Sikítani alig, de nevetni fogsz eleget, és ez így van rendjén – Sikoly kritika

A Sikoly filmek egyik kifejezetten pozitív jellemzője, hogy egyrészt kiderül, ki a gyilkos (vagy gyilkosok), másrészt a főszereplők mindig megbizonyosodnak arról, hogy átküldték őket a túlvilágra. Ennek köszönhetően nem egy emberfeletti erőkkel bíró entitás gyötri újra és újra a karaktereket, hanem mániákusok, akik más-más indokok miatt öltik magukra a sötét leplet és a norvég Edvar Munch művész alkotása ihlette kísérteties maszkot, hogy aztán kést rántva párral csökkentse a kaliforniai Woodsboro lakosainak számát. Nincs ez másképp a friss etapban sem, de – ahogy elvárt ettől a szériától –, a megközelítés más.

Ezúttal egy kívülálló, Sam kerül a mészárlás közepébe, akinek Woodsboróban élő húgát, Tarát támadja meg a gyilkos. A klasszikus nyitójelenet újrázását láthatjuk, ahol telefonon fenyegetőzve faggatja a gonosz áldozatát kedvenc horrofilmjeiről, aki lelkesen sorolja az elmúlt évtized kimagasló, újhullámú, „intelligens horrorjait”, mint A Babadook, A boszorkány vagy a Valami követ – nyoma sincs azoknak, amiket a Sikoly képvisel, és amelyekből kinőtte magát – a Péntek 13, a Halloween vagy a Rémálom az Elm utcában. A Sikoly-filmek metanarratív elemei közé tartozik, hogy a filmbéli eseményekből filmet forgattak a filmen belül Döfés címmel, az elkövető pedig egy kvízt szán erről a lánynak, aki ha elszúrja, életével fizet: fordulatosan azonban túléli az incidenst, a másik városban élő testvére pedig barátja, Richie kíséretében siet segítségére, hogy a fiatal társaságával, illetve a helyzet miatt visszatérő „veteránokkal” megfejtsenek egy újabb rejtélyt.

Ez az első fejezet, amit nem Wes Craven, a horror egyik atyja rendezett, ugyanis 2015-ben elhunyt. A feladatot most Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett párosa látták el, akik a 2019-es Aki bújtban már megmutatták, hogy miként kell ötvözni a horrort és a humort – és most sem okoztak csalódást. Az új Sikoly remekül váltogatja a könyörtelen, brutális gyilkosságokat és a vicces vagy nevetséges kiszólásokat és történéseket: gyakran jeleneten belül. Brett Jutkiewicz operatőr egyébként éles kontúrokkal és sötét, de jól kivehető színvilággal rögzíti az eseményeket, amitől sokkal plasztikusabbá válnak az eddigi legkegyetlenebb öldöklések. Felváltva röhögsz és szörnyűlködsz majd a filmen.

A humor talán nem annyira éles, mint a rezidens pszichopata pengéje, de a helyzetkomikumok mellett a műfaji kritika terén is tud azért villogni.

A filmimádó Randyhez voltak köthetőek anno az expozíciók arról, hogy az aktuális történés a horrorfilmek és folytatások mely sémájába illeszkedik. Ezúttal a Jasmin Savoy Brown alakította, nagyon laza Mindy – Randy unokahúga – fejti ki, hogy épp milyen kavalkádba csöppent a gárda. Mivel az újraalkotások (remake), -indítások (reboot) és szüntelen folytatások (sequel) korát éljük, amikor régóta szunnyadó franchise-ok kerülnek újra elő esetleg más megközelítésben, előzmények formájában (prequel), meglévő szériák kapnak mellékszálakat (spin-off) és minden az univerzumépítésről szól, a Sikoly esetében sem lehet ez másképp. Hogy a túlspilázott kifejezéseknél maradjunk, jelen esetben egy requellel van dolgunk: folytatás is, de újraindítás is – megmarad a kontinuitás, de új alapokra helyezik a franchise-t. A szereplők is többször felhívják erre a figyelmet, amitől kifejezetten vicces lesz a helyzet: tisztában vannak vele, hogy milyen szabályok mentén alakulhat a sorsuk, de azt is tudják, hogy az új elvek miatt sok dolog máshogy történhet.

Szabályok ugyanis mindig vannak a filmekben, és az a tény pedig, hogy a karakterek birtokolják ezt a tudást adja a Sikoly sava-borsát, úgy régen, ahogy most is.

A requelek pedig a múltat is előkotorják, öregedő és megviselt szereplők térnek vissza: így itt is láthatjuk a klasszikus fejezetek főhősét, Side-t, az egykori sheriffet, Dewey-t, valamint a gyilkoságokról könyvet író és riportot készítő Gale-t, akiket újra Neve Campbell, David Arquette és Courtney Cox keltenek életre. A veterán csapat remekül lett beépítve az alkotásba: egyszerre indokolt a jelenlétünk, de valamennyire visszafogott is, hogy az új figurák kerülhessenek előtérbe. A trió egyszerűen csak véget akar vetni a téboly újabb hullámának, de interakcióik érzelmi töltetet is hordoznak: ez az „enyhe” mélység régen is komplexebbé tette a Sikolyt műfaji társainál, és jó volt látni, hogy ez a jellegű erőfeszítés megmaradt. Az új figurák talán kevésbé jellegzetesek, de kellően változatosak amellett, hogy betöltik a tipikus műfaji kliséket úgy, hogy azért csavarnak is rajtuk egyet. Egyfajta meta üzenet az is, hogy tisztában vannak elődeik hibáival és a klasszikus fordulatokkal – ergo tanulhatnának a múltból –, a legtöbbször ezt elpoénkodják és ugyanazokba a hibákba esnek, mint annyian előttük. James Vanderbilt és Guy Busick forgatókönyvírók nagyjából megragadták azt, amivel egykor Kevin Williamson beírta magát a filmtörténelembe, és bár bizonyos dialógusok mesterkéltnek hathatnak, összességében azért sikerült eltalálni a hangulatot – és Brian Tyler is hatékonyan vitte tovább Marco Beltrami sajátos, karakterjelölő dallamait és feszültségfokozó zenéit.

A Sikoly abban is kitűnt a többi hasonszőrű alkotás mellett, hogy volt benne egy kis „nyomozós-találgatós” vonal. Mivel minden részben új gyilkos van, ezért izgalmas ötletelni, hogy ezúttal ki lehet az: elvégre biztos, hogy a főhős ismeri, és biztos, hogy valaki a közvetlen környezetéből – és az új film is jót szórakozik ezzel. Az újabb áldozatokkal együtt csökken a gyanúsítottak köre is, de azért a nagy leleplezés előtt is van bőven lehetőség és idő találgatni a vérfürdők előtt, közben és után. A film struktúrája nem sokat változott, és egyrészt ez picit fáradttá teszi, de másrészt ezzel tisztában van, ami ötletes önreflexiónak ad helyet. Az alkotóknak a legtöbb tekintetben sikerült hódolnia Craven és Williamson hagyatéka előtt, valamennyire modernizálni és aktualizálni úgy, hogy a horror és a szatíra jó mértéke is megmaradjon. Persze tompább a hatás ennyi év után, de még mindig szórakoztató.

A Mátrix: Feltámadásokhoz hasonlóan az új Sikolynál is felmerülhet a kérdés: minek? Függetlenül attól, hogy a produktum kifejezetten szórakoztató lett, sokszor jutott eszembe, hogy vajon mi lehetett a cél vele – persze azon kívül, hogy a filmipar egyik legsikeresebb horrorja újból milliókat hozhat a producereknek. Eljutott oda a széria, hogy a meta már valamennyire klisévé és fáradttá vált, ráadásul a korábbi fejezetek ismeretével élvezhető és érthető igazán, így új rajongókat is nehezebben állít majd az oldalára. Még ezzel együtt is azonban élesen tud odadöfni (én is tudok ilyet – a szerk.) a trendeknek, az ipar szereplői és a nézők vonatkozásában egyaránt. Nehéz hozzányúlni az ilyen filmekhez úgy, hogy a rajongók egy fullasztó, toxikus rétege minden mozzanatot maró gúnnyal vár, miközben az egekig magasztalja az eredetit. Nehéz úgy alkotni, újraértelmezni és új kontextusba ültetni dolgokat, hogy végig ott lebeg a lehetősége annak, hogy valami csalódott fan nemi erőszakkal vagy gyilkossággal fenyegeti majd azt a színészt, aki el mert játszani egy bizonyos karaktert. És talán ezért jött létre az új Sikoly, és nem a rajongóknak szóló kikacsintásokért és az elrejtett számtalan utalásért. Hogy egy picit helyretegye a történéseket a maga fekete humoros, morbid, véráztatta módján, és odaszúrjon a társadalomnak. Ez sikerült neki, és közel sincs annyira forradalmi, mint a kezdetekkor, de beteljesíti azt, amit annak folytatásai – ötödik résznek pedig már-már pofátlanul jól működik.