Ha a Terminátorba oltott Sherlock Holmes ered a nyomodba, kő kövön nem marad

Jack Reacher a bátyja javaslatára érkezik abba az eldugott kis városkába, ahol egyik kedvenc blues előadója meghalt. Őt pedig szinte érkezése pillanatában letartóztatják, még mielőtt belekóstolhatna a város híres barackospitéjébe. Nem arról van szó, hogy a margrave-i lakosok ne kedvelnék az idegeneket, de ha egy 196 centis, 110 kilós marcona alak érkezik a városba egy rejtélyes gyilkossággal egy időben, az minimum gyanús. A katona múlttal rendelkező Reacher hamar tisztázza magát a vádak alól, és azon nyomban a rendőrség szolgálatába állítja rendkívüli nyomozótehetségét, és a fizikumát is. A nyomozás előrehaladtával egyre világosabbá válik, hogy valami nagyon nincs rendben a Georgia állambéli várossal, és Reacher nagyobb, veszélyesebb ügybe keveredett, mint elsőre sejthető volt. A személyes motiváció pedig csak még elszántabbá teszi, hogy pontot tegyen az ügy végére.

Lee Child népszerű hősének ponyvakalandjai igazi komfortzónát nyújtanak az akciódús nyomozósdi kedvelőinek. Minden megtalálható bennük, ha egy vérbeli maszkulin mókát keres az ember. A keményöklű, szűkszavú főhős, aki már termetével is tekintélyt parancsol, de rendkívüli intellektusával és nyomozó képességével nemcsak a szorult helyzetekből vágja ki magát, de a szövevényes bűnügyeket is felgöngyölíti. Morális iránytűje és igazságérzete megkérdőjelezhető módszerei ellenére is a helyén van, és még a nőket is ujja köré csavarja. Ahogy Child regényei, úgy a sorozat is nagyban támaszkodik a címszereplő sablonokból gyúrt, mégis egyedivé kerekített karakterisztikájára. Reacher nagyjából azt az idealisztikus, sztereotípiákat sem nélkülöző férfiképet személyesíti meg, amivé a fiúk válni szeretnének, és amiről a lányok álmodoznak. Legalábbis első ránézésre és felszínesen gondolkozva. A magas, kigyúrt, közel- és tűzharcban is jeleskedő ex-katona, aki a könyökhajlatával nyitja a sört nem igazán jeleskedik a emberközi interakciókban, és az érzelmi intelligenciája sem fejlődött a fizikumával egyenes arányban. Ebből a kombinációból pedig egy olyan karakter született, aki egyszerre testesít meg vágyott értékeket, de látható hiányosságaival együtt mégsem a tökéletesség szobraként mutatkozó szuperhős. Még ha bizonyos minőségeiben közel is kerül a fantasztikumhoz. Pragmatikus, szögletes viselkedésmódja kompetens figurává teszi a bunyókban és a nyomozásban, ugyanakkor nagyjából ugyanez a célorientáltság jellemzi emberi kapcsolataiban is. Ez a karakterjegy pedig szerencsére nem marad teljesen magyarázat nélkül a sorozatban. A széria rövid flashbackek formájában villant fel személyiségformáló momentumokat Reacher életéből, de ezek kerülnek mindenféle túlmagyarázást. 

Mint ahogy a karaktert megformáló Alan Ritchson alakítása is mentes a túltolt maníroktól. Már a puszta jelenlétével kétségtelenül tekintélyt parancsoló, a szerző által leírtaknak jobban megfelelő színész kapta a szerepet. De ha lehet, még a figura bárdolatlan szögletességét is megpróbálja alulmúlni játékával. Nem arról van szó, hogy rosszul hozná a szerepet, és még a zsánerkonvenciókból sem lóg ki. Egyszerűen időnként nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a karakterjegyeknek megfelelően igyekszik prezentálni a figurát, vagy az egyenetlen minőségű rendezésnek köszönhető, hogy néha laposnak, sekélyesnek is tekinthető az alakítása. Ha figyelembe vesszük, hogy a széria második felére az addig jobbára kordában tartott realitásérzet és következetesség megborul, akkor már inkább írhatjuk a forgatókönyv és a rendezés számlájára a hullámzásokat. Előfordul ugyanis, hogy ha a cselekmény úgy kívánja, akkor Reacher egy aránytalan erőfölényben lévő sittes bandát is halomraver, máskor pedig egy nála kisebb termetű, képzetlenebb ellenféltől is padlót fog. Főleg a végjátékhoz közeledve válik szembeötlővé az egyre vaskosabb akciófilmes klisék jelenléte. Igen, a cinikus, gúnyos módon mindent megvalló, monologizáló főgonosz csak egy ezek közül. A sorozat addig nagyon is jól tereli el a néző figyelmét egyéb erényeivel.

Mert bele lehet ugyan kötni Ritchson játékba, vagy a műfaji sablonok előfordulásába, az összkép mégis egy kifejezetten korrekt sorozatot mutat. Külön figyelmet érdemelnek a jól kivitelezett akciójelenetek. A miszlikre vágott snittek helyett többnyire kreatív kamerakezeléssel és koreográfiával találkozunk. A közelharcok ennek megfelelően kemények és súlyosan csapódnak le, a magasabb korhatárbesorolásnak köszönhetően pedig időnként meglepően explicit módon mutat be sérüléseket, haláleseteket. Mindez persze akár öncélú is lehetne, ha nem lenne mellettük egy érdekes sztori, amibe szervesen beágyazódhatnak. A történet jó arányérzékkel vegyíti a kisvárosi rejtélyekre jellemző nyomozós szálat a kirobbanó akciójelenetekkel. A központi bűntény pedig kellően szövevényes, de a történet összességében nem válik túlbonyolítottá, vagy követhetetlenné. A Reacher köré szerveződő mellékszereplők, Roscoe és Finlay remek kémiával egészítik ki a főhőst, jó nézni a csapat ténykedését és folyamatosan alakuló dinamikájukat. Noha itt is akadnak azért gyorsan eszkalálódó események, vagy következetlenségek. 

Aki tehát a Banshee, vagy a Megtorló óta vár egy hasonlóan maszkulin, ponyva mivoltát vállaló, kortárs közegben játszódó, régivágású akciófilmeket idéző sorozatra, az a Reachernél keresve sem igen talál jobbat jelenleg. Bár az említett szériáknál egy fokkal lazább hangulatú, kevésbé brutális, keménységből és keménykedésből itt sincs hiány. Kivitelezése több mint korrekt iparosmunka, ami tökéletesen funkcionálisan és célratörően működik a célközönség eredményes megszólításának érdekében. A történetvezetés, a cselekmény és az epizódok végi lezárások pedig simán elérik, hogy a Reacher egy igazán hamar darálható élmény legyen.