Film

Irány a pókmetaverzum! – Pókember: Nincs hazaút kritika

Jelen, múlt és jövő összeér ebben a kiváló filmben, ami egyszerre finálé és eredettörténet, több szempontból is. Pont ezért a régi és új rajongók is jól járnak majd Pókember frenetikus érzelmi hullámvasútjával. Spoilermentes Pókember: Nincs haza út kritika.
Korábban a témában:

A szuperhős (és -gonosz) narratívák létfontosságú eleme az eredettörténet: az a drasztikus, drámai pillanat, ami után minden megváltozik. Az egyik út, hogy a karakter összerogy a teher alatt, és a bűn, a bántalmazás útjára lépve elfojthatatlan dühét másokon vezeti le, gyötörve környezetét és a világot a vele történt igazságtalanságokért. A másik, amikor sikerül feldolgoznia ezt szerettei, barátai vagy a világ segítségével, és a gyászból, a dühből és a frusztráltságból pozitív energiát formál, amit abba fektet, hogy jobbá tegye azt, amiben létezik, és segíthessen azokon, akik rászorulnak: mert, ahogy egy a videojátékos adaptációra utaló kikacsintás remekül összefoglalja, ha valakin segítesz, mindenkink segítesz. A különbség a két út között a hely, idő és élethelyzet, a Pókember: Nincs hazaút pedig azért egy kifejezetten különleges és izgalmas alkotás, mert eredettörténetekkel dolgozik egy trilógia fináléjából, és a vég egyszerre egy kezdet is, ami hőse folyton aktuális jelmondatának erős megtestesítése: a nagy erő nagy felelősséggel jár.

Pókember és Doktor Strange

A sztori közvetlenül a 2019-es Pókember: Idegenben cselekményét folytatja, amikoris Mysterio leleplezi hősünk kilétét a világ előtt, és mindenki megtudja, hogy a pókruha mögött Peter Parker áll. A helyzet nemcsak az ő életét, hanem barátnője, MJ (Zendaya) és legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) életét is megkeseríti. A média nem száll le róluk, a fotelszakértők önbíráskodása miatt üldözik őt. A klasszikus, Sam Raimi rendezte, 2002-es Pókemberből is ismerhető J. Jonah Jameson – akit ismét J. K. Simmons alakít kiválóan – pedig egy Alex Jones-típusú véleményvezérként uszítja ellene New Yorkot. A botrányok miatt a triót a hőn áhított MIT egyetemre sem veszik fel, Peter pedig úgy érzi, tennie kell valamit. Ellátogat hát a varázsló Doktor Strange-hez (Benedict Cumberbatch), hogy megfűzze: vessen be egy bűbájt, ami elfelejteti kilétét a világgal. A folyamat közben azonban belekontárkodik a varázsigébe, figyelmen kívül hagyva a következményeket és kockázatokat, ugyanis szeretné, ha pár bizalmasa megőrizhetné emlékeit. A varázslat „szabotálása” pedig olyan végeredményhez vezet, ami nagyobb hatással bír, mint arra eredetileg számított volna: a korábbi, nem Tom Holland főszereplésével készült filmadaptációk gonoszai bukkannak fel az ő univerzumában, az ifjú hősnek pedig helyre kell hoznia ezt a galibát – ennél többet pedig (ami az előzetesekből kiderülhet) nem is árulnék el a cselekményről, mert az alkotás szépsége meglepetéseiben rejlik igazán.

A film különlegessége, hogy remekül vegyíti az eddigi Pókember-filmek tartalmát és sajátosságait az újféle adaptációval, anélkül, hogy elveszítené jellegzetes stílusát. A kezdeti felütés tinis problémamegoldása azonban fokozatosan alakul át egy sokkal sötétebb, komolyabb és drámaibb cselekménnyé, amit a képi világ is remekül tükröz. Míg a Pókember: Idegenben egy könnyed, nyári akció-kalandfilm volt, aminek a fináléja bírt igazán valódi következményekkel, addig itt fokozatosan épít a forgatókönyv a drasztikus változásokra. Legnagyobb különlegessége pedig, hogy, bár az aktuális trilógia lezárása, egyben egy újfajta eredettörténet is hősének. Ami pedig igazán kiemeli az alkotást az az, ahogy gonoszainak eredettörténetét kezeli: felismerve azt, hogy a körülmények tették őket azzá, és hogy az ösztönszerű reakció ellenére nem a feltétel nélküli kiiktatásuk a helyes út. Ez pedig azért is működik remekül, mert az Otto Octaviust és a Norman Osborne-t alakító Alfred Molina és Willem Dafoe visszatérő párosa fantasztikusan testesítik meg karaktereiek kettősségét: az emberi, a megtört és az ördögi, pusztító oldalaikat egyaránt. Emellett a modern fiatalítótechnológiát is jól alkalmazták a készítők, és csak néhol érezni azt, hogy filtert (vagy gumimaszkot) húztak rájuk.

Alfred Molina Otto Octaviusként

Az előző két fejezetet is rendező Jon Watts stabil kézzel kezeli a nagy szereplőgárdát anélkül, hogy bárki is kikerülne a fókuszból. Kifejezetten jó, hogy a mellékszereplők is stabil jellemfejlődésen mennek át, ami javarészt illeszkedik a korábbi íveikhez és a központi narratívához. Emellett Doktor Strange varázselemei és Pókember bombasztikus manőverei kiválóan megférnek egymás mellett, a nézők pedig ámulhatnak a vizuális orgiák közepette. Gyakran válik testközelibbé is az akció: közelharc és egymásnak feszülés teszi zsigeribbé a jeleneteket, az arcmimikákkal pedig hatékonyabban közvetíti felénk a mű, hogy mi is forog kockán. Mauro Fiore operatőr mindig a lényegre fókuszál, a frenetikus szegmensek pedig a történések sűrűsége ellenére is határozottan követhetőek.

A sztori valószínűleg azoknak is tetszeni fog, akik nemrég kapcsolódtak be a szomszédság barátságos hősének kalandjaiba: bevált humor, nagy tétek, elképesztő látvány és szuper alakítások adnak ki egy remek egészt. A valódi célközönség azonban az elmúlt közel két évtized alatt összeverbuválódott pókemberes rajongóbázis, akik a visszautalások, csavarok és meglepetések záporozása között valószínűleg úgy fognak ujjongani, tapsolni és füttyögni, ahogy a közönség jelentős hányada a film alatt. Ugyanis a Pókember fanoknak ez egy mesteri kánaán, ami számos olyan lezárást is elhoz magával, amire egyáltalán nem számíthattak – mindezt úgy, hogy nem veszíti el sosem fókuszát az aktuális irányról, amit képvisel. Pont emiatt egyszerre bátor döntés és biztonsági játszma is egyszerre, hogy alapvetően régi szereplőkből építkezik: merész húzás a korábbi ismeretekre gyúrni, de valamennyire spórolós is, mert a tényleges, lényegi expozíciókat már ledolgozták a korábbi filmek. Mindenesetre Watts úgy tudta összevarrni ezeket a szálakat, hogy egyszerre hassanak ismerősen és üdén, és ami a legfontosabb, kereknek, több szinten is.

Elektró, Homokember és Gyík

Ebben persze szerepe van Chris McKenna és Erik Sommers írópárosnak is, akik próbálták Pókember jellegzetes humorát megtartani, felvenni a gonoszok stílusát, belevegyíteni a – Sony mellett társproduceri – Marvel sajátosságokat, és mindezek tetejébe drámát, történést és karakterfejlődést is belevinni. Ez szinte minden aspektusból többnyire sikerült, pár ellentmondásos szitut, elnyújtott jelenetet, túltolt vagy gyenge poént leszámítva. Nem kis feladat volt ez, de sikerült egy koherens egészet faragni belőle, ami nevettet, inspirál, ríkat, leköt és elgondolkodtat – az érzelmek hullámvasútját pedig csak aláhúzza Michael Giacchino komplex zenéje, ami a hangszerek és egyéb elemek variálásával mindig úgy hat, ahogy kell. A közel két és fél órás játékidő impozánsnak tűnhet, de kell ennyi ahhoz, hogy minden szépen kerek legyen: az eredmény pedig nagyon is megéri.

Kifejezetten vagány több generációnyi kiváló színészt különböző helyzetekben látni, akik sajátos módon viszik bele magukat szerepükbe. Tom Holland továbbra is remek Pókember, ebben a részben pedig karaktere végre eszét is használhatja, hisz Holland – a sok közeli képnek köszönhetően – komplexebben építheti fel fokozatosan érettebbé váló hősét. Zendaya a „Pókember-barátnő” szerepnél sokkal több, Jacob Batalonnal hárman pedig egy nagyon szerethető, rátermett triót képviselnek. Az apróbb szerepek és a fontos mellékfigurák mellett Marisa Tomei továbbra is a legbelevalóbb May néni, Benedict Cumberbatch figurája viszont inkább egysoros poénokra redukálódott, akit gyakran hoznak kellemetlen, kissé karakteridegen helyzetbe a tinik.

Kifejezetten leleményes oldották meg azt a bennfentességet, amire épít. Ez valamennyire taszító lehet azoknak, akik nem ismerik a korábbi filmeket és karaktereiket, de nekik is egy kerek, érthető és átlátható történetet mesél el a film. Az egész alkotás egy masszív hódolat Pókember filmes múltja előtt, a finomabb utalásoktól kezdve az egyértelmű rajongásig: igazán különleges, ahogy egy koherens egészet tudtak szőni, ami egyszerre elismerése annak, hogy ha azok a filmek nem lettek volna, most ez sem lenne, illetve annak, hogy mi is kell ahhoz, hogy Pókember tényleg Pókemberré váljon. Ezek a meta szintű poénok és történések akkor működnek igazán, ha ismerjük a hátteret – akkor viszont nagyon.

Zöld Manó

A Pókember: Nincs hazaút egy fantasztikusan összerakott szuperhősfilm, annak ellenére, hogy számos olyan tényezőből áll, amibe beletörhetett volna a produkció foga. Egyszerre hódolat a múltnak és kedveskedés a rajongóknak, de mindez úgy, hogy előremutató, érzelmi és tartalmi súlya van, és izgalmas, komplex módon fejleszti karaktereit, valamint tágítja univerzumát. Az év lezárásaként egy csúcs finálé, ami összetett módon játszadozik a nézők és fanok elvárásaival, a végeredmény pedig váratlan fordulatokkal van tele. Ez a Pókember is igazi Pókemberré válhat általa, a film pedig elismeri, hogy a régiek nélkül se ő, se a szakma nem lehetne itt – legalábbis nem ebben a formában. Elejétől végéig izgalmas, leköti a figyelmet, és merész új irányba mozdítja el hősét, valamint azt az univerzumot – illetve metaverzumot –, amiben létezik. Merész döntés volt így elkészíteni, sok volt a buktató, de a csapat remekül végigcsinálta, a járvány okozta nehézségek ellenére – vagy talán pont emiatt. Bravúros zárása az új trilógiának, hibái pedig eltörpülnek ahhoz képest, amit sikeresen véghez vitt. Ez a Pókember igenis Pókember, és most a feladathoz is felnőtt.

Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home) – amerikai szuperhősfilm.  Játékidő: 150 perc. Hazai premier: 2021. december 16. Értékelés: 8/10 Peter Raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.