A kilátástalanságban pislákoló reménysugár – a Doctor Who tündöklése és bukása, és ami ezután jön

A világ legborzasztóbb magyar címével rendelkező Ki vagy, Doki? (a továbbiakban: Doctor Who) a 2005-ös újraindulása óta Anglia közkedvelt családi műsorából világméretű jelenséggé nőtte ki magát, majd lassan nézhetetlenné vált. A tér-időben utazni képes időlord mítosza milliók életében töltött be olyan fontos szerepet, mint egyeseknek a Harry Potter.

A 60-as évek óta futó széria annak köszönhette a világhírnevet, hogy 2005-ben a sorozatot modernizált köntösben folytani kezdte a BBC Russel T. Davies írói vezetése alatt, eredetileg Christopher Eccleston főszereplésével. A groteszk sci-fi világ furcsa szörnyeivel, szeretnivalóan gagyi trükkjeivel, általánosságban meghökkentő „beszívott angolok képernyőre vetették, amit a sci-firől gondolnak”-minőségével nem mindig könnyen emészthető, ráadásul a sorozatot a 90-es években divatos epizodikusság jellemezte.

Roboraptor Podcast #36 – Doctor Who

HIRDETÉS

Szerencsére mindezt évadokon átívelő, szépen elvarrt szálakkal szőtték át, a mellékszereplők jellemfejlődése és a Doktorhoz fűződő viszonyuk alakulása pedig mindig emberközelivé tudta varázsolni a pihent agyú műsort.

E kiváló írói munkának és a valaha volt legnépszerűbb Doktor, David Tennant színészi teljesítményének köszönhetően a széria belopta magát a világ szívébe. A Doktor iránti szimpátia fő forrása az volt, hogy majdnem-halhatatlansága és időutazó mivolta dacára nem istenszerű figura, csak egy kicsit kattant különc egy időgépben (a madman with a box).

Davies öt évad után otthagyta a műsort, átadva az írói feladatokat Steven Moffatnak (a szintén a BBC-n futott sikeres modern Sherlock showrunnerjének), akinek az első öt évad legjobb részeit, legijesztőbb szörnyeit és a valaha kitalált legmenőbb időutazós szerelmi szálat köszönhetjük, így a választás csupa jót ígért. Ám hamar kiderült, hogy Moffat nem képes a cselekményt koherensen összetartani, sokszor önkényes döntéseket hoz, a szereplők érzelmeivel néha hanyagul bánik, a legjobb saját ötleteit pedig agyonhasználja. Így váltak a síró angyalok az univerzum legfélelmetesebb entitásaiból elcsépelt visszatérő elemmé, és írták ki a Doktor útitársait, Amyt és Roryt (Karen Gillan és Arthur Darvill) a szó legszorosabb értelmében vett hülyeségre hivatkozva.

Ekkor már Matt Smith játszotta a Doktort, aki annyira jól hozta a kicsit autisztikus, túlmozgásos eszelőst, hogy gyakran említik egy lapon Tennant alakításával. A közte és a három évada alatt lépcsőfokonként felépített családja közti dinamika még mindig annyira jól működtette a showt, hogy az igénytelenebb plot twisteket és átgondolatlan időparadoxonokat is megbocsájtottuk miatta.

Moffat évadaiban már elő-előbukkant egyfajta rajongói mentalitás is, ami a Doktor karakterét övezte. A 11. Doktor idejében az évadok csúcspontján többnyire inkább a Doktor megmentése volt a fókuszban a világ megmentése helyett. Tulajdonképpen már River Song feltétel nélküli szerelme is e hozzáállás megtestesülésének tekinthető. Az emocionális átmenetek elhanyagolása is tetten érhető abban, hogy River egyetlen pillanat alatt szeretett bele a Doktorba – méltatlan bánásmód ez ahhoz képest, hogy anno Rose-nak két egész évadot hagytak erre. De mivel Smith és Alex Kingston között tökéletesen munkált a kémia, ez nem volt zavaró.

A Doctor Who: 9. évad Pilot – A doki tán megint jó lesz, méltó régi nagy híréhez

Smitht Peter Capaldi, a 12. Doktor váltotta, – továbbra is Moffat vezetése alatt -,  aki remek választás volt ugyan a Doktor szerepére, de ekkor már az említett rajongói mentalitás egyre jobban befészkelte magát a sorozatba. Bőven akadtak a Doktor szépen felépített jellemét romboló döntések, amik megágyaztak későbbi rossz tendenciáknak: a Doktort mindinkább piedesztálra emelték, háborús hősként ünnepelték, vagy épp krízishelyzetben a “Föld elnökévé” választották. Ez a fajta felmagasztalás idegen a különc felfedezőhöz, amit ő megtestesít. Ráadásul ez a Doktor fegyvert is ragadott, amit alapvetően ellenez, és többször felrúgta saját szabályait.

Ezekben az évadokban kezdett átesni a ló túloldalára a sorozatban a polkorrektség is; emlékezzünk csak a fehér férfiből gyönyörű fekete nővé regenerálódó időlord esetére, akinek első dolga volt szexista megjegyzést tenni korábbi testére, vagy hogy Bill jóval többször említette meg, hogy leszbikus, mint azt a cselekmény igényelte volna. A sorozat élvezeti értékét az is rontotta, hogy a Doktor mellett nem volt igazán izgalmas társ; a két évadon át szereplő Clara a korábbi szimpatikusabb partnerekkel szemben nem igazán szorult tanulásra. Mire a 12. Doktor mellé a készítők adtak egy érdekes útitársat, Billt, egy évad után ki is írták a sorozatból.

Capaldi után az első női Doktor, Jodie Whittaker vállalta a főszerepet, az írás feladatait pedig összesen két Doktor és hat évad után Moffat átadta Chris Chibnallnak. Ekkor már a 10. évad kezdődött, és innentől már nem volt megállás a lejtőn. A 13. Doktor kapásból három embert vett maga mellé útitársnak, és a karakterek közti érzelmi kapcsok konzekvens felépítésére fittyet hányva egy rész után „máris annyira megszerette” őket, hogy magával kellett vinnie a szinte rögtön „my fam”-ként (azaz: „családom”) aposztrofált csapatot. Smith évadaiban még szépen bemutatták, hogyan alakulnak ki családi kötelékek egy halhatatlan személy esetében, aki ráadásul retteg attól, hogy halandó szeretteit elveszíti. Itt viszont pillanatok alatt kialakult köztük a kapocs anélkül, hogy a nézőt is bevonták volna.

Az útitársak túl sokan voltak ahhoz, hogy bármelyiküket is rendesen fel lehessen építeni, de a Moffat-korszakban már megkezdett erőltetett PC-vonalat követve legalább mindhárman más rasszból származtak. De sajnos két évad alatt sem lettek olyan érdekesek, hogy ne a kisebbségi mivoltuk legyen a legkarakteresebb vonásuk. Ez a hanyagság azért is fájdalmas, mert a Doctor Who már bizonyította nyitottságát; a sorozatban már jóval az LMBTQ és a BLM előtt mindenfajta sallang nélkül találkozhattunk akár intergalaktikus fajközi leszbikus szerelemmel, a sorozat legmenőbb szépfiúja pedig biszexuális volt. A Chibnall-éra legjobb része egyébként pont a Rosa Parks életét feldolgozó epizód (Rosa) volt még a legelején, egyedül itt tudott a sorozat méltón tisztelegni az afroamerikaiak egyenlőségi harca előtt.

A 13. Doktor nem következetes, gyakran érzéketlenül nyilvánul meg, ridegen hessegeti el a magyarázatadás terhét; „Ez túl bonyolult ahhoz, hogy felfogd.” 

Mindezt sajnos anélkül, hogy a környezete ezt különösebben nehezményezné, vagy bármilyen módon megfelelő kontextusba helyezné. Vészhelyzetben nincs terve, kríziskezelése csak jóindulattal nevezhető improvizálásnak. Whittaker pedig sajnos színészileg sem tett ki magáért. Igaz, ilyen rosszul megírt Doktorral nincs is sok esélye, és szinte érezni a játékán egyfajta sértettséget a nyeglén megírt szerep miatt. Whittaker három évadán nem segített a Tennant-érából ismert szívdöglesztő Jack Kapitány (John Barrowman) és a Mester (Sacha Dhawan) visszahozása sem.

De Chibnall narratívája azért legkevésbé kedvelhető az eddigiek közül, mert a korábbi évadokból inkább a Moffat által megalapozott rajongói mentalitást osztja tovább. Azzal, hogy egyenesen istenséget csinált a Doktorból az eredettörténete teljes felforgatásával, a Timeless Child (Időtlen Gyermek) koncepciójával, a történet visszavonhatatlanul fanfiction-jelleget öltött.

Chibnall megoldása tulajdonképpen valahol érthető, hiszen minden Who-rajongó szeretné, hogy végtelen potenciál legyen a karakterben, és az eredetileg tizenkettőig maximalizált regenerációk után már így is kicsit kínos 13. és 14. inkarnációkig menni kifogásokkal vagy anélkül, így véglegesen halhatatlanná tette a bohókás időlordot. Ezzel azonban a Doktor identitása a szeretnivaló, kíváncsi, különc kalandorként megszűnt létezni.

A 13. évadot vélhetően a meredeken zuhanó nézettségi adatok miatt már rövidebbre szabták a szokásosnál. A mindössze 6 részes évadban, mely a Flux címet viseli, egy egész univerzumra kiterjedő kihalási esemény visszafordítása a tét. Az előző két évad három útitársából csak egy maradt meg, de gyorsan társult hozzá még egy; Dan (John Bishop), és egy új faj is került a Whoniverzumba, a lupar, ami egy ember-kutya keverék faj.

Az első rész egész élvezhetőre sikerült: A luparok eredete ötletes; a lupar karakter, Karvanista (Craig Els) kimondottan kedvelhető, szeretném még látni. Dan pedig az első pillanattól szórakoztató. Jobbra érdemes figura, aki igazán megérdemelne mélyebb hátteret annál a karcsú szerelmi szálnál, amit írtak neki. A párbeszédek pörgősebbek lettek, és az útitársak számának csökkentésével a megmaradt Yaz (Mandip Gill) is jobban tudott érvényesülni. És további szereplőkkel is gazdagodott a történet, akik közül a Trónok Harcából ismert Jacob Andersont és karakterét, Vindert érdemes kiemelni.

Sajnos azonban a reményteli indítás után a szálak egyre kuszábbak lettek, és a minőség összességében pont olyan, mint az előző két évadé.

A hat rész 6-7 különböző szálat próbál mozgatni, de azért közben elidőzünk a síró angyaloknál két részen keresztül, ami túl sok játékidőt vesz el a fontosabb történetszálaktól, így a védegermény egy nagy kapkodás. Bátor a vállalás, de ennyi szereplőt és szálat úgy 10 epizódban lehetett volna szépen kibontani, így a néző jogosan érezheti, hogy csak fárasztják.

A rejtélyes, pusztító Áradattal kapcsolatban pedig a szálak a Doktorhoz vezetnek, így karaktere újabb szintet lépett felefelé a természetfelettiben: már nemcsak halhatatlan isten, hanem egyenesen a világvége kulcsfigurája. Olybá tűnik, hogy a Doktor mostmár lassan a whoniverzum közepe, nem pedig lelkes felfedezője, aminek a korábbi szerzők eredetileg megalkották és tiszteletben tartották. Összességében a szereplők közti dinamikák, érzelmi motivációik és jellemfejlődésük fokozatosan súlyosbodó elhanyagolása, a Doktor figurájának esszenciájától való megfosztása, a következetességet fokozatosan teljesen elvesztő történetvezetés és a tendenciózusan egyre elnagyoltabban ábrázolt mellékszereplők a sorozat történetében a legkedvezőtlenebb körülményeket teremtették a folytatáshoz.

Innentől kell Russell T. Daviesnek újra felvennie a fonalat. Nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja menteni a sorozatot. Helyreállíthatná a Doktor identitását azzal, hogy valahogy bebizonyítja, új eredetsztorija csak a Mester által kitalált körmönfont hazugság, de Chibnall sajnos elkezdte beleépíteni a történetbe a mesét például azzal, hogy szerepeltette a Doktor korábbi, ismeretlen inkarnációját (Jo Martin rövid jeleneteiben remek alakítást nyújtott), így csak komoly logikai bukfencekkel volna helyrehozható a kár. És ne felejtsük el, hogy 2022-ben még jön három extra epizód, aminek a végén átalakul a Doktor, tehát még bonyolódhat ez a szál, mire a 13. Doktor reinkarnálódhat.

A fentiek tekintetében könnyen le lehetne vonni a konzekvenciát, hogy a sorozatot érdemes volna végleg befejezni vagy legalább szünetelteni, hiszen a haldoklás ilyen előrehaladott szakaszában már illik megítélni egy sorozatnak is az eutanáziát. Gondoljunk csak a Trónok harcára, ami szintén több évadnyi gyengélkedés után kapott kegyelmet. De ne felejtsük el – továbbra is a GOT példájánál maradva -,  hogy ott George R. Martin író távozása okozta a problémát. Russel T. Davies pedig, ha úgy tetszik, a modern Doctor Who Martinja annak dacára, hogy nem az övé volt az alapötlet. Ha a Trónok harca folytatását is néznénk, ha újra Martin írná, akkor a Doctor Whonak is érdemes adni még egy esélyt, ha Davies újra kezébe veszi a gyeplőt.

Mert ha a Doktor identitása már nem is helyreállítható, a szálak profi összefésülésére, a szereplők lelkivilágának és motivációinak fókuszba helyezésére, és jó humorra mindenképp számíthatunk majd.

És az sem elhanyagolható szempont, hogy az új Doktor megformálójának kiléte még nem látott napvilágot. Ha ismét egy erős színészt sikerülne szerződtetni a szerepre, akkor a 14. évad már okkal kerülhetne 2022 legjobban várt sorozatai közé.