Lágy vizeken vitorlázunk, a legjobb értelemben – A zászlónk halált jelent évadkritika

A társadalmi nyomás elképesztő súllyal nehezedik az egyénekre. A közösség ránk rótt terhei sokszor elviselhetetlenek, és bár erről mostanában egyre többet és egyre nyíltabban beszélnek, régen ugyanannyira igaz volt, mint most. Aki kívül esett vagy esik a társadalmi normákon, arra jobb esetben csak kirekesztés, rosszabb esetben erőszakos tetlegesség vár. Akár a társadalmi osztályok hierarchiájáról, akár a nemi szerepek kirendeléséről vagy a szexuális orientáció íratlan (vagy épp írott) szabályairól beszélünk, a sorból való kilógás fintorgást eredményez. „A kiálló szögeket be kell verni” – szól a japán mondás, ami azonban a világ egészére igaz. A bátor formabontók és lázadók nélkül minden „szöget” magához idomulva verne be a társadalom, az idő múlásával pedig még nehezebb lebontani a berögződéseket. A kalózkodás – aminek legjobban romantizált és legtöbbet feldolgozott időszaka a XVIII. század eleje – is a normákból való kitörés egy módja volt. Természetesen ebbe azt is bele kell érteni, aki egyszerűen csak a törvények alól keresett kibúvót, hogy kiélhesse elemi ösztöneit. Viszont észben kell tartani azt is, hogy például egy színesbőrű ebben az időszakban egy kalózhajón túl a „nyugati” világban nemigen tehetett szert hatalomra, tekintélyre és vagyonra. Persze az előítéleteket vitték magukkal a kalózok is, és nők nemigen szolgálhattak hajókon, de ez a közeg mégis egyfajta tudatos lázadás volt bizonyos normák és a status quo ellen. A zászlónk halált jelent egy számkivetett, de végtelenül elfogadó és befogadó közösséget mutat be, egyszerre kínálva vicces kikapcsolódást, egy gyengéd történetet és lebontását a tradicionális szerepeknek – meg persze jó sok Taika Waititit.

„Hősünk” Stede Bonnet  (Rhys Darby), egy arisztokrata a XVIII. század elején, a kalózkodás aranykorában, aki megunja a házas, családos otthoni létet, amire azonban sosem vágyott, ám az elvárások miatt nem választhatott más utat. A kapuzárási pánik leplezetlen szimbólumaként kalóznak áll, ugyanis mindig is vonzotta a tenger, és a kalózok romanticizált, kalandokkal teli élete. A karakterépítés szempontjából ez azért is egy fontos mozzanat, mert nem egy a jólétet megunó férfiről van szó, akit a léha lét vonz, hanem egy igazán boldogtalan emberről, aki meg akar próbálni valami mást, máshogy, máshol. A legnagyobb gond azonban, hogy egyáltalán nem alkalmas erre az életre, elvégre taszítja az erőszak, képtelen másokat bántani és a tekintélyalapú kultúra ellenére nem akarja megalázni legénységét. Helyette teljesítményük ellenére rendszeres fizetést kínál nekik, esténként felolvas a brigádnak és terápiás csoportbeszélgetéseket tart, ha bárkinek valamilyen gondja van. „Ember-pozitív” vezetőnek tartja magát, akinek „alkalmazottai” jóléte sokkal fontosabb, mint az, hogy bárki rettegjen tőle. Emellett azonban vágyik az elismerése, szedett-vedett csatlósaival pedig emiatt mindenféle kellemetlen helyzetbe keveredik, amikből sokszor épphogy élve jutnak ki. Minden megváltozik azonban, amikor találkozik a rettegett Feketeszakállal, minden idők egyik leghírhedtebb kalózával – és valami különös oknál fogva együtt folytatják a kalózkodást. Stede a jólét szép és kifinomult dolgainak élvezetére tanítja újdonsült szövetségesét, aki pedig az élet véresebb oldalából próbálja kiművelni cimboráját, miközben belekukkanthatunk követőik hétköznapjaiba is.

A széria humorának két alappillére modernitása és emberközpontúsága. A legtöbb vicces helyzet a jellemek és szituációk ellentmondásaiból adódik. Sokszor a mai világból merített személyiségek kerülnek bele korabeli történésekbe, valamint szóhasználatuk is sokszor modern: pörgetik a szlenget, plusz úgy rövidítenek és hangsúlyoznak, mintha csak napjainkban lennének. Stede és Feketeszakáll egy potenciális étteremnyitás kapcsán a fogyasztók utólagos értékeléseiről és egy potenciális ajándékboltról diskurálnak, míg a hajón egy modern multi stílusához passzolva van jamszoba a spontán zenéléshez, labdás pihenőhely (természetesen ágyúgolyókkal), és a zászlóválasztásnál is nyitott a kapitány mindenki ötletére, amit aztán közösen meg is varrhatnak, ki-ki a saját személyiségének megfelelően. A legénység a spam e-mailek stílusában szó szerint „piramisjátékkal” ver át gazdagokat, amikor egy piramisba árulnak fiktív részesedést, míg a „Kalózköztársaság” nevű sziget „ellágyulását” jelzi, hogy szuvenírbolt nyílt a kikötőben – csak a bejutáshoz át kell lépegetni a vért hányók, részegek és halottak testein.

A sorozat erőssége még szerethető, szeleburdi karakterei. Az első évad tíz epizódját „felvonásokra” lehet osztani, az első ilyen pedig szerencsére teret ad Bonnet mellett a legénység megismerésére. Erre nagy szükség is van, ugyanis a későbbi fejezetek már inkább a központi duóra, Bonnetre és Feketeszakállra fókuszálnak.

Az „úriember kalóz” írnoka, a Nathan Foad alakította Lucius – az egyetlen, aki tud írni és olvasni a csapatban. Lucius, aki ódzkodik mindenféle erőszaktól, lelkesen követi vezetőjét, hogy túlzásokkal és ferdítésekkel vesse papírra élete történetét. Buttonst a Trainspottingből is ismerhető Ewan Bremner elképesztően erős skót akcentusa kelti életre, hogy sajátos tippekkel és furcsa babonákkal nyújtson segítséget a kapitánynak – és még saját sirálya is van. Samson Kayo és Vico Ortiz duója Oluwandét, talán a legracionálisabb csatlóst és barátját, a vérdíj elől menekülő Jimet játsszák, akik története kiemelt szerepet kap a narratívában. Szintén kifejezetten pozitív, hogy Ortiz – ahogy Jim – nembináris, és társai is ügyelnek megszólítására: egy szimpla, de kedves gesztus, ami mellesleg hozzáad a „modern” hangulathoz. A Trónok harca rajongók számára Hodorként ismert Kristian Narin „pici” Johnként látható, bár nem kiemelt szerepben – de legalább imádja a tüzet és szeretne mindent felgyújtani. Matthew Maher pedig Fekete Pete bőrébe bújik, akit állandóan frusztrál Bonnet stílusa, és azt állítja, hogy egykor Feketeszakállal szolgált, akit celebként imád: folyton közös dicső tetteikről regél, és időnként próbál zendülést szervezni aktuális vezetője ellen, hátha bejön a dolog. A különcök csapata azonban valami különös oknál fogva, minden hiányossága és vezetési, valamint kalózi alkalmatlansága ellenére kötődik a kapitányhoz.

Bonnet ugyanis szereti embereit, és őket helyezi előtérbe: egy elfogadó, diverz, bizalomra és szeretetre épülő közösség kialakítása a célja.

A kalózkodás csupán egy menekülés attól a világtól, amiben nem érezte jól magát. A legénységével azonban törődik, másoknak pedig sosem akar ártani – gyáva, de nem rosszindulatú, őszintesége és törődése pedig vonzóvá teszik követői számára. Ez pedig a sorozat egyik legnagyobb erőssége: egy fokozatos dekonstrukciója a macsó kalóz mítoszának. A gondoskodó, egymással folyton csipkelődő, de szerető közösség mindenféle lehetetlen szituációba keveredik, bénázásaik ellenére azonban mégis, sokszor csodával határos módon, életben tudnak maradni, hogy egy újabb eszementnek tűnő ötlettel álljanak elő. Nyoma sincs egymás alázásának, verbális vagy testi bántalmazásnak, lelketlen tivornyának és kegyetlen rajtaütéseknek – és nagy eséllyel pontosan ezért viselik el és kedvelik Bonnetet. Ő ugyan a kapitány, de ugyanúgy érvényesül a legénység akarata: sőt, gyakran szavaznak. A kalózkodás menedéket nyújt itt azoknak, akik nem találják meg számításaikat a heteronormatív, hagyományos társadalmi közegben, ami rájuk akarja erőszakolni saját szabályait és törvényeit. A nyílt tengeren úgy éldegélhetnek, hogy nem ártanak senkinek – maximum bosszantják az embereket. Természetesen a körülmények kellemetlen, brutális és váratlan helyzetekbe taszítják a csapatot, ami egyrészt kiváló kontraszt az egyébként kellemes, lágyabb hangulathoz, másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a világ többi része nem úgy operál, ahogy ők. Ahogy ma is, a törődő közeg sokszor csak egy buborék, a nagyvilág pedig intoleráns. Ezek a párhuzamok pedig még érdekesebbé és befogadhatóbbá teszik a sorozatot.

A párrészes intró után Bonnet és Feketeszakáll kerül a fókuszba, akiket Rhys Darby és Taika Waititi alakítanak mesterien. Darby tökéletesen hozza a kifinomult arisztokratát, aki szemfedővel és alvósipkával vonul ágyba saját ruha- és könyvtárral berendezett, luxustárgyakkal felszerelt kabinjában, akinek minden eseményre más ruhája van, és aki a legkisebb veszély hallatán is berezel – miközben vonzza is az izgalom. Úriember akar lenni egy vérszomjas és önző suhancokkal teli világban, de nemesi származása ellenére nem veszi semmibe legénységét. Teljesen alkalmatlan erre a szerepre, de lelkesedése az, ami életben tartja, és ami hozzá köti követőit. A színészi alakítás és az írók munkájának köszönhetően egy meglepően komplex képet kapunk Bonnetről, a történet előrehaladtával pedig a vártnál sokkal mélyebb betekintést kapunk lelki világába és kísértő múltjába egyaránt. A gentleman ellentéte pedig Feketeszakáll, akit lenyűgöz Bonnet stílusa és világszemlélete. Miután kiábrándult a folytonos gyilkolászásból és brutalitásból, úgy dönt, egy ideig vele utazik, hogy kiismerje a finomabb életvitelt.

Waititi kiválóan hozza humoros énjét, de meggyőző akkor is, amikor a karakter sötét oldalát kelti életre, illetve belső dilemmáit a gyilkolás hosszú évei és szintén gyerekkori traumái után. A sorozat sava-borsa pedig kettejük alakuló kapcsolata és dinamikája. Feketeszakáll jobb keze pedig Izzy Hands, akit Con O’Neill játszik. A kíméletlen szövetségest elképesztő módon irritálja a „lágyuló” Feketeszakáll, és igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy visszaterelje egykori útjára a kapitányt – O’Neill jellegzetes alakításának köszönhetően Hands és Feketeszakáll kapcsolata egy elsőre nem annyira kiemelt, de annál fontosabb és izgalmasabb vonal a narratívában. Pár logikai ellentmondást leszámítva – amit be lehet tudni a komédiaorientáltságnak – kifejezetten jó az évad tagolása, ugyanis a rövid, 25-30 perces részek időtartama ellenére van ideje kibontani és felépíteni a szereplőket és az egymáshoz való viszonyokat. Ezért is érdemes ezt a sorozatot aránylag egybe megnézni, mert a kezdeti, szinte kizárólagos humorizálásból egy meglepően mély történetté válik, aminek igazán erős mondanivalója van arról, hogy kik vagyunk ebben az életben, és hogy mennyire fontos, hogy azok legyünk, akik szeretnénk, függetlenül mindennemű külső, főleg társadalmi elvárástól.

A zászlónk halált jelent egy meglepően inkluzív, gyöngéd és szerethetően lágy történet egy csapat kalózról, akik különcök még „szakmájukon” belül is. Emberi kapcsolatokról, társadalmi nyomásról és a macsókultúra, illetve a nemi szerepekhez kapcsolt elvárt kötelességek lebontásáról szól, egy vicces, kalózos közegben. Humora nem mindig üt akkorát, de érdemes végignézni, már csak a jópofa, a korok ellentétéből adódó viccek miatt. Leginkább azonban a karakterekért, akik mellett érdemes kitartani, ahogy a legénység is kitart Bonnet mellett, főleg egy olyan időszakban, amikor az intolerancia újra erőre kap a világpolitikában. Ha nyitott vagy egy lágyabb tengeri utazásra, akkor nem fogsz csalódni – csak várd ki az események végét.