Már a második kötete jelenik Magyarországon a Warren Ellis által írt Transmetropolitan-trilógiának, amelyben a fékevesztett újságíró, Spider Jerusalem folytatja véres vendettáját városa politikai elitjével szemben. Az első kötet még leginkább arra fókuszál, hogy Spider Jerusalem hogyan fogja be az orrát, és merül egyre mélyebbre a politikusok és a nihilista társadalom által gondosan kevergetett szarturmixba. A második kötetben ezzel szemben már arra összpontosít az “új aljanép” leghíresebb újságírója, hogyan lehet felrángatni a társadalmat a teljes apátiából. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az újságírás fegyver. Egy golyó van benne, és ha jól célzol, nem is kell több. Célozz jól, és ellövöd a világ térdkalácsát.
mondja Spider Jerusalem az első kötetben, ezzel a mondattal pedig Warren Ellis össze is foglalja karaktere ars poeticáját. Szerinte ugyanis a cél valóban szentesíti az eszközt, ha arról van szó, hogy az igazság felszínre kerüljön.
Ez a gondolat pedig végigköveti a köteteket, nem csak üres prédikálás a főszereplő szájából. Spider az első oldaltól kezdve az utolsóig kitartóan harcol az igazságért, mely során semmitől, de tényleg semmitől nem riad vissza. Ha kell, embereket kínoz és öl meg, de attól sem riad vissza, ha egy barátját kell bucira verni, vagy politikusokat kell halálosan megfenyegetni. Azonban a szükségesnél sosem megy tovább, tehát ártatlanokat sosem kínoz, vagy öl meg. Sőt, nem egyszer történik meg a történet során, hogy kiszolgáltatott embereken segít. Ez persze nem oldozza fel bűnei alól, és azt sem teszi jóvá, hogy emberileg egy nagy nulla, de hogy az olvasó igazságérzete szerint cselekszik, az biztos.
HIRDETÉS
Az elvekhez történő ragaszkodás ugyanis nagyon furcsán hat a Transmetropolitan világában. A társadalom ugyanis már elvesztette erkölcsi iránytűjét, és a konzumidiotizmusnak hála bármit megtehet velük a felső tízezer.
A cizellált fogalmazásmódot hírből sem ismerő Spider Jerusalem pedig kötelességének érzi, hogy a nép hangjaként, egy cenzúra nélküli lap újságírójaként felrángassa az embereket abból a kapitalista rémálomból, és teljes apátiából, amelyben élnek. A kialakult helyzetről azonban nem csak a politikai elit, hanem a technológia túlzott kényelmet okozó vívmányai is tehetnek. Ugyanis a Transmetropolitan egy olyan világot mutat be, ahol a dohányzás már nem öl, hanem gyógyít, a droghasználat szinte mindennapos – és nem csak a társadalom leggazdagabbjai és legszegényebbjei között -, a transzhumanizmus, valamint tudatunk felhőbe való feltöltése pedig szinte bárki számára elérhető.
Egy olyan jövő ez, ahol tulajdonképpen minden elérhető lenne az emberiség számára, mégis minden egyes új találmánnyal és innovációval közelebb kerülnek a teljes pusztuláshoz. Mind morális, mind pedig szó szerinti értelemben.
A Transmetropolitan második kötetében már javában zakatol a politikai kampány a Fenevad és Vigyori között, amely során nem is annyira terveik és ígéreteik, sokkal inkább botrányaik kerülnek a középpontba. Warren Ellis történetének második, több mint 500 oldalas omnibus monstrumkötetetének elején Spider már híres, közkedvelt publicista, akinek annyian olvassák az okfejtéseit és kirohanásait, mint amennyit a rivális sajtótermékek el sem tudnak képzelni. A Szó felületén ennek hatására egyszerre akar mindenki ott lenni, hogy híresnek érezhesse magát, mégis mindenki retteg attól, hogy odakerüljön, hiszen ha valaki Spider Jerusalem célkeresztjébe kerül, annak reszeltek. Ám a politikusoknak nincs lehetőségük, így a fontos választás előtt mind Vigyori, mind pedig Fenevad arra kéri a sztárújságíróját, interjúvolja meg őket. De amit ott kapnak, abból nem lesz köszönet.
Warren Ellis története és párbeszédei rendkívül jól rezonálnak napjaink politikájával. Világviszonylatban ugyanis egyre több szélsőséges populista jelenik meg vezető szerepben (például Trump, Duterte, Babis vagy Bolzonaro), és ebből a sorból Magyarország sem hagyható ki. Fenevad és Vigyori karaktere két szélsőséges politikusi archetípust jelenít meg. Egyikük a rendet és biztonságot igen, emberi jogokat viszont nem igazán ígérő konzervatív politikusét, míg a másik a pozitív jövőképet hangsúlyozó, mégis minden elviességet nélkülöző, pózer ellenjelöltét.
Hihetetlen, hogy a DC-nél 1997-ben megjelenő, öt éven és 60 számon át írt történet mennyire aktuális tud lenni néhány elemében.
Vegyük például azt az esetet, amikor a kétségbeesett hatalom a Spider által gyűlölt tömegmédiában sugárzott agymosással próbálja meg lenullázni az újságíró hitelességét és anti-establishment jellegét. Ez komoly párhuzamot mutat a napjainkban aranykorát élő negatív kampányokkal, sőt az idehaza zajló reklámhadjárattal is: Dobrev Klára lehetséges előválasztási győzelme előtt került ugyanis mozikba az egymilliárd forintból legyártott Elkxrtuk című film. A történet azonban nem az akkoriban hatalmon lévő Gyurcsány Ferencet, hanem feleségét, Dobrev Klárát tette meg a film főgonoszává. Majd amikor kiderült, hogy Márki-Zay Péter nyert az ellenzéki előválasztáson, a Gyurcsány-show plakátok ellepték az online és az offline teret, azt hangsúlyozva, hogy az új ellenzék egyenlő a régivel. Ezzel persze elégetve több milliárd forintnyi közpénzt.
De ugyanúgy példaként említhető a kötetből a rendszerkritikus sajtóorgánumok vagy újságírók elhallgattatása – ami szintén a populista rendszerek bevált módszere világszerte. Gondoljunk csak a belarusz rezsimre, ahol egy nemzetközi repülőgépet szállíttattak le azért, hogy őrizetbe vegyenek egy független médium vezetőjét, Roman Proszatevicset idén nyáron. De eszünkbe juthat Navalnij orosz ellenzéki politikus is, akiről hónapok óta nem igazán lehet látni a nyilvánosságban, ugyanis börtönben őrzik. Érdekes aktuálpolitikai jelleget ad a történetnek azon része is, ahol a fajváltásra képes tranziensek ellen indítanak politikai hadjáratot – ez áthallásosnak hat a mostani LMBTQ-ellenes szólamokkal.
Azonban amellett, hogy a második kötet jobban elmerül a politika romlottságában, egy másik, nagyon fontos nézőpontot is behoz. Míg korábban leginkább csak a tökös, belevaló oldalát láthattuk Spider Jerusalemnek, itt már érzékenyebb énjét is megismerhetjük a magát az „új aljanép” vezérének tekintő főszereplőt. Néhány anekdotán és kisebb kiszóláson keresztül ugyanis összerakhatjuk apja halálának történetét, valamint gyerekkora fontosabb helyszíneit is bejárjuk. Emellett azt is megtudjuk, hogy korábban sem ok nélkül hagyta el a várost Spider Jerusalem, hanem azért, mert már megbetegítette a város lakóinak értékvesztettsége. Ráadásul a mostanihoz hasonló politikai nyomás még sosem volt rajta: a hatalom ugyanis a legmodernebb technológiával kezdi el cenzúrázni a jövő Puzsér Róbertjének minden egyes írását, így szépen-lassan megjelenési felület nélkül marad a semmit és senkit nem tisztelő zsurnaliszta.
Ez azonban csak még tovább tüzeli Spidert a forradalomra, aki a történet végére odáig jut, hogy akár az élete kockáztatásával is, de le kell számolnia az elnökkel. A harmadik rész minden bizonnyal ezt fogja feldolgozni.
Ugyan a második kötetben már jóval kevesebb olyan mondat van, amit helyből elraktároztam volna a fejemben létező „egy buliban majd jól ellövöm” mappába, Holló-Vaskó Péter fordításán még mindig nem lehet hibát találni. A laza szóhasználat miatt úgy érezzük magunkat, mintha mi is a történések forgatagában lennénk, semmi mesterkéltséget nem lehet felfedezni benne. Spider beszólásai végtelen surmóságot, arcpiritó egoizmust sugároznak, a szavak között mégis érezni lehet a tudást, az értelmet, legfőképp mégis a reményvesztettség dominál. És épp ez a karakter esszenciája. Egy olyan modern archetípust hív életre Warren Ellis ezzel a karakterrel, akiben az okoz frusztrációt, hogy jobban átlátja az összképet, mint a társadalom. Felsőbbrendűség-érzéséhez mégis párosul egyfajta szolidaritás, amivel Spider túlmutat a „meg nem értett zseni”, valamint a „pszichopata” sztereotípiákon.
Vizuális tekintetben nem sok változás van a kötetben: a rajzok továbbra is milliónyi húsvéti tojást rejtenek, amikhez talán egy élet sem lenne elég, hogy mindet kibogozzuk. Darrick Robertson és Rodney Ramos rajzolók munkái tehát kimagaslóak. Továbbá most is sokat használják a filmszerű beállításokat idéző, úgynevezett “szélesvásznú képregény” technikát, ami még tovább emeli az amúgy is pazar látványt. A Transmetropolitan második kötetébe tehát nem igazán lehet belekötni – csak úgy, ahogy az elsőbe sem. A kötet hiánypótló társadalmi üzeneteket tartalmaz, a beszólások egyszerűen tanítanivalók, a látvány pedig egyedi és rendkívül részletgazdag, így joggal várják a rajongók a mindent lezáró, harmadik vaskos kötetet.
