HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

A bizarréria kicsiny tárházat rendezte be Jean P. Jeunet a Netflixen

A Netflix igyekszik virágmagot szórni a katalógusában terebélyesedő gyom közé, de kérdéses, mi nő ki belőle. A kétes sikerű projektek finanszírozásának egyértelmű nyertese a néző, még akkor is, ha fejvakarósan áll fel a stáblistát követően. Franciák a monokultúrás fogyasztás ellen: ez a BigBug.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Jean-Pierre Jeunet sosem arról volt híres, hogy szűk keretek közé szorítja magát sem tartalom, sem forma tekintetében. Bár 1997-ben megkísérelte feltámasztani az Alien-sorozatot, sokkal közelebb állnak hozzá saját szüleményei – sajnos azonban ezeknek létjogosultságáról nem mindig sikerül meggyőznie a biztos megtérülésre hajtó producereket. Úgy látszik, ahol pénz van, bizalom is akad, és ez a hely esetünkben a Netflix.

Hogyan definiálja ma önmagát a kaliforniai szolgáltató? Monokultúrális népbüfé, vagy sebesen folyó műsorfolyam, ami a kínálatát kitartóan szűrögetőknek tartogatja ritka kincseit? Néhány kiragadott példából a dokumentumfilmek (Tell me who I am, Don’t f*ck with cats), a sorozatok (Midnight mass, The serpent), vagy a bizonytalan fogadtatású művészi víziók (The House) alapján kezd letisztulni a kép: a streaming-óriás a szkeptikus véleményekkel szemben (kontentre cseréli a kultúrát, fülsiketítőek benne a liberális hangok stb.) pusztán fekete tükröt tart a nézője elé.

HIRDETÉS

Másképp fogalmazva: az vagy, amit a kínálatból magadhoz veszel.

Ha ilyesmire támad ingerenciánk, fogyaszthatjuk az elkövetkezőkben trilógiává bővülő Red Notice-t, a harmadik-negyedik évaddal már biztosan tovább futó Emily in Paris-t vagy épp a kritikailag szinte értelmezhetetlen Sex/Life-ot. De közben azért a pattogatottkukorica-kultúra farvizén finanszírozást kapnak olyan gyöngyszemek is, mint a már emlegetett The House, vagy Jean-Pierre Jeunet hosszú vajúdás után megszülető BigBug-ja. Ez utóbbit ráadásul évekig nagy ívben kerülték a producerek, hogy aztán hirtelen egyetlen nap alatt kapjon zöld utat a platformon.

Persze attól, hogy a cég igyekszik virágmagot szórni a terebélyesedő gyom közé, még kérdéses, mi nő ki belőle.

Annak, aki nem ismerné Jeunet munkásságát, talán elég a tavaly második évtizedét jubiláló Amélie csodálatos életét megemlítenem, ami a rossz nyelvek szerint csupán az azt finanszírozó Harvey Weinstein személye miatt bukta el mind az öt Oscar-jelölését (hogy azért záporozzanak rá a díjak 2002-ben bőséggel, a kultkövetők rajongásáról nem is beszélve).

Az autodidakta rendező, animátor 1991-ben a Delicatessen című, alacsony költségvetésű mozival robbant be a köztudatba, aminek meglepő sikere lendítette majd’ tízéves tervének, Az elveszett gyerekek városának megvalósításáig. 2013-ig bezárólag néhány évente sikerrel interpretálta a mozgókép-vászonra egyéni vízióit (köztük az Alien-sorozat negyedik, Feltámadás alcímű epizódját), ám a T.S. Pivet különös utazását követően – néhány kisebb projektet leszámítva – relatív alkotói csendbe burkolózott. Mostanáig.

Legfrissebb projektje, a BigBug annyiból rokonságot mutat a pályaindító Delicatessennel, hogy mindkét történet többnyire zárt tereken között játszódik, aminek Jeunet elmondása szerint inkább a piszkos anyagiakhoz van köze, mint aktuális, karanténcentrikus élethelyzetünkhöz. Nem mintha a kivitelezés olcsónak hatna: a BigBug pasztellszínű vizuális dekadenciája olyan egységes művészi koncepciót sugall, hogy az ötvenes évek USA-jának kertvárosi képeslap-családképe hozzá képest anarchista falfirka csupán. A hasonlat nem légből kapott, pontosan ennek a felszínen ideális környezetnek a futurizált változata körül bonyolódik a cselekmény, amelynek gravitációs magja sokkal inkább az ábrázolt élethelyzetet jelenti, mint bármelyik felvonultatott karaktert.

Az események színtere Alice (Elsa Zylberstein) külvárosi háza. Alice afféle techno-nyárspolgár, akinek az életét behálózó mesterséges intelligencia révén túl sok teendője nincsen, így ideje java részét hobbijának, a kalligráfiának szentelheti. A magát nagypályás mecénásként beállító Max (Stéphane De Groodt) éppen a hangulatot igyekszik nappalitól a hálószobáig izzítani, amikor először a volt férj állít be hívatlanul fiatal szeretőjével, majd a klón-kutyáját kergető szomszédasszony is a házba terelődik; nagyjából ekkor helyezik humán gazdáikat háziőrizetbe a műanyag és fém szolgálók. Az ok: a Yonyx nevű, küllemében a Robotzsarura hajazó militáns androidszervezet elavultnak bélyegezte az emberiséget, majd egyenarcán beteges vigyorral nekikezdett felebarátaink rabigába hajtásának.

Nem iszol, nem eszel húst, és szereted az állatokat? Akkor olyan vagy, mint Hitler, hangzik el egy ponton a filmben, mire a válasz: Ki…? A pikantéria nem korlátozódik csupán a párbeszédekre, erotikus jelenetekből is kapunk bőven – még az emberré válni vágyó robotszemélyzet sem átall csábítási kísérleteket bevetni fogvatartottjai kárára. A bizarréria maximumig tekeréséért még csak nem is a beszélő porszívó felelős, hanem Monique, aki formára a legemberibb a gépi brancsban. Az őt alakító színésznő (Claude Perron) játéka után nem marad kérdés, hogy miért vált ki legtöbb fajtársunkból averziót az antropomorf stílusjegyek túlzott hangsúlya.

Day29_BIGBUG__CALVO.B©_175.tif

A jövőkutatás és az alkotói fantázia rendesen kipingálja a sci-fi környezetet egyéni színekkel, viszont szájbarágós üzenetekkel nem szolgál a BigBug. Mit kínál mégis? Harsány, szorongós szkeccseket? Összekacsintást afölött, hogy minden, és mindenki hülye? Napokig töprengtem a kérdésen, hogy hogyan foglaljam össze spoilermentesen, mégis a legteljesebb szakmaisággal Jean-Pierre Jeunet legfrisebb, eredetinek feltétlenül, de – kifordult optimizmusában – öncélúnak mégsem nevezhető agymenését. Ha kulcsszavazom, ráillik, hogy kreatív, szexi, furcsa, szórakoztató, megfoghatatlan. Végül arra jutottam, hogy ennek a filmnek legfőbb erénye a stílus, amit néhányan bizonyára utálni fognak, mások pedig elismeréssel csettintenek majd miatta.

Merthogy az olyan jó értelemben vett franciás.

Hogy ezt a kijelentést kicsit kifejtsem, vegyünk egy tízfokú skálát, aminek egyik pontjára képzeljük el a legtudományosabb hard sci-fit, ami éppen eszünkbe jut (például Natalie Portman főszereplésével készült Expedíciót), a másik végén pedig egyezményesen álljon valamelyik Star Wars-felvonás. Ha megvan, akkor fogjuk a skálánkat, és először formáljunk belőle galacsint, majd dobjuk a legközelebbi papírszemetesbe, amit ugyanis a BigBug szállít, az egy egységes szerzői koncepció, amelyet legegyszerűbben a sci-fi kategóriába sikerült betuszkolni. Valójában egy sor “mi lenne ha?” elképzelés manifesztálása, bohókás, bonyolult kütyük megépítése, illetve erotikus képsorozat burleszkbe hajló felvonultatása lehetett a készítők célja, amire habitus és ízlés dolga, hogy a befogadói végen mennyire vevő az ember. A műfaj definíciója a sír hidegét árasztja, mondta állítólag Tarkovszkij, és aki az életet ünnepli, annak nálam nyert ügye van – ennélfogva az én megítélésem pozitív. 

Felelősséget viszont máséért nem mernék vállalni.

7 /10 raptor

BigBug

BigBug

sci-fi
Játékidő: 111 perc
Premier: 2022. február 11.
Rendező: Jean-Pierre Jeunet
Csatorna: Netflix

2019 óta írok cikkeket, kritikákat, bemutatókat a legváltozatosabb témákban - valahogy mégis főleg a filmeknél kötök ki. Néhány döntős novellapályázatos helyezést, valamint megjelenést követően első saját kötetem, a Tüzek és túlvilágok 2022-ben jelent meg a Helma kiadónál. A világ- és a karakterépítés egyaránt fontos számomra, ezért a saját dolgaimmal csigalassúsággal haladok, viszont közben másokét elemezni rendkívül szeretem, ha találok bennük valami érdekeset. Cserébe önálló szerzőként esetemben is akasztható a hóhér :-)