A nálunk viszonylag későn megjelentetett Octavia E. Butler duológiájának első kötetében minden adott, ami egy disztópiához szükségeltetik: kilátástalan, önpusztításba rohanó világ, kamasz hős, aki népének vezetőjévé válik, kizsákmányolás, szabadrablás, pusztuló természet, és vízhiány. Mégsem az öko sci-fi az első címke, amit A magvető példázatára ráaggatnánk. Könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Xenogenezis-trilógia vegyes fogadtatása után bátor lépés volt egy újabb Butler-regényt a közönség elé tárni, ugyanakkor ahogy a Hajnal, az Átváltozás, és a Hibridek esetében is, A magvető példázatát olvasva figyelembe kell venni a tényt, hogy nem egy friss műről van szó. Az 1993-ban megjelent regény saját korában még sokkolóbban hathatott a klímaváltozásról csak keveset, vagy egyáltalán semmit sem tudó közönségre, és annak elképzelése, hogy 2024-ben Los-Angeles egy sivár, szikkadt, feldarabolódott, bandák által terrorban tartott város lesz, még igencsak újszerűnek hathatott.
Az azóta eltelt időben a fikció többször valósággá is vált, elég csak az utóbbi évek nagy kaliforniai erdőtüzeire, vagy a Közép-Nyugat gigantikus viharaira gondolni. Nem lehetetlen, hogy az időjárás szélsőségesedése is közrejátszott abban, hogy az ilyen korai, klímafikciót is érintő regényeket újra elővegyük. Bár a cselekmény a kötet feléig egy peremváros egyik fallal elzárt, összetartó kis közösségében játszódik, bőven ízelítőt kapunk abból, ahogyan az elképzelt jövő világa működik: szabadrablás és bandák közötti leszámolások, névleg létező rendőrség, és súlyos vízhiány. Infláció, írástudatlanság, erőszak, az űrkutatás válsága. Címszavak egy olyan korból, ahol a frissen megválasztott elnök jó populista módjára a múlt nosztalgikus biztonságát ígéri a bizonytalan jövő helyett, de még a tanult választópolgárok is olyan szkeptikusan állnak az ígéretekhez, mintha egyáltalán nem érdekelné őket már a felülről irányított államszervezet, vagy a demokrácia maradványa.
HIRDETÉS
És ez így is van, hiszen a narrátor-naplóíró, Lauren apja által összetartott kis közösség államként működik az államon belül, amelynek törvényeit a templomban hozzák, és prédikációk formájában nyilvánítják ki. Ahol a lakóknak önszerveződő módon kell megvédeniük egymást és javaikat a falon túli, nyomorúságos világból beszökő tolvajok és gyilkosok ellen. Ahol a közösség egy emberként áll oda bárki mellé, akinek segítségre van szüksége, legyen ez tűzoltás, élelmiszerpótlás, vagy szociális tevékenység.
Ebben a zárt, logikusan szervezett közösségben él a tizenéves Lauren, főiskolai tanár-prédikátor édesapjával, mostoha anyjával, és testvéreivel. Az ő naplóbejegyzései által kapunk képet a néhány házból álló „falucska” életéről, a lakók közötti kapcsolatokról, boldog és szomorú eseményekről egyaránt. Ezen a helyen még őrzik a régi világ maradványait: mindenkinek kötelező iskolába járnia, a tehetségesebbek egymást, vagy a kisebb gyerekeket is tanítják, és kötelező a tisztaság, a rendezettség, hiszen ezek a civilizált lét alapkövei. A nagykorúság felé tartó kamaszok heti rendszerességgel kapnak leckét céllövésből, ám ezt csak a közösség határain kívül, a fal túloldalán van lehetőségük gyakorolni. Az ilyen alkalmakkor válik erőssé a kontraszt a maradványcivilizáció és az elállatiasodott, lecsúszott kinti világ között, ami nagyszerű alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy borzongató képet fessen egy kietlen jövő lehetőségéről, ahol emberi testrészeken marakodnak az elfajzott kóbor kutyák, és ahol bármiféle tulajdonért agyonverik egymást az embernek is alig kinéző maradványlények.Nem zombiapokalipszisre kell gondolni, még csak nem is mutánsokról van szó, hanem a végletekig lesilányult emberi csont és bőr lényekről, akik mind testileg, mint szellemileg és erkölcsileg annyira lezüllöttek, hogy az még a velük egy időben létező közösség tagjait is képes meglepni.Egy ilyen, hihetetlenül pesszimista és nyomasztó világban hinti el Butler a remény magvait. Felnövekvés-történettel párosítja egy új vallás alapjainak kidolgozását, mintegy női Messiást helyez el az erőszak által uralt világba, és a jóság, az igazságosság és a lelkiismeretesség fogalmaival vértezi fel azt a maréknyi menekülőt, akik talán képesek még könyörületet gyakorolni és célt szolgáltatni a tanításra fogékonyak számára. A vallásalapítás lassú, szépen kibontakozó folyamata egy jövőbeli exodus során teljesedik ki, így az utazás nem csak konkrét, fizikai cselekvésként értelmezhető, ahol a szereplők elindulnak a káoszból az értelmes élet felé, hanem lelki, szakrális utazásként is, miközben a bűnösök megtisztulnak a bűntől, a naivak pedig belátják, hogy az erőszak nem mindig elkerülhető, és időnként kifejezetten szükséges a túléléshez.
A viszonylag hosszú felvezetés, a sok-sok epizódszereplő és a horrorisztikus halálvariációk után ez az utazás ad értelmet annak, hogy Lauren és barátai ne csak sablonos, feláldozható karakterek legyenek a róluk szóló történetben, hanem egy új civilizáció eszmeiségének és működésének megalapozói. Hogy hová tart ez az út, és milyen külső-belső problémákat kell addig leküzdeni, még nem tudható. Addig csak a Földmag nevű új vallás időnként már-már coelho-i bölcsességeiből meríthetünk ihletet, legalábbis a befejező kötet magyar megjelenéséig. Viszont összességében nézve, érdemes várni rá, mert A magvető példázatába sokkal több realista elképzelés és emberi érzelem jutott, mint amit az első 50 oldalon sejteni lehetett volna. És bár technikai részleteiben még kicsit suta, a világtörténelmet befolyásoló eseményekről viszonylag keveset tudni, és az sem igazán érthető, hogy juthattunk el idáig, mint emberiség, a változásról, változtatási kényszerről szóló üzenet érthető és világos. Az egyensúly, az értelem és az élőhely védelme, megőrzése nem egyénenkénti, hanem társadalmi felelősség.
