Film

Szerelmes levél az íráshoz, Stephen Sondheimhez és mindenhez, ami musical

Musical a musicalszerző saját életéről írt musicaléről: műfaj rajongói, egyesüljetek! A világhírű Rent alkotójának, Jonathan Larsonnak életéről és munkásságáról (amennyiben van különbség a kettő között) készült filmet azonban nem kizárólag a zenés zsáner fanatikusai, hanem az őrült(en) zseni történetek kedvelői is élvezhetik. Tick, tick...Boom kritika.
Korábban a témában:

Jó dolog ma musical rajongónak lenni, számos remek darab érkezik film formátumban a mozikba, illetve a streaming felületekre, és a kétkedők számára is meggyőző lehet, hogy olyan színészeket láthatnak a vásznon énekelni, akiket amúgy kedvenc drámáikból vagy akár sci-fijeiikből ismerhetnek. Csak a szűk pár év termései: a Lalaland, a Csillag születik, az Annette (itthon december 30-án mutatják be) vagy a hamarosan érkező, igen nagy döbbenetet kiváltó Spielberg-féle West Side Story (premier: december 9.). Külön trendje alakul közben az önéletrajzi ihletésű musicaleknek is, ami érthető, hiszen egy zenész életéről talán leghitelesebben a zene tud beszélni. Ilyen a Rocketman, a Bohém rapszódia és a most elkészült Tick, tick…Boom.

Jonathan (Andrew Garfield) egy “tipikus” fiatal, szenvedő művész, aki a Manhattan egy kevéssé glamúros, fűtetlen, lelakott lakásában él szintén művészként próbálkozó barátaival. Hosszú évek óta egyetlen darabbal foglalkozik, amely musicalben beszélne az orwelli jövő viszontagságairól. A munka végtelenül lassan folyik, közben az idő, mintha egyre gyorsabban haladna. Az élet Jonathanen kívül mindenkivel rohan előre: barátai új munkát vállalnak, felhagynak az alkotással, remek lakásba, más városokba költöznek, míg ő továbbra is egy reggelizőben dolgozik és csak ír rendületlenül. Végre elérkezik a pillanat, hogy az oly’ nehezen elkészült Superbia közönség elé kerüljön – nem is akármilyen elé, hiszen a szerző példaképe a zseniális Stephen Sondheim (Bradley Whitford) is jelen van – az élet azonban igen kemény leckét szán Larsonnak. Közel teljes bukás lesz a nehezen megírt darab és nyolc év megfeszített munkája csak egy esetlen lépcsővé válik a New York-i zeneszerzők meredek ranglétráján. Belső és külső órájának őrjítő zakatolása végképp elviselhetetlenné válik, mikor kiderül, hogy legjobb barátja, Michael (Robin de Jesus) a halálos HIV-fertőzés ellen küzd. Jonathan természetesen nem tehet mást, mint a művészethez nyúl vígaszképpen: ezúttal egy sokkal valóságosabb, személyesebb hangot választ és megírja a Tick, tick…Boomot.

Jonathan Larson a zenés színház tartalmi és funkcionális újraértelmezéséért vált híressé. Korai ötleteivel eleinte ugyan nem aratott osztatlan sikert, első, Superbia című alkotása túl elvont volt a Broadwayhez, túl költséges azonban az off-Broadway színpadához. Az erre elpazarolt éveket “gyászolva” a szerző megírta a filmmel azonos című önéletrajzi rock monológot, amelyet maga adott elő egy zongora és egy rockbanda kíséretében. Lin-Manuel Miranda, aki maga is rajongója Larsonnak, tribute jelleggel gyakorlatilag “werk-filmként” adaptálta a mélyen személyes és inspiráló zenés monológot.

A film méltán nevezhető a zsánerhez írt szerelmeslevélnek, hiszen annak ikonikus alakjáról, illetve az ő példaképéről szól, mindez jelenkorunk egyik legmeghatározóbb musicalének, a Hamilton szerzőjének tolmácsolásában. A láthatóan Pán Péter-szindrómában szenvedő Larson teljes életét az írásnak szenteli. A prioritási listán szerelme, barátai, sőt saját alapvető igényei elé helyezi a zeneszerzést. Amikor az, hosszú évek udvarlása után egy sikertelen előadással arculvágja, kis megingás után tovább folytatja az írást a fűtetlen kis lukban, a lesajnáló pillantások és a “normális élet” egyre távolodó ígérete ellenére. Mi ez, ha nem szerelem?

Érdekes, sőt már-már üdítő az a “kihagyott ziccer”, hogy azok a társadalmi jelenségek és problémák, amelyeknek feldolgozása Larsont anno világhírűvé tették, nevezetesen a függőségek, a kulturális diverzitás és az LMBT kérdésköre, csak érintőlegesen kerülnek szóba a róla szóló filmben, pedig ezek a témák talán soha nem voltak olyan kelendőek, mint napjainkban. A rendező szinte alig látván túl a szerző-legenda iránti rajongásán, úgy dönt, hogy nem él a kínálkozó lehetőséggel, hogy társadalmi kiáltványt formáljon a filmből, kizárólag a Larson életén és munkásságán tartja a fókuszt. Garfieldnek sikerül is felnőnie a feladathoz, remekül hozza a végletekbe boruló karaktert, és jól mozog a belső vívódást ábrázóló és a grandiózus tömegjelenetekben egyaránt.

Ugyanakkor Larson (a filmbéli, hiszen egy valódi emberen ez aligha lenne számonkérhető) nem nyúlik túl őrült zseni archetípusán és a cselekmény sem tér el az efféle pionírok életét feldolgozó biográfiai filmek bevált menetétől. Így bár semmiképp sem unalmas, viszont kiszámítható és a már meglévő mintát követve szinte biztonsági játékot játszik, így a valós Larsonnal szemben a róla író Miranda ezúttal nem alkot korszakot. Ettől függetlenül a Tick, tick…Boom egy érdemes és érzelmes darabja a Netflix idei termésének, amelynek sikerült a fanservice igényeken túl is teljesítenie.

Tick, tick…Boom! amerikai musical, életrajzi dráma, Játékidő: 121 perc. Forgalmazza: Netflix. Értékelés: 7,5 flashmobozó raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.