézhetjük, hogyan hullik szét lassan a Galaktikus Birodalom. A nevek, helyek, és főbb események egy része Asimov írásain alapul, de a sorozat készítői sok új elemmel töltötték meg a sorozatot, a karakterek útja, viselkedésük és tetteik néha eléggé eltérnek attól, ahogyan a könyvekben olvashatók. És hogy ez baj-e? Egy cseppet sem! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy

az Alapítvány sorozat akkor a legjobb, amikor el mer rugaszkodni az alapanyagától és új történetszálakat, új szereplőket hoz be.

Az nem meglepetés, hogy az eredeti könyveket bizony eléggé fel kellett tupírozni, hogy 2021-ben sorozat lehessen belőlük. Beszélő fejek helyett itt karakterekre volt szükség, a tereket fel kellett tölteni élettel, a produkció szinte minden elemét majdnem a nulláról kellett megtervezni, Asimov ugyanis nem sok támpontot adott például a ruhák vagy a használati tárgyak kinézetét illetően. Ebben egész jól vizsgáztak a készítők, a vizuális megvalósítás amellett, hogy egységes, mégis egyedi tud lenni a különböző felbukkanó csoportoknál. Egészen más hangulata van a császári palotának, mint Terminus bádogvárosának vagy más helyszíneknek. Az anakreoni katonák ruhái vagy egy vallási központ papjainak öltözéke amellett, hogy jól megkülönböztethetővé teszi őket egymástól, nem esik abba a csapdába, mint sok sci-fi esetében: nem hatnak nevetségesnek vagy túl bizarrnak. Ugyanígy igaz ez szinte minden látványelemre, az űrhajók dizájnjától az apró tárgyakig, fegyverekig és így tovább. Talán csak annyi panaszunk lehet, hogy egyes jelenetekben – különösen amikor totálokat látunk – érezni, hogy CGI-al dolgoztak. Hiába a precíz és aprólékos számítógépes technika, még mindig jobban működnek a valódi terek. De nem kárhoztathatóak emiatt Goyerék, hisz mégiscsak egy tévésorozatról beszélünk, ahhoz képest pedig az Alapítvány kinézete egész jól sikerült.

Azonban a látvány önmagában nem képes eladni egy tízrészes sorozatévadot és a történetvezetéssel sajnos már akadnak kisebb-nagyobb problémák. Nem, nem arra gondolok, hogy mennyire rugaszkodnak el Asimov írásaitól, hiszen ahogy említettem, ezek a legjobb elemek a sorozatban. Kicsit konkrétabban: a Géndinasztina („genetic dynasty”) ötlete és a három klónra (Dawn, Day, Dusk) fókuszáló szálak a legérdekesebbek. Ezekből nemcsak azt tudjuk meg, hogyan inog meg a Birodalom rendszere és hogy ebben milyen szerepe van a császári klónok körforgásának, hanem végignézhetjük, hogyan alakul a három, elviekben mindenben megegyező klón személyisége. Ehhez egyébként remek színészeket válogattak,

Lee Pace még mindig elviszi a sorozat nagy részét a hátán, az alakítása a visszafogott és a kirobbanó közötti minden árnyalatban jól mozog, de mellette Terrence Mann is kitesz magáért.

Izgalmas figyelni a kettejük viszonyát, vagy hogy miként formálják meg a különböző időtávokban megjelenő, különböző személyiségű klónokat – a pilot Brother Day-e például később Duskként jelenik meg, ahogy az első részekben látott kisfiú már tejhatalmú uralkodó a folytatásokban, és mindannyian hordozzák a korábbi epizódokból hozott tapasztalataikat és egyes tetteiknek a következményeit. Talán csak Cassian Bilton esetében lehet panaszom – na nem a színészre, hanem arra, hogy az általa megformázott, tinédzser Dawn szála kissé túlságosan is elnyújtott, a konklúziójához mérten nagyon lassan, és sokszor kicsit unalmasan vezetik a cselekményét. Pedig ennek a szálnak a feloldása és a végső konklúzió szintén remek alapanyag a második évad történéseihez.

Ez a túlnyújtottság jellemzi a másik fő történetszál egészét: a Terminusra letelepedő alapítványiakat 35 évvel Seldon száműzetése után váratlanul megtámadják a szomszédos anakreoniak. Ha egyben nézzük mindazt, ami ezekben a jelenetekben történik, akkor az is izgalmas és érdekes, nagyon sok utalással és aprósággal, ami élővé és működővé teszi a sorozat fiktív világát. Viszont itt sem sikerült jól eltalálni a cselekmény ritmusát. Nagyon lassan jutunk el egyáltalán addig, hogy kiderüljön, mit is akarnak a megszállók, és mit is tudnak tenni ellenük az Alapítvány lakói.

A hosszas felvezetés és a túlságosan is rejtélyesre kalibrált cselekmény – na meg a tény, hogy a sorozat többi része sokkal feszesebb és emiatt izgalmasabb – sokszor érdektelenné teszi a történéseket.

És őszinte leszek az, hogy az összes, kifejezetten jól játszó színész között pont a főszereplő Salvor Hardin figuráját és színészi játékát nem sikerült eltalálni, csak tovább ront a helyzeten. Meggyőződésem, hogy Leah Harvey jó színésznő – van is pár nyúlfarknyi mozzanat, amikor ez átjön –, de mintha azt az utasítást kapta volna, hogy nézzen mindig úgy, mint aki azt se tudja, hol van. Ez mindössze azért kínos, mert a forgatókönyv szerint Salvor az egyetlen kompetens terminusi ebben a konfliktusban, az ő megérzései és skilljei segítenek megoldani ezt az ún. Seldon-válságot. Csak épp a néző nem hiszi ezt el egy szemmel láthatóan sokszor csak tébláboló karakterről. Ami már csak azért is bosszantó, mert ez a sorozat még az évad elején súlytalannak tűnő Gaal Dornickot is sikeresen hozza közel az emberhez.

Apropó Gaal – mindenképp pozitívumként szeretném kiemelni, ahogy a sorozat az időtávlatokat és az ebből fakadó buktatókat kezeli. Arról van szó ugyanis, hogy Asimov regényfolyama Seldon elítélésétől mintegy ötszáz évig terjedő időtávot dolgoz fel – a matematikus jóslata szerint mintegy ezer év szükséges az új Birodalom felemelkedéséhez. Az Alapítvány tévésorozat első pillanatban nyilvánvalóvá teszi a néző előtt, hogy itt bizony évtizedes ugrásokra kell számítani – nemcsak az évadok között, de akár évadon belül is. A nyolc évadosra tervezett történetnek tehát valahogy össze kell házasítania az antológiajelleget az átívelő cselekményszállal. Ehhez pedig egyrészt olyan rejtélyekre van szükség, amik nem zavarják az évadok eseményeit – elég nagyok ahhoz, hogy a néző több rész után is kíváncsi legyen rájuk, de olyasmik, amik rátelepednek egy-egy kisebb konfliktusra –, másrészt pedig olyan karakterekre, akik több évadban is jelen tudnak lenni.

Ez utóbbi az, ami miatt komolyabban bele kellett nyúlni az eredeti könyvek történetébe, ott ugyanis nagyon ritkán kapcsolódnak össze a különféle korszakok. Nem nehéz kitalálni, hogy a sorozatban ilyen szereplő a három császárklón, valamint Hari Seldon, Gaal Dornick és Demerzel, az ember formájú robot – aki önmagában is kisebb tanulmányt ér meg, de spoilerek nélkül nem lehetne róla beszélni, és még bőven nem fedték fel a figurában rejlő potenciált.

Ahogy a készítők a vissza-visszatérő figurákkal megteremtik a kisebb történetekre szabdalt sorozat egységét, az talán a legnagyobb bravúr az Alapítvány adaptálásában.

És ez nemcsak arra remek lehetőség, hogy a történet előrehaladtával jelentkező időbeli ugrásokat jobban tudja kezelni a néző, hanem – reményeim szerint legalábbis – alkalmat ad arra, hogy bepillantást nyerjünk régebbi eseményekbe (ahogy erre már volt is példa az első évadban). Ha más nem, Demerzel múltja rejteget olyan momentumokat, amikkel még színesebbé, még izgalmasabbá lehetne tenni egy-egy jövőbeli évadot.

És, ha szerencsénk van, a feldolgozott időtávokat arra is fel tudják használni a forgatókönyvben, hogy az Alapítvány valami sokkal komolyabb legyen, mint most: ne csak szórakoztasson, de mondjon valamit a társadalmak, vallások, kultúrák szerepéről, változásaikról, hatásukról. Erre már tettek kísérletet ebben az évadban is, de kissé talán mindez elsikkadt a néha bukdácsoló cselekmény, a (sokszor teljesen indokolatlan) szexjelenetek és akciók között (amiből viszont szerencsére nincs tolakodóan sok). Az alapvetően jól sikerült casting, az érdekes világépítés, az ötletes vizuális megvalósítás és az évadon át- (és azon is túl-) ívelő rejtélyek elegendőek egy erős kezdéshez, amik feledtetni tudják az évad gyermekbetegségeit, és bizakodásra adnak okot, hogy a sorozat felnő a saját vállalásához. A regények bőven adnak ehhez alapanyagot, csak győzzük kivárni, míg eljutunk az Öszvérig.

Szerző: Takács Gábor (Spaceman Spiff)

Alapítvány (Foundation) 1. évad, 10 rész. amerikai sci-fi sorozat. Játékidő: 10 x 60 perc. Csatorna: Apple. Premier:  2021. szeptember 24. Értékelés: 7 /10 pszichohistorikus raptor

Az Alapítvány teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.