Film

A VHS-nosztalgiát 33 emelet mélyen keresd – Fortress

Kevés pénzből mondana nagyot a Fortress, de így is kultikus, vérmocskos szórakozás kerekedik belőle. Múltidézzünk.
Korábban a témában:

2017-ben járunk. John Henry Brennick (Christopher Lambert) és állapotos felesége (Loryn Locklin) Kanadába próbálnak jutni az USA orwelli horrorrezsime elől, ahol az egygyerekes családmodellt géppuskával érvényesítik. Igaz, hogy a házaspár első gyermeke halva született, az asszony második terhessége már  illegálisnak számít. A szökés sikertelen, a férfit harmincegy évnyi börtönbüntetésre ítélik, amit a semmi közepén ásott méretes, robotizált lyukban, vagyis a kreatívan Fortressnek elnevezett börtönben kényszerül letölteni. Közben a néző a kilencvenes évek nosztalgiájának esik fogságába, de ez egyáltalán nem olyan rémes élmény. Mi több, még a kilencvenes évek B-filmjeinek gyorstalpalójaként sem utolsó ez a másfél óra.

 Az egyszavas cím nem cím, vallották egy időben a magyar honosítók, így a Fortress a 33 emelet mélyen a pokolban alcímmel gazdagodott, ami hangzatosságán túl még három emelettel meg is toldotta az egyébként harminc szintes komplexumot. A scifi-rémségeket a köznép hiedelemvilágához való közelítése egyébként sem állt távol honfitársainktól; elég csak az Alien példájára emlékeznünk, ami (a macskát nem számítva) nyolcadik utasként a puritanitásában is vészjósló halál címet érdemelte ki. A Fortresst dirigáló Stuart Gordon rendező ráadásul aligha tiltakozhatott volna a lézerrácsos cellák pokolhoz való hasonlítása hallatán, lévén ő a lovecrafti borzalmak (Re-Animátor, 1985) irányából érkezett a jövőbéli akciózáshoz: igaz, ennek elkészítésére javarészt a korszakban aktuális társadalmi kérdések motiválták.

 Nem tudunk elég gyorsan fegyintézeteket építeni” – így Gordon. „A Reagan és (idősebb) Bush adminisztrációk alatt megváltozott az ezekhez való hozzáállás. A börtönök többé meg sem próbálnak rehabilitálni, inkább büntetnek. A drogok elleni harc (a még Nixon idején megkezdett, majd Reagan által teljeskörű háborúvá eszkalált politikai állásfoglalás) miatt a cellák dugig vannak tömve. Amint megnyílik egy új intézmény, az már meg is telt. Az új, magas technológiát használó fegyházakban kevesebb az őr, az elektronikus eszközök és a videómegfigyelés segítségével pedig napi huszonkét órán át tartják fogva az elítélteket ketreceikben. Sokuk érzékeik korlátozására panaszkodik.

 Mielőtt magunkra húznánk a vizes lepedőt a világ azóta sem rózsásabb állapota felett érzett deprimáltságunkban, engedjük el a tévképzetet, miszerint a Fortress a Remény rabjaihoz, vagy a Halálsoronhoz hasonló, megrázó drámaiságú alkotás. Nem-nem! Tizenkét millió dollár (bizonyos értesülések szerint csupán nyolc) már 1992-ben sem volt elegendő forrás egy nagyívű szabadulós sztorihoz – meg gondolom Christopher Lambert gázsijához –, így még a legnemesebb ideák is a ponyvaminőségű szórakoztatás szintjére voltak kénytelenek degradálódni. No persze a végeredmény nem azért focizta magát a B-ligába, mert az vizuálisan olcsónak hat; a problémát inkább ott látom, hogy David Venable és Terry Curtis Fox forgatókönyvírók a dramaturgiát értékelték le, holott az nem tűnik kizárólag pénzkérdésnek. Inspirálódni nem restelltek sem ők, sem a rendező, Stuart Gordon, hiszen az legalább ingyen van. És paradox módon a Fortress ezáltal teremt értéket:

 A film ugyanis a tágabb értelemben vett korszak best of-ja, amiből csak úgy árad a kilencvenes évek VHS-hangulata.

 A zeitgeist tetten érhető a bőséges brutalitásban, de még néhány lenge ruházatú hölgyeket felvonulató szofterotikus jelenetet is sikerült úgy becsempészni a rácsok közé, hogy az egyszeri néző ne egy szappanleejtős jelenet képeit próbálja később leradírozni a retinájáról. A kölcsönpanelek közt akad a Robotzsaru OCP-jének logóját és filozófiáját másoló Men-Tel, ami élet, halál és tetemes pénzösszegek felett rendelkezik. A Robotzsaru még főgonoszának megformálóját is továbbadta a produkciónak: a Kurtwood Smith által alakított igazgatónak ugyan nem csak átvitt értelemben jutott néhány csavarral több itt, mint a pszichopata Clarence-nek, ám szerepe mozgástér hiányában jóval kevésbé szórakoztató, mint a Robóban. Játékos elmebaj helyett marad az egydimenziós gonoszkodás, ami végtelenül kiszámíthatóvá teszi a viselkedését.

Amikor pedig meglepően cselekszik, az meg olyan blőd, hogy kihagy tőle a DVD-olvasó:

emberünk valamiféle vonzalmat kezd táplálni a mégis foglyul ejtett Lambert/Bernnickné iránt, akinek ilyenformán a legbelsőbb körből nyílik lehetősége az olajra lépés körül fondorlatoskodni. Nem túl stílusos írói megoldás, de ez nem egy karaktervezérelt dráma, na.

A folytatásban Poe igazgató (Smith) egy Zed-10 nevű, női hangú számítógéppel diskurál, ami hol a beosztottjaként, hol meg a feletteseként jelenik meg, és lehetetlen nem a már emlegetett Alien-film Anyájára asszociálni miatta. Az 1984-ből kölcsönzött, modernizált gondolatrendőrség lenyúlása ehhez képest már-már bocsánatos bűn, bár azt is észre kell vegyük, ahogy a tolvaj tolvajt fial: a Slipknot-együttes vonalkódos overalljai egyértelműen a Fortress nyomán inspirálódtak. Ők ráadásul még dalt sem szereztek korai imidzsük ihletőjéről, mint ahogy a portugál Moonspell tette Tobe Hooper űrvámpíros Lifeforce-áról (Rapaces/Raptors, 1999), ami különben szintén megérne egy misét.  

No és ha már a ruházkodás kérdését emlegettük: hosszas kutakodás után sem sikerült megfejtenem, hogy Brennick trófeafelesége miért épp egy olyan kabátot öltött magára, aminek a gallérja rögtön elárulja a határőröknek, hogy a férjével rosszban sántikálnak. A Szex és New York óta tudjuk, hogy a divatkellékekhez való ragaszkodás képes kóros méreteket ölteni, de ez nem támasztotta alá számomra hitelesen, miért pont abban a dzsekiben volt muszáj az asszonykának utaznia, amire egy pillantást vetve a katonaság kirendeltjei rögvest rájuk eresztették acsargó vérebjeiket.

Gyanítom, hogy ha a nő szárazkolbászt hurkolt volna a nyakába, sem ért volna el ilyen látványos hatást, elvégre a kutyák mégiscsak idomítottak – mindenesetre kíváncsiskodásomban kudarcot vallottam, de a képkockák legalább foroghattak tovább.

Lambert karaktere máris annak a boldogító tudatnak a birtokában zötykölődhetett a sivatagban szupercellája felé, hogy bár őt elkapták a németjuhászok, párja és gyermeke egy jobb élet reményében sikerrel szöktek tovább.

Az események zárása azért elég kiszámítható, de aki emlékeinek megkoptával újranézné ezt a legálisan csupán külföldről beszerezhető (DVD/BluRay) remeket, görgessen egy bekezdést. Lambert, és az őt körülvevő sablonszereplők (bölcs fekete, szódásüveg-szemüvegű tudós, agresszív, de aztán jófejnek bizonyuló kopasz benga) kényszerszövetségben szöknének, de a gyomrukba ültetett fájdalom (rosszabb esetben halál) generátor, a falak mentén liftező gépágyúk, illetve a folytonos videómegfigyelés ezt nem könnyíti meg. Az óra ráadásul ketyeg: Brennick gyermekét vagy a börtönigazgató nevelné fel, vagy nemes egyszerűséggel kivágnák felesége hasából, hogy aztán a rendszer szolgálatába állítsák, mint teszem azt, robotizált, agyatlan kommandóst. Ilyenekkel is találkozunk később, hogy aztán látványosan fröccsenjenek atomjaikra olyan pillanatokat szállítva, amelyek miatt megéri végigülni ezt a filmet.

Az erőszak egyébként talán nincs annyira végletekig kitolva, mint Verhoeven már többször emlegetett Robotzsarujában, viszont a Fortressben ábrázolt világkép talán még a fiktív Detroiténál is sötétebb. Ebben jó eséllyel az alapötletet adó börtönviszonyok érhetőek tetten, amelyek az átgondolatlanságnak azon a fokán, aminek iskolapéldája a rosszul kiválasztott női kabát, megmosolyogtató módon manifesztálódnak. Ezután sorra érkeznek a súlyos csapások: a három évtized letöltendő büntetés ténye,  az érkezéskor lázongó rabtárs felrobbanó gyomra, majd sebészeti kínzás, háromnapos testi-lelki terror egy pörgő lélekvesztőben, álomcenzúra. Irreálisan sok ez ahhoz, hogy komolyan vegye az ember, viszont dönthetünk úgy is, hogy hátradőlünk, és élvezzük a bezártságot, ami innentől a bűnös élvezeti faktor felé terel.

Talán mondanom sem kell, hogy a kitörést nem éli túl az összes vállalkozó – viszont amennyiben nem ausztrál, boldogított zárású verzióhoz jutottunk hozzá, újabb csavarnak nézünk elébe még a stáblista előtt. Chistopher Lambert mindenféle józan várakozással szemben az instant happy end helyett megküzd a meneküléshez használt kamionnal, miután az távirányítással öntudatára ébresztve nekitámad. Hősünk bár eddig sem pihent – lázadást szított, kettérobbantotta a direktort, hirtelen átszáguldott Mexikóba, sőt, még a gyermeke is megszületett – erre az erődemonstrációra azért aligha számíthattunk tőle.

Mondjuk a mindennel is dacolás beleillik a vásznon/képernyőn Lambertről kialakult képbe (Hegylakó, Mortal Kombat), de a kritikusabb megfigyelőt azért zavarhatja az áttetsző plot armor, amit alattuk a francia-amerikai színész visel.

Eredetileg a karakterét egyébként Schwarzenegger játszotta volna el, de neki vélhetőleg ennyire sem hittük volna el, hogy a seggén ülve malmozza végig a rá kirótt évtizedeket.

 Végszóként: aki egyetlen filmmel szeretné letudni a kilencvenes évek B-sci-fijeinek megismerését, ne keressen tovább. Mindenki másnak bűnös élvezet ez, amiért sem (33 emelet mély) pokolra, sem zárkába nem kerül senki. De kihagyhatatlannak azért nem nevezném még a serdülőkori élményeiket legelhivatottabban feleleveníteni vágyók számára sem. Kamionbarátok pedig különösen kerüljék.

Szerző: Forrai Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.