Sorozat

Egy halálosan komoly komédia, ami az atyaúristenről is leveszi a keresztvizet

Vajon vígjáték, vagy dráma kerekedik a következő kiindulópontból? Az angol kisvárosban élő negyvenes riportertől egy halálos betegség elragadja szeretett feleségét. Ha a kedves olvasó mindkét műfajra egyszerre tippelt, vélhetőleg már találkozott Ricky Gervais munkásságával.
Korábban a témában:

Az eredeti A hivatal (The Office) óta bármibe is kezd a Netflixszel kebelbarátságot ápoló Gervais (soron következő show-ját anélkül rendelték be, hogy egy betűt leírt volna belőle), azt rendre a csúcson hagyja abba. Nem szerethet mindenki, vallja, és ő sem öleli keblére az egész világot. Ilyenformán nem is törekszik széles tömegek kiszolgálására, sőt, inkább a karcosan finom népnevelés útja az övé – aforizmák az emberi jóságról, az élet értelméről, vagy éppen egy hógömb a zebra előtt felgyorsító kocsi hátsó szélvédőjébe.

Rövid, lezárt szériák, amik rétegeket céloznak, vagyis a mindenkit kiszolgálni vágyó, a jövedelmező címeket a végtelenségig fejő üzleti modell ellentétei.

Ez a gyakorlatban eddig két évad utáni stoppot jelentett – hogy a gyász stádiumait végigküzdő Tony, a After Life – Mögöttem az élet gyarló főhőse harmadjára tért vissza, részben a sorozat népszerűségének is köszönhető (a Netflix számai szerint ez 100 millió előfizetőt jelent, hogy mindjárt ellent is mondjak az előbbi állításnak). Hogy kivétel, vagy szabály-e a triplázás a komikus karrierjében, egyelőre nyitott kérdés, közönsége ugyanis imádta, a kritika viszont többnyire földbe döngölte a záró etapot. Valójában egyik tábor sem járna rosszul, ha Gervais valóban fejfát állítana a produkciónak – nem „csupán” 99% bizonyossággal latolgatná annak lehetőségét –, mivel a zárást megfejelni mindkét frakció szempontjából lehetetlennek tűnik. A fanyalgók szerint az már így is túlzottan érzelgősre sikerült, akinek meg tetszett (magánvélemény persze, de) azok számára csak kophat az élmény az újrázással.

A 2019-ben indult After Life központi szereplője bizonyos szempontból annak atyja, vagyis Ricky Gervais alteregója, aki karakterének gyászán keresztül ad magának felmentőkártyát a társadalmi konvenciók alól. Az első hat részben amellett, hogy egyik humoros / megindító / a világ állapota fölött nézőjével közösen ventillálós szkeccsből csöppenünk a másikba, a fórumok tanúsága szerint hiteles ábrázolását kapjuk a veszteség okozta dühnek és depressziónak. A humor, illetve a főszereplő irányába érzett szimpátiánk elsődleges forrása, hogy Tony mindennemű szűrő nélkül kommunikál, cselekedeteit pedig csupán az öngyilkosságtól való (átmeneti?) tartózkodás korlátozza. Alzheimeres édesapját (David Bradley, alias Walder Frey) leszámítva az élethez idős németjuhásza, Mandy köti legerősebben, no meg a fiktív város, Tambury lakói, akiken keresztül a sorozat itt sziporkázó, ott megindító, amott meg elmélyülésre késztető pillanatait szállítja.

A különféle egyesült királyságbéli lokációkból összeollózott álomszerű kisvárosban az ég kék, a fű zöld, és ahol kertes házacskái fogyatkozni kezdenek, ott aranyszín partvonalú óceán nyaldossa határait, természetesen. Ha mindebből nem lenne egyértelmű, hogy a földi Mennyországban járunk, a szereplők beszélgetései segítenek kalibrálni belső lokátorunkat:

az élet értelme, hogy jó emberek szívességeket tesznek az általánosságban vett következő szerencsétlennek, aki, mondjuk, megromlott látása miatt hónapok óta a kutyaszargyűjtőbe hordja a leveleit.

Vagy, hogy az öregek olyan fákat ültetnek, amiknek tövében ők már nem hűsölhetnek, és ezzel pontosan tisztában vannak. Belinda Carlisle nyomán:

Ooh, Heaven is a place on Earth.

Bár elméletileg már az első évadot követően búcsút inthettünk volna ennek a binger-marasztaló közegnek, ezt néhány kritikustól eltekintve nem sokan akarták megtenni. Ennek egyik okát azok a humán boxzsákok adják, akiken Tony keserűségét levezeti, és akik fokozatosan csempészik vissza szívébe az együttérzést. Többségük magányos, a társadalom peremén élő alkat: például Pat, a postás, vagy Roxy, vagy azok a helyiek, akiket a riporter meglátogat, mert teszem azt megtanultak az orrukkal furulyázni.

After Life Season 2

Az özvegy gyászol, úgyhogy megengedheti magának a bicskanyitogató, akarom mondani, nyílt stílust: kedvenc kollégája, Lenny (Tony Way) arcába vághatja, hogy a sültkrumpli nem az a típusú zöldség, amiből napi ötszöri étkezést javasolnak a dietetikusok. Ja, meg hogy morbid módra el van hízva.

Adhat pénzt a drogfüggőnek, hogy ha tényleg szenvedés annak számára a létezés, legyen miből túladagolnia magát.

Talán nem túl kedves fickó, de a nyomor rétegei alatt tele van szeretettel, ezáltal maga is szerethetővé válik. Emellett össztársadalmi szelepként funkcionál, aki verbális vesszőfutást hajt végre boldog-boldogtalanon, és akinek véleménye nem könnyen választható el kitalálójának nézeteitől, már ha hihetünk a médián át közvetített képnek. Ha különbözőségeink ilyenformán csatornázódnak oda-vissza a negyedik fal repedésein keresztül, ám legyen, hátha ezáltal megtanulunk nyitott szellemmel vitatkozni egymással.

Gervais / Tony a későbbi epizódokra sem mártja cukormázba a modorát, ám egyre mélyebben törődik a sértegetéseit türelmesen toleráló környezetével. Ne várjuk azonban, hogy a gyász szakaszait érzékletesen bemutatva jutunk el vele az elfogadásig; a koncepcióba belefért volna akár ez is, de a hangsúly inkább egyes mellékszereplők kibontására, illetve a rajtuk keresztül eljátszott helyzetkomikumra tolódott. Zseniális például a Taxisofőr: a musical-ből előadott betét, vagy az Időbevándrolók / Trónok harca színész Paul Kaye pszichológusa, aki mellett a legsúlyosabb válságot is lerázza a páciens, csak hogy ne kelljen őt tovább hallgatnia.

Az After Life hosszan regél a halálról, de még hosszabban az életről.

Vegyes érzéseket keltett bennem, ahogy Tambury kollektívája az utolsó epizódok során giccsesnek ható naplementébe lovaglás felé menetelt. Egyrészt a hangulatbeli ingázás azokat hétköznapokat imitálja, amiket a képernyő előtti dimenzióban megélünk, másfelől a befejezés szirupossága néhányaknál kiverheti a biztosítékot. Hogy hangsúlyát vesztette-e ezáltal a történet, az megintcsak egyéni megítélés kérdése, mindenesetre most, hogy a harmadik, lekopogom utolsó évaddal befejeződött ez a tizennyolc, félórás epizódból álló széria, a legteljesebb élményt kapva ülhetünk neki, mellőzve a több éves köztes várakozást. Érdemes, mert a prosztó Coelho mellőz minden mellébeszélést, és üzenete gyakran talál telibe.

Szerző: Forrai Márton

After Life – Mögöttem az élet (After life) – amerikai dramedy sorozat, 1-3. évad, játékidő epizódonként ~30 perc. Csatorna: Disney+. Premier: 2022. 01. 14. Értékelés: 8/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.