A játékokból ismert több karakterrel és egy értelmezhetőbb történettel élvezhetőbb elődjénél a Sonic, a sündisznó 2., de leginkább a pénzedet akarja két óra középszerű szórakoztatásért.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A filmek egyrészt művészetként, másrészt szórakoztatóipari termékekként léteznek – hol pedig egyszerre mindkettőként. Martin Scorsese hírhedten jelentette ki a Marvel-filmekről azt, hogy nem minősülnek „mozinak”, és inkább olyanok, mint a vidámparki hullámvasút és társai, mint „valódi filmek”, ennek egyik fő oka pedig az, hogy nincs bennük „kockázat”. Kétségtelen, hogy Scorsese tévedett, ugyanis ezt ugyanannyira nem lehet kijelenteni, mint azt, hogy a videojátékok interaktivitásuk miatt nem minősülhetnek művészetnek. Viszont az érvelésében használt megfogalmazás meglepően találó: vannak olyan filmek, amik csupán a szórakoztatásra és/vagy a vizuális izgalmakra hagyatkoznak. Nem akarnak komplex üzeneteket közvetíteni, társadalomkritikát megfogalmazni vagy mélyebb érzelmeket kiváltani. Egyszerűen szórakoztatni akarnak.
A Sonic, a sündisznó 2.-re tökéletesen illik ez a leírás, és ezzel nincs is semmi baj.
HIRDETÉS
A címadó kék sündisznó békésen éldegél „családjával”, a James Marsden alakította Tom Wachowskival, Green Hills városának seriffjével és feleségével, az állatorvos Maddie-vel, (Tika Sumpter). Mióta legyőzték az eszement Dr. Robotnikot – akit Jim Carrey kelt életre – Sonic nem lel túl sok izgalomra a hétköznapokban, és nem túl nagy sikerrel, de próbál „szuperhősként” segíteni a környezetének. Robotnik azonban egy nap visszatér – pont, amikor a „felnőttek” nyaralni mentek, és magára hagyják Sonicot –, hogy új szövetségesével, Knucklesszel, egy antropomorf vörös, rövidcsőrű hangyászsünnel megkaparintsa a Mester Smaragdot. Ez egy ősi ereklye, amely valóra tudja váltani birtokosa gondolatait. Színre lép közben Tails, egy kétfarkú, repülő róka, aki Sonic nagy, ámbár távoli rajongója. Technológiai szakértelmével segíti a főhőst, hogy előbb szerezzék meg a drágakövet, mint ellenfeleik. Az eredeti, angol nyelvű verzióban Sonicot ismét Ben Schwartz szinkronizálja, Knuckles mély hangját Idris Elba kölcsönzi, míg Tailst a játékokban is életre keltő Colleen O’Shaughnessey személyesíti meg.
A folytatás elődjénél sokkal koherensebb és összeszedettebb, és normális íve van a cselekménynek – még akkor is, ha összképben túl hosszú és elnagyolt. Míg az első epizódban az elejét és a végét leszámítva gyakorlatilag bármilyen sorrendben lehetett volna nézni a már-már szkeccsszerű jeleneteket, addig itt következetesebben jönnek egymás után az események. Nagyobb a fókusz emellett az animációs karaktertrión, ami kifejezetten pozitívum, mivel az élőszereplős történések aránytalanul bugyuták időnként. Kétségtelen, hogy a célközönség a fiatalabb gyerekek, bár a magyar 12-es korhatár-besorolás ennek erősen ellentmond. A film tele van olyan „tipikus”, családi filmes mozzanatokkal, amik már-már kötelezőek ebben a műfajban: például a teljesen indokolatlan táncjelenet vagy a túltolt arcmimika. Ennek „csúcsa” Jim Carrey sokszor fájó gesztikulációja és grimaszkészlete, ami azonban kétségtelenül a színész klasszikus repertoárjának bevetése: így, ha szereted az ilyen filmjeit, itt is élvezni fogod a játékát.
Ahogy az események terén, úgy a humornál is sokkal jobban betalálnak azok, amik középpontjában a Sonic the Hedgehog videojátékokból merített központi trió kapja a fókuszt. Sonic továbbra is egy jószívű, lelkes, a barátaiért elkötelezett szerzet, aki azonban magányos, ugyanis nincs valódi társasága. Pont emiatt egészíti ki remekül az intelligens, de félénk Tails, akivel szerethető kis párost alkotnak. Szemben áll velük Knuckles, aki teljes életét annak szentelte, hogy készen álljon majd legyőzni Sonicot, aki szerinte népe ősellenségének sarja – a figuránál kifejezetten vicces, ahogy komor, szigorú jellem próbálja értelmezni az új közeget, amibe került. A legtöbb vicc (ami ráadásul működik is) ezekre a kontrasztokra épít, illetve arra, hogy a vörös antihős a legtöbbször öklével és nyers erejébe vetett megrendíthetetlen hitével viszonyul a problémákhoz.
Erre építenek a látványos és szórakoztató jelenetek, amik szintén erősségei az alkotásnak. Sonic szupergyorsasága, Tails leleményessége és Knuckles nyers ereje jó kis látványsorozatokat eredményeznek, amiknek jót tesz az is, hogy több, változatos helyszínre látogatnak el a szereplők. Ezzel szemben a forgatókönyv borzasztóan fárasztó, és teljesen felesleges mellékszálakat erőltet a nézőkre – még családi filmes viszonylatban is. Emiatt két órásra duzzad a játékidő teljesen indokolatlanul, a vagány fináléra pedig elfogyhat a néző türelme: pedig több, a videojátékos közegnek ismerős mozzanat is visszaköszön addigra.
A Sonic, a sündisznó 2. papírforma második rész, aminek célja, hogy a kölyköket és a videojátékos fanokat, rajtuk keresztül pedig családjaikat a mozikba csődítse. Jobb, de ezzel együtt tipikus folytatás, amin elődjénél jobban is érezni a franchise-építési aspirációkat. Nem akar semmi különöset mondani, csupán azért a pár ezer forintért szórakoztatni és lekötni, kisebb-nagyobb sikerrel, átlagos módon. Az, hogy egy videojáték-adaptáció, nem sokat oszt vagy szoroz a képleten. A masszív sikernek köszönhetően készül már egy harmadik fejezet, plusz Knucklesről egy külön sorozat, pedig csak pár napja pörög a mozikban. Épül a Sonic-univerzum, és annyi tüskés bőrt húznak majd le a süniről, amennyit csak lehet. Közben pedig akár egyre jobb filmeket is csinálhatnak, bár a jelek szerint nem igazán készteti őket erre semmi.
