Könyv

A Legvégül a szívről nem hiszed el, hogy tényleg Margaret Atwood írta

Margaret Atwood a főbb művei mellett (A szolgálólány meséje, A vak bérgyilkos és a MaddAddam-trilógia) számos más műfajban és témában kipróbálta magát, a versektől kezdve egészen a gótikus regényekig és krimikig. A 2015-ben (itthon pedig 2021-ben) megjelent regényében, a Legvégül a szívben visszatért a disztópiák világába, ahol ezúttal az ember legmélyebb vágyait és perverzióit hozza felszínre egy bizarr társadalmi kísérletben. Könyvkritika.
Korábban a témában:

A Legvégül a szív főhősei férj és feleség. Stan és Charmaine pont akkor élik házasságuk első boldog éveit, amikor Amerikát gazdasági összeomlás rázza meg. Munkanélküliség, örök vándorlók és portyázó csürhék szorításában próbálnak életben maradni. Mindennapjaik gyűjtögetéssel, egyetlen vagyontárgyuk, az autó óvásával, és persze a kiszámíthatatlan életből eredő feszültséggel telik. Egy nap azonban úgy tűnik, a küzdelmes időszak véget érhet: elindul a Pozitron Projekt, amelyhez ők is bármikor csatlakozhatnak, hiszen arra érdemesnek találtattak. A Consilience városában működtetett rendszer szerint a programban résztvevők munkát, ellátást és kényelmes otthont kapnak, egy feltétellel. Egy hónapnyi kényelem után a lakóknak be kell vonulniuk a börtönbe, hogy „alternatív” párjaik vegyék át helyüket az otthon melegében és a civilizációban. Ha viszont nem tartod be a szabályokat – azaz nem cserélsz helyet lakótársaiddal, vagy meglátod őket –, akkor ki vagy penderítve a Paradicsomból.

Akik A szolgálólány meséjéhez hasonló disztópia regényre számítanak most, azok jobb ha felkészülnek minden egyéb másra.

Bár a Legvégül a szív kiindulópontja ismét egy korábbi társadalmi eseménnyel cseng össze – a 2008-as világválság –, mint korábbi történetei esetében, a hangvétel nem hasonlítható korábbi írásaihoz. Ugyanis Margaret Atwood fogta az összes emberi perverziót – kezdve az ártatlan szexuális fantáziálástól egészen a legdurvább aberációkig –-, majd mindezt leöntötte egy adag szatírával meg némi csillámpónis „nézz mindent pozitívan” meg „de ha neki így jó” sziruppal is, hogy mindezt egy bizarr, de klasszikus disztópiába helyezze. Ezzel pedig egy abszurd, de nagyon is igaz görbe tükröt állított elénk.

Ehhez Atwood két hétköznapi emberből indul ki, akik nem vágynak másra, mint az otthon nyújtotta biztonságra. Szívük legtitkosabb vágyait látva egyre teljesebb képet kapunk róluk: kiderül, a férj, Stan több mindent szeretne feleségétől az ágyban, a feleség, Charmaine csak egy biztos pontként tekint házastársára, amúgy máshol keresné a szerelmet, mert férje túl negatív. Ebből a konfliktusból bontakozik ki a tényleges cselekmény, ami hol Kurt Vonnegut vagy Viktor Pelevin könyveire, hol pedig egy nagyon durva tripre emlékeztet.

A titkos szexfelvételektől a kék teddy maci iránti fetisizmusig (ami egy félresikerült kísérlet eredménye) az escortnak rendelhető meleg Elvis imitátorokig minden, mi valaha eszébe jutott bárkinek szexuális fantáziálásból, itt így vagy úgy, megjelenik.

Atwood fogalmazás szintjén pedig lubickol ebben a közegben – amit Csonka Ágnes fordítása is remekül átad. A szerző saját bevallása szerint ujjgyakorlatnak és a romantikus ponyva kipróbálásaként kezdett neki könyvének (először e-book sorozatként futott a neten), és ilyen tekintetben pazar olvasmány, ha az ember vevő a sikamlós részletek érzéki kiparodizálására.

A szürrealizmus a kémregények és szappanoperák jól ismert fordulatain keresztül épül be a disztópikus cselekménybe. Titkos összeesküvések, botrányos szerelmi viszonyok, mindennel visszaélő vérkapitalista gonosz kettős ügynökök, szexrobotokban való embercsempészet – a már említett zsánerek nem várt, szexuálisan feltuningolt verziója köszön vissza minden plot twistben. És az egész így együtt annyira bizarr és tömény olvasmány, hogy már csak emiatt nehéz letenni, viszont egy idő után könnyű belefáradni, pont a regény kaotikussága miatt.

Forrás: The New York Times

Mindez mögött van némi üzenet is Atwood részéről. Bár az elmúlt egy-két évben nem voltak erősen beemelve a mainstream közbeszédbe a szexrobotok, de jelenlétük számos etikai kérdést felvet. Például, visszaszorítható-e velük a szexuális zaklatás vagy olyan társadalmilag elítélendő bűnök, mint a pedofília? A nevetségesen abszurd szituációk ellenére a könyv nem kínál pozitív válasszal. A Pozitron Projektben a kínálat-kereslet alapon mennek a dolgok, a felszínen a tulaj (vagy tulajok) próbálnak egy jófej nagybácsiként mindent megadni a „gyerekeknek”. Az ilyen problémákat pedig mindig lehet racionalizálni – hol a beleegyezés intézményével, hol pedig azzal, ha az ötletet dehumanizáljuk, mert a vágyott fantáziát nem egy emberi lény szenvedi el – legyen akár szó egy kisfiúfejű szexrobotról vagy egy átkondicionált emberről. Pont ezekkel az abszurd helyzetekkel világít rá Atwood, hol van a határa a társadalmi fejlődésnek és az alapnak tekintett erkölcsi értékeknek.

A két kisemberi főszereplőn keresztül még az a kérdést is felteszi a szerző, hogy hol helyezkedik el maga a civil polgár ezekben a jelenségekben. Stan és Charmaine közti markáns különbség ennek fényében válik érthetővé igazán. Stan az örök kétkedő, aki megérzi, mikor kell megkérdőjelezni valamit – kivéve ha felülkerekedik eszén az ösztönös vágy. Vele szemben Charmaine egy klasszikus naiva, aki már-már rögeszmésen ragaszkodik a pozitívitáshoz és egyfajta rendhez, amiben ő tud funkcionálisan működni.

Forrás: Financial Times

Tipikus férfi-női sztereotípiákat képviselnek, miszerint a férfi ösztönlény, a nő pedig gondoskodó, de sokat fölöslegesen fecsegő illető. És a Pozitron rendszerébe kerülve se lépnek ki igazán ebből. A rendszer furcsa működéseinél sokkalta fontosabb számukra saját életük szappanoperaszerű problémái: a titokzatos váltótársak iránt érzett szexuális vágy és féltékenység, a lopott délutánok, vagy épp egy-egy virágos takaró.

És ha valakinek van otthona, van mit ennie és hol dolgozni, akkor miért vergődne olyan kérdésekkel, hogy vajon jó világban él-e? Stan és Charmaine tökéletes páros ennek érzékeltetésére.

A fenti kérdések bővebb kifejtésére azonban sok idő nem jut, hiszen a ki-kivel, a thrillerbe illő sötét titkok és a kémregényeket idéző beépülési tervek jócskán elviszik a figyelmet ezekről. Nem a Legvégül a szív lesz a leginkább emészthető Margaret Atwood-regény, viszont számos társadalmi kérdésfelvetést, megállapítást találni szürreális cselekménye mögött. Aki vevő az abszurdra, annak kihagyhatatlan, de komfortzónából való kilépésre is tökéletes.

Margaret Atwood: Legvégül a szív
Kiadó: Jelenkor Kiadó
Kiadási év: 2021
Eredeti cím: The Heart Goes Last
Fordító: Csonka Ágnes
Oldalszám: 508 oldal
Értékelés: 7/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.