Film

Poszt-Covid szédülés a digitális hátsó-ablakban – Kimi filmkritika

Steven Soderbergh új filmje nem találja fel a spanyolviaszt, ám szórakoztatóan, és kellően izgalmasan keveri a klasszikus hitchocki thrillereket napjaink meghatározó jelenségeivel és problémáival. A Kimi így úgy képes üdítően múltidéző („ilyeneket ma már nem csinálnak”) típusú film lenni, hogy közben nem is érződik porosnak.
Korábban a témában:

Közkedvelt mém, hogy ma már (az internetnek és mobiltelefonnak) köszönhetően számos klasszikus film története nem működne. Példának okáért a Ideglelés – The Blair Witch Project szereplői talán sosem tévednek el Google Maps birtokában, és valószínűleg Marion Crane sem szállt volna meg a Bates Motelben, ha előtte elolvassa a TripAdvisor értékeléseket. Illetve az Észak-Északnyugat antagonistái is könnyebben kiderítették volna, hogy tényleg nem Carry Grant karakterét keresik.  Ám nem minden Hitchcock sztorit tett tönkre a technológiai fejlődés. Steven Soderbergh legújabb rendezése, a Kimi ugyanis lényegében egy modernkori Hátsóablak parafrázis (kiegészítve más Hitchcock filmek elemeivel is.)

Angela (Zoe Kravitz) a Kimi nevű virtuális asszisztens egyik moderátora. Feladata, hogy visszahallgassa azokat az alkalmakat, amikor a Kimi félreértett egy-egy kérést. Majd manuálisan javítsa a rendszer algoritmusát, kiküszöbölve az ilyen tévedéseket. Ha Kimi nem értette, amikor az egyik felhasználó káromkodott, vagy nem tudta kontextusba helyezni azt, amikor a „Me” című szám lejátszását kérték, akkor finomítja a programkódját, hogy ne forduljon ez többet elő. Persze ez azzal jár, hogy a Kimi rengeteg minden olyat rögzít és továbbít, amiről a felhasználó valószínűleg nem is tud. Olykor pedig olyat, amit Angela (vagy a cégvezetői) nem biztos, hogy hallani akartak volna. Például egy erőszakos bűncselekményt. Miután Angela véletlenül belefut egy ilyen felvételbe, nem képes nem foglalkozni vele. Jelenti, ezért pedig nyilván menekülnie kell majd.

Steven Soderbergh mondhatni egy kisebb anomália Hollywood mai rendszerében.

Elismert, nagy formátumú rendező, aki egyaránt készített közönségkedvenc kasszasikert (Ocean’s trilógia) és nyert rendezői Oscar-díjat (Traffic). Aztán mintha az elmúlt bő 10 évben „eltűnt” volna. Persze valójában nem tűnt el, csak éppen nem állt be Marvel vagy egyéb franchise blockbustert rendezni, és nem is a fesztivál szcénában pörgő szerzői/művész filmeket rendez. Ugyan a filmipar a 90-es/2000-es évek óta jelentősen átalakult, Soderbergh megmaradt annak a filmrajongó, precíz alapvetően zsánerfilmes rendezőnek, aki mindig is volt. Persze ez azt is jelentette, hogy – különösen nálunk – a filmjei kiszorultak a filmszínházakból. Hiszen a multiplexekben a nagyformátumú látványfilmek és animációs alkotások mellett szinte már csak az Oscar aspiráns presztízs drámák rúghatnak a labdába, így az (amúgy sem nagy számban készülő) kis-közepes költségvetésű műfaji filmeknek (amik nem elég „művésziek” egy artmozinak) már nem jut hely. Ez nálunk, ahol számos streaming/VOD szolgáltató még nem elérhető (vagy nincs honosítva) különösen szomorú, emiatt pont azok a filmek maradnak a radar alatt, amelyek hiányára mindig panaszkodunk. Pedig Soderbergh az elmúlt években megbízhatóan jelentkezett egy-egy remekbe szabott, „ilyet ma már nem készítenek” alkotással (Logan Lucky, Semmi hirtelen mozdulat). Ilyen az HBO Max-on nemrég debütált Kimi is.

Noha a cselekmény hátterét kifejezetten kortárs témák adják, mégis van egy kellemes nosztalgiája a filmnek. Nem azért, mert direkt múltidéző lenne, hanem mert ilyen hangulatú „emberi léptékű” tech-thrillereket utoljára a 90-es években volt divat készíteni. Abban pedig van valami hihetetlenül üdítő, ha egy műfaji-film manapság meri komolyan venni magát. Nem kacsingat a nézőre, nem hiszi magát okosabbnak, mint ami és nincsen tele utalások tömkelegével. Egyszerűen elmesél egy karakter-orientált történetet, alig több, mint 90 percben. Soderbergh, mintha pont azoknak rendezne, akik már marhára unják a túlhúzott, megalomán CGI-parádékat és a olyan poszt-modern jópofáskodásokat mint például Ryan Reynolds mostani filmjei. Azoknak, akiknek igényük van komoly hangvételű, de szórakoztató zsánerfilmekre. Ettől függetlenül – vagy épp ezért – az is igaz, hogy a Kimi egy meglehetősen kiszámítható film. Bár nem dolgozik szájbarágós, és az arcunkba nyomott konkrét utalásokkal, az egész egy hatalmas Hitchcock hommage. Nem a Hátsó ablak az egyetlen Hitchcock film amelyből Soderbergh és a forgatókönyvet jegyző David Koepp merített. A főhős agorafóbiája például eléggé rímel a Szédülés hősének, nős, szédülésére. (Mind a két filmben egy mentális szorongás akadályozza a hőst a küldetésében.) Ami pedig a cselekmény és a sztori magját illeti a Kimi nem sokat tesz hozzá az ismert toposzokhoz. Ám dacára a kiszámíthatóságának, van három elég erős fegyverténye, ami megmenti az unalomtól.

Az első Koepp forgatókönyve. Ami ugyan mentes a túlzottan eredeti csavaroktól, de – leszámítva talán néhány, „filmesen elnagyolt” megoldást – okosan mesél. Szép kerek fejlődési-ívet ad hősének és jó érzékkel reflektál korunk néhány aggasztó jelenségeire. Ám szerencsére nem is megy át tanmesébe. Nem akar nagyokat mondani, a sorok között azonban hatásosan hívja fel a figyelmet a tech-cégek adatgyűjtésében rejlő visszáságokra, és kritizálja a nagy vállalatok személytelenségét. (pl.: hogy az óriás-cégek HR osztályainak valós célja sokszor inkább a szervezet, és nem az egyén/dolgozó védelme). A Covidot is ízlésesen képes beépíteni a történetébe, pusztán környezetként/háttérként használja – egy dramaturgiai eszköz, ami súlyosbítja Angela agorafóbiáját. Pont annyi fókusz van rajta, hogy a film világa ismerősnek hasson, ezzel erősítve a realizmust.

A másik Soderbergh.

Ő a szart is kirendezi/fényképezi/vágja a filmből.

A Kimi eszméletlenül precíz, feszes és minden beállításában aprólékosan kigondolt. Kameramunkájának, szokatlan és eredeti beállításainak/perspektíváinak – amelyekkel nagyszerűen ábrázolja a főszereplő szorongását – köszönhetően a film vizuálisan jóval inspiráltabb, mint számos, grandiózus blockbuster. A film nem csak látványban, hanem hangzásban is kifejezetten erős. Cliff Martinez retro hangzású zenéje úgyszintén remekül idézi fel a Hitchcock filmek (Bernard Hermann) szerezte aláfestését. A kettő együtt nagyszerű magával ragadó atmoszférát épít.

Mindennek a közepén pedig ott van Zoë Kravitz mélyen átélt játéka. Karrierjének talán eddigi legjobb alakításában elképesztő hitelességgel hozza a kényszerbeteg karakter gesztusait, úgy, hogy az még véletlenül se váljon túlságosan manírossá vagy modorossá.

A Kimi az a fajta film, ami klasszikus értelemben nem kínál sok újdonságot. Nem mondhatni, hogy formabontó, vagy – történetében/fordulataiban – túlságosan eredeti lenne. Ám minden szegmensében remekül van összerakva, miközben jó érzékkel mixeli a klasszikus és modern műfaji elemeket. Az a fajta alkotás, amit megnézünk, és egy dolog jut róla az eszünkbe: „ez egy jó film volt”.

Kimi – színes, amerikai paranoia-thriller. Játékidő: 89 perc. Hazai premier: 2022. március 08. Értékelés: 7/10 önhibáján kívül komoly összeesküvésbe keveredő, menekülni kényszerülő átlagraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.