Az Indiana Jones-lyukat ez a PlayStation-adaptáció nem tölti be, de azért okés kalandfilm – Uncharted kritika

A videojátékos filmadaptációk egyfajta szitokszókvá váltak az évek során mind a film-, mind a játékiparban. Az egyik oldal szimplán borzasztó alkotásokat lát, ami egyre kevésbé legitimizálja a videojátékok médiumát, a másik pedig úgy véli, hogy Hollywood és társai hobbijuk renoméját rontják a felületes, sokszor lelketlen, a forrásanyagtól távoli filmekkel. Aki videojátékozik, tudja, hogy ezek a játékok könnyedén vetekedhetnek a mozgóképekkel, de ami a legfontosabb, az interaktivitásnak köszönhetően teljesen egyedi, máshol imitálhatatlan élményeket kínálnak. Ez az interaktivitás azonban kiveszik egy lineáris, passzív adaptációból, lecsupaszítva pedig sok esetben rávilágít arra, hogy nagyon sok játéknak egyszerűen annyira nem jó a cselekménye, hogy így is életképes maradjon. Nem beszélve arról, hogy a játékok alkotói ritkán szólhatnak bele a kreatív folyamatokba, így az eredeti elképzelésekkel ellentétes szemléletek, szándékok és megvalósítások formálják a vászonra készített verziót. Ez a trend egy időre elhalt, de ma, amikor egyrészt a videojátékok bevétele messze felülmúlja a filmiparét, másrészt pedig a franchise-építés igénye titáni mértékeket ölt, nem meglepő, hogy ismét nekiveselkednek ennek a kihívásnak, változó taktikákkal és persze más-más sikerekkel.

Jelen esetben pedig az eredmény egy szórakoztató, de nem kiemelkedő akció-kalandfilm, ami azért hordozza magában annak a lehetőségét is, hogy kibontakozzon és megtalálja majd saját hangját: ez az Uncharted.

 Hősünk, Nathan Drake egy New York-i pultos, akit gyerekkora óta foglalkoztatnak a rég elveszett kincsek és a felfedezők, kalandorok történetei, miután gyerekkorában bátyjával, Sammel is falták az ilyen sztorikat. Az egyházi árvaházban, ahol nevelkednek, azonban egy újabb kihágás miatt el akarják vinni fivérét, ezért bátyja megszökik: az évek telnek, Drake pedig csak képeslapok formájában kap életjelet testvéréről. Egy nap felbukkan az életében Victor „Sully” Sullivan, aki a Magellán utazásai során felhalmozódott, elveszettnek hitt – és a fiúk által is kutatott – kincs meglelésével kecsegteti a srácot amellett, hogy rég elveszett testvérét is ismeri. A kalandvágy és Sam felkutatásának lehetősége elég vonzó ahhoz, hogy Drake igent mondjon, a páros pedig kalandok sorára indul, versengve egy kegyetlen milliomossal és zsoldosbrigádjával egy olyan világban, ahol a bizalom igazi érték.

A több mint 10 éve készülő film falta a rendezőket, végül hetedikként (!) a Venomról és a Zombielandről ismerhető Ruben Fleischer készítette el, stílusa pedig itt is érezhető, ahogy a rendezőváltásokból fakadó bizonytalanság is. Az alkotás egy könnyed kikapcsolódást nyújtó világjáró kaland, ahol a többé-kevésbé sikeres humor, a több száz éves nyomok megfejtése és a látványos akciójelenetek váltogatják egymást. Egyfajta buddy film, ahol a központi duó egymásra találása és baráti marakodásai adják az alapokat, ami határozottan működik. Tom Holland remek arca a jószívű, leleményes, az ellenfelei számára pedig igazán bosszantó Drake-nek. Mark Wahlberg talán kevésbé erős Sully, és bár az „öreg veterán, fiatal zöldfülű” dinamikánál jó a kémia közöttük, de a karakter valamennyire kevésbé szimpatikus, mint kellene – vagy mint szánták –, sőt, kifejezetten ellenszenves olykor. Ettől függetlenül azért jól átjön, hogy Sully mennyire ismeri a tolvajok „szakmáját”, hogy miért nem bízik meg másokban, és hogy azért helyén van az ő szíve is.

Itt kitérnék arra, hogy az Uncharted játékok lelke a látványos akciójelenetek mellett a karakterei. Drake és Sully egy elképesztően szerethető páros, akik jól összeszoktak az évek során, és akik, bár nem mindig és mindenben értenek egyet, bármit megtennének egymásért. A videojáték-szériában viszont már jól ismerik egymást, míg a film a karakterek megismerkedését és összeszokását szeretné feltárni, ami valamelyest sikerül, de a gamereknek kicsit disszonánsak lehetnek emiatt a figurák. Összességében azonban úgy érzem, hogy Holland erősebb Drake lett folytonos idétlen megszólalásaival, mint Wahlberg bajusz nélküli Sullyja, de jó a dinamikájuk, és ami a legfontosabb, lehet még építeni erre.

A „rosszak” feje az Antonio Banderas által életre keltett Santiago Moncada, aki családja vagyonát felhasználva szeretné azt még jobban gyarapítani amellett, hogy egyfajta családi jogot formál az elveszett kincsekre. Legfőbb embere pedig a zsoldosvezér Braddock, akinek a bőrébe Tati Gabrielle bújik. Gabrielle szuper választás volt, színészi stílusa és arckifejezése kiválóan passzolnak a kegyelmet nem ismerő, eltökélt karakterhez, akinek Sully már többször keresztbe tett. Míg Braddock egy kompozit karakter, akit a játék több figurájából gyúrtak össze, addig Sully egykori szövetségese, Chloe Frazer egyenesen lett átemelve: bár Sophia Alinak nincs annyi lehetősége kibontani figuráját, azért eltalálta azt az alapvető hangulatot, ami jellemzi.

A történet semmiben sem rosszabb, mint A múmia, a Nemzet aranya vagy a hasonszőrű kalandfilmek, és a forgatókönyv inkább azzal van elfoglalva, hogy az akciójelenetek közötti átmenetek a lehető legkevésbé tűnjenek erőltetettnek.

A játékokban hosszú órák vannak arra, hogy kibontakozhassanak a szereplők, a mászkálás és a feladványok megfejtése között van idejük ismerkedni, beszélgetni és mesélni, ez azonban teljesen más, ha két órába akarjuk besűríteni. Emiatt inkább a poénkodás, a közhelyes sztori és a kötelező, „Heuréka!”-szintű kilogikázás marad a dialógusoknak, és az, hogy egyik bombasztikus akcióból a másikba röpítse a nézőt.

Az akciójelenetek azonban pazarok lettek. A bunyók átadják a játékok „laza” stílusát és Drake leleményességét az összecsapásokban, a nagyobb jelenetek pedig a hős elképesztő túlélőképességét – és szerencséjét –, amivel a leglehetetlenebb szituációkból is ép bőrrel kikerül. Mindez izgalmasan és látványosan van megrendezve, és a több koreai klasszikus kameramunkáját végző Chung Chung-hoon stabil kezeinek köszönhetően átlátható, hogy mi is zajlik: legtöbbször jól megvilágított helyeken történnek az események, és a kamera stabil, míg a vágás a koherenciát biztosítja ahelyett, hogy kapkodós összevisszaságot eredményezne. A háttérben a több videojátékos zenét is szerző Ramin Djawadi muzsikája dübörög, ami működőképes, de elmarad az Uncharted játékok ikonikus főcímdalától, amit Greg Edmonson szerzett– és amit azért a szemfülesek hallhatnak párszor a filmben is.

A helyszínek és mozzanatok erősen merítenek a játékokból, és leginkább az Uncharted 4: A Thief’s End szolgált ihletként amellett, hogy visszaköszön az Uncharted 3: Drake’s Deception legendás repülőgépes jelenete is. Egyébként, annak ellenére, hogy az eredetileg időben és térben teljesen eltérő szegmenseket szuszakolták össze, egyáltalán nem hat mesterkéltnek, és logikusan áll össze, hogy mi miért történik – a filmet pedig egy igazán kreatív és eszement jelenet zárja, ami tökéletesen beleillik a játékok szellemiségébe. Az biztos, hogy még a legszkeptikusabb rajongók is elmosolyodnak majd egy-egy részen, és felismerik azt is, hogy mely helyszínt, kihívást és karaktert mi alapján rakták össze: ez pedig dicséretes.

A film a konkrétan a játékok adaptálására létrejött PlayStation Productions első próbálkozása, kezdésnek pedig teljesen rendben van. A helyzet az, hogy bár papíron az Uncharted tökéletes arra, hogy vászonra vigyék, a gyakorlatban ez, mint említettem, nem így van: az interaktivitása és felépítése elvesztésével eggyé válik a sok közül. Nem ez lett az a film, amely megváltja az adaptációk világát, de szerintem nem is lehetne: ebből ezt lehetett kihozni, és jól lefektette az alapjait egy új filmes franchise-nak. Elvégre a cél egyértelműen az, hogy a PlayStation produktumok még szélesebb körben ismertekké váljanak. A több mint 41 millió eladásnál tartó játékok rajongói elmennek majd a mozikba megnézni, a filmesek pedig lehet, hogy emiatt adnak egy esélyt a játékoknak – nem véletlen, hogy pár héttel a premier előtt jelent meg egy új kollekció PlayStation 5-re. A Naughty Dog videojátéka az egyik kulcsszereplője a PlayStation sikereinek az elmúlt évtizedekben, így nem meglepő, hogy ezt várják a vásznas debütálásától is. A viszontagságos út ellenére egy korrekt alkotás született, a PlayStation Productions nagy dobása azonban az HBO-val készülő The Last of Us lesz, amit további projektek követnek nívós alkotókkal.