Könnyfakasztó spirituális kiszavazóshow felnőtteknek – Kilenc nap

A Kilenc nap helyszíne valahol a világ végén található egy síkságon, ahol egy kis házban “él” Will (Winston Duke), és fogadja a rejtélyes módon semmiből érkező, még névtelen lelkeket, hogy kilenc nap alatt kiválasszon közülük egyet, aki megszülethet. Hogy fájdalmasabb legyen, a módszer szelektív: Will nem az összes jelölt közül választ egyet, hanem addig szelektál, míg végül csak egy marad. Így a procedúra során már az első napokban esnek ki jelöltek.

Főhősünk interjúztatja a pályázókat, nem ritkán pszichésen megterhelő szituációk elé állítva őket, míg feltűnik egy nő, Emma (Zazie Beetz), akinek a válaszait nem tudja hova tenni. A nő ízlelgeti, kóstolgatja Will kérdéseit, és néha inkább a kérdésfeltevésről fogalmaz meg véleményt, minthogy válaszoljon – ezzel az őrületbe kergetve őt.

Will úgy viselkedik, mint egy pszichiáter – látszólag nagyon professzionálisan, pókerarccal, semleges válaszokat adva az alanyok kérdéseire. Winston Duke jó alakítást nyújt Will szerepében; úgy hiteti el velünk a karakter gyászát, hitehagyottságát és visszatalálását a hitéhez, hogy a film jeleneteinek többségében az a feladata, hogy minél semlegesebben viselkedjen.

Nehéz nem észrevenni a kiválasztási folyamat kissé kafkai minőségét, valóságshow-jellegét.
Will házának jó részét precízen felcímkézett kartotékszekrények töltik meg korábbi eseteiről, megszületett lelkeiről pedig videógyűjteménye van, amelyeknek a megnézését gyakran feladatul adja a jelölteknek. Emma azonban mások élete helyett szívesebben foglalkozik a környezetével, finoman kritizálva Will életidegen, bürokratikus módszerét. Emma ösztönösen tudja, hogyan érdemes élni; nem hajlandó feláldozni a jelenét egy vágyott élet oltárán.

Míg maga a procedúra kellemetlen rögvalóságot imitál, addig az idő és a világkép emlékeztet arra, hogy nem a mi valóságunkat, hanem egy koncepciót látunk. A film kicsit szabadosan kezeli az időt: a ház látszólag nem nagy, és elvileg mindenkinek ugyanez a kilenc napja van, a jelöltekre mégis annak ellenére jut elég idő, hogy Will egyenként foglalkozik velük, és közben arra is marad pár szabad órája, hogy hobbibarkácsoljon – mintha varázslatosan ki lenne tágítva az idő. Az sem világos, hogy Will tartozik-e elszámolással nála magasabb autoritásnak – bár nagyon precízen rendszerezi eseteit, úgy tűnik, csak saját maga részére: kartotékszekrényei és rongyosra nézett videókazettái egy emlékeken rágódó psziché kivetülései, nem pedig valós munkakörnyezet.

A film körbejárja olyan kérdések problematikáját, minthogy milyen értékek mentén döntsük el, hogy ki az életrevalóbb? Mik azok az emberi tulajdonságok, amiket fel kell emelni, és ítélheti-e ezt meg egzakt módon bárki?

A figyelmet a fenti kérdések megválaszolhatalanságára irányítja, ugyanis a kiválasztásnak itt láthatóan vagy nincsenek szabályai, vagy Will fittyet hány rájuk, mert egyértelműen érzelmei befolyásolják döntései meghozatalakor, melyek egyfelől erősen megkérdőjelezhetőek, másfelől nagyon is érthetőek. Döntési mechanizmusa a szülőség metaforájaként is értelmezhető, hiszen Will nagyon mély felelősséget érez azokért, akikkel foglalkozik, akár kiválasztja őket, akár nem, és elsődleges szempontja az, hogy a kiválasztottai boldoguljanak az életben, ezt pedig képtelen előre megjósolni – ahogy szülőként sem tarthatunk a végsőkig mindent a kezünkben.

Karakterábrázolás szempontjából kicsit nehezen kritizálható a film, mivel a szereplők többségének még nincs története és háttere – nem személyiségeket, hanem tiszta jellemvonásokat jelenítenek meg, amelyek közül főhősünk válogathat. Így például Kane (Bill Skarsgård) karaktere bár fontos szerephez jut, funkciója nem több a harcos hozzáállás allegóriájánál, míg az Arianna Ortiz által alakított Maria egy ábrándozó alkat, addig Mike (David Rhysdale) a megtestesült érzékenység, Alex pedig (Tony Hale), az apró földi örömöket kereső archetípus. Kivétel e tendencia alól Kyo (Benedict Wong), Will egyetlen barátja, aki ugyan a létezés peremén ragadt, mégis látott már eleget ahhoz, hogy a percepciói tapasztalattá álljanak össze és véleménye legyen, de ez is inkább arra szolgál, hogy Will jellemhibáit megvilágítsa. Ennek ellenére az ő alakítása még így is emlékezetes marad. Így összességében a Kilenc nap a sokszereplős felszín alatt valójában egy szép monodráma.

Nehéz kérdései ellenére a Kilenc nap egy igazi lélekemelő film, ami rávesz arra, hogy átgondoljuk, mit tartunk fontosnak az életben. A kiválasztási folyamatból kirostált lelkek ugyan eltűnnek, de Will hobbija, hogy megpróbálja reprodukálni számukra az élményt, amire legjobban vágynak – sufnituningolt módszerekkel, melyek megható, gyönyörű jelenetekben teljesednek ki. A zene érzelmes, néha egészen indulatos hegedűszó, a világítás többnyire naplementét idézően aranyszínű. Néhol kicsit már-már sziruposságba csap át, például Will végső monológja kicsit már túljátszott – ez akár szándékos is lehet, de inkább úgy tűnik, hogy komolyan kéne venni. Egy csipetnyi humor jól állt volna neki ahelyett, hogy csillámporral szórják be, de ettől még a film tagadhatatlanul működik.

A Kilenc napot bátran ajánljuk azoknak, akik szeretnének maguknak egy olyan filmet, amit néha-néha érdemes újranézni, főleg olyankor, ha épp vissza szeretnék nyerni az életkedvüket.